Vissza a tartalomjegyzékhez

Grüll Tibor
Kik azok a filiszteusok

Palesztina, azaz Filiszteusföld. Évszázadokon át így nevezték azt a területet, amely a Bibliában - és 1948 óta a világpolitikában is - Izrael néven szerepel, legalábbis azóta, hogy Ábrahám, Izsák és Jákób utódai elfoglalták az „Ígéret Földjét”. A Dunántúl méretű földdarab korábban kanaániak, amurrúk, hettiták és mások tulajdonában volt, s a zsidókkal nagyjából egyidőben a filiszteusok is megvetették rajta lábukat.


Fűkoszorús filiszteus és burnuszos arab. Nem rokonok   

A palesztinok, akik szintén Izrael örököseinek tekintik magukat, azóta keresik lázasan saját identitásukat, mióta a zsidók egyre nagyobb tömegben tértek vissza arra a földre, ahonnan a rómaiak idején távozniuk kellett, s ahová sem a bizánciak, sem a perzsák, sem az arab kalifák, sem a keresztesek, sem az oszmán-törökök alatt nem lehetett reményük a viszszatérésre. Bizonyos palesztin körök arra alapozzák Izrael földjére támasztott történelmi igényeiket, hogy a palesztinok a filiszteusok közvetlen leszármazottai. De kik is azok a filiszteusok?

„Jönnek a filiszteusok!”

Nemcsak Sámsonnak, hanem III. Ramszesz fáraónak is így szólhatott az a fenyegető üzenet, amely hírül adta, hogy a filiszteus seregek megtámadni készülnek a kor egyik szuperhatalmát: Egyiptomot. A hír nem kis pánikot okozhatott a fáraó udvarában, mivel a „tengeri népek” közé tartozó pršt népesség (így írták a filiszteusok nevét a hieroglif feliratokon) addigra már elpusztította a hettita királyságot, a virágzó Ugaritot, elfoglalta Ciprust, betört Asszíriába, ostrom alá vette a föníciai városokat - és most Egyiptomon a sor…
III. Ramszesznek azonban ezúttal nagyobb szerencséje volt, mint szomszédainak. Uralkodása nyolcadik évében (i. e. 1180-1175 táján) sikerült a „tengeri népek” támadását megállítania Egyiptom határán, sőt jelentős győzelmet aratott felettük. Medinet Habu-i sírtemplomában - az utókor szerencséjére - megörökítette diadalát; köztük a fejükön fűkoszorúval és kezükben kerek pajzsokkal, rövid kardokkal ábrázolt filiszteus sereget is. Egy korabeli papiruszforrás szerint a fáraó kegyesen bánt ellenségeivel, több ezer hadifoglyot telepített le egyiptomi helyőrségekben: „Letelepítettem őket az erősségekben, megkötve őket nevemmel.”
A kutatók mindmáig úgy tartják, hogy a filiszteusok betelepülése Kanaán (a későbbi Izrael) földjére ekkor, az i. e. XII. században kezdődhetett. Csakhogy ez ellentmondásban áll Mózes könyveinek és a Bírák könyvének tudósításával, amely arról szól, hogy a filiszteusok már az i. e. XV. században is ezen a vidéken laktak. A Biblia már Ábrahám és Izsák korában beszél a filiszteusok földjéről, a Kivonulás idején pedig a „filiszteusok földjén át vivő utat” említik, illetve a Földközi-tengert „Filiszteusok-tengeré”-nek hívják. A Biblia szerint azonban Mózes és a zsidó nép i. e. 1430 körül, vagyis a XV. század utolsó harmadában hagyta el Egyiptomot. A filiszteusok betelepülésével kapcsolatban III. Ramszesz feliratát alapul vevő modern történetírás ezzel az ellentmondással nem tud mit kezdeni, sőt azt a Tóra „időtévesztéseként” tartja számon. Pedig a 90-es évek új régészeti felfedezései erre a látszólagos ellentmondásra ugyanúgy választ adnak, mint a filiszteus eredet kérdésére.

„Kaftórból hívtam ki őket…”

„Nem én hoztam-e ki Izraelt Egyiptom földjéről és a filiszteusokat Kaftórból?” - teszi fel a költői kérdést Ámos próféta; Jeremiás pedig így prófétál: „Mert az Úr elrontja Filiszteát, Kaftór szigetének maradékát”. A filiszteusok - a Biblia egybehangzó állítása szerint - Kaftór szigetéről, azaz Krétáról származnak. (A két név azonosítása mind nyelvészetileg, mind régészetileg száz százalékosan bizonyított.) De mikor, hogyan és főleg miért kerülhetett Krétáról Kanaánba ez a népcsoport? Az időpont meghatározásához újabb támpontot jelent az, hogy 1990-ben Tel Kabiri lelőhelyen (Izrael) i. e. 1600 előttről származó krétai eredetű fal- és padlófestmény-töredékekre bukkantak. Ezzel szinte egyidőben, 1992-ben Avariszban, az egyiptomi hükszósz uralkodók fővárosában, egy komplett krétai szentélyt tártak fel, melynek freskóin a Krétáról és Théra szigetéről (Szantorini) jól ismert bikaugrás-jelenetek, továbbá hal- és virágábrázolások voltak láthatók. A régészek véleménye szerint mindkét leletcsoport az i. e. XVII. századból származik. Bár a tudósok között nem alakult ki még konszenzus arról, hogy pontosan hogyan is értelmezzük e leleteket, annyi bizonyos, hogy a krétai-égeikumi jelenlét mind az egyiptomi, mind a kanaáni vidéken sokkal korábbra datálódik, mint azt eddig III. Ramszesz felirata alapján feltételezték!
A filiszteusok eredetének problémáját újra felszínre hozta az a felirat, amelyre 1996-ban az ókori Ekron (Tel Miqne, Izrael) ásatásain bukkantak rá a régészek. A város egyike volt az öt legjelentősebb filiszteus településnek (Gáza, Asdód, Askelon és Gát mellett). A kb. 1700-600 között lakott település utolsó rétegében egy nagy kiterjedésű, magas kulturális színvonalon álló várost találtak - a legnagyobb olívaolaj-termelő központot, ami eddig az ókorból előkerült. Egy a kor viszonyaihoz képest tekintélyes (57 x 38 méteres) templom romjai között egy százkilós mészkőlapon találták meg azt a feliratot, melynek szövege így hangzik: „A templom, melyet ő épített, Ikausu, Padi fia, Jasid fia, Ada fia, Jair fia, Ekron királya, … úrnőjének, aki áldja meg őt és védelmezze őt, hosszabbítsa meg napjait, és áldja meg az ő földjét.” Ikausut, Padi fiát, aki e dedikációs feliratot készítette a VIII-VII. században, eddig is ismertük: asszír és újbabilóni források tesznek említést róla. Elődjeinek neve azonban itt tűnik fel először: Jasid, Ada és Jair - valamennyien sémi nevek. Az Ikausu azonban kivétel, ez az egy biztosan nem sémi név! Joseph Naveh izraeli régész összehasonlító nyelvészeti alapon azonosítja a Dávid történetében szereplő filiszteus király, Ákis nevével (és dinasztiájával), sőt azt egészen Akhaioszig, vagyis az akháj népnévig vezeti vissza. Ez pedig - minden Homérosz-olvasó tudja - a görögök egyik törzsének elnevezése volt.
Lehetséges tehát, hogy az ekroni Ákis/Ikausu-dinasztia görög (mükénéi) eredetű? Az említett feliraton kívül más is alátámasztani látszik ezt a feltételezést. A görög epikus „hazatérési mondák” egy része keletre vándorló hősökről is beszél. Kallinosz egyik töredéke szerint Kalkhasz és Amphilokhosz vezetésével az elűzött trójaiak megalapították Kolophónt és Klaroszt. Itt Kalkhasz összetűzésbe került a helyi vezetővel, Mopszosszal (ő hettita, asszír és föníciai forrásokban is szereplő történeti személy), és életét vesztette. Amphilokhosz ezután Mopszosszal együtt dél felé haladva folytatta útját: Pamphülián és Kilikián keresztül eljutottak egészen Askalonig, ahol várost alapítottak.

Kik azok a filiszteusok?

Az Ószövetség ókori görög fordítása, a Szeptuaginta általában allophüloi-nak, vagyis ‘más törzsbelinek, idegennek’ fordítja a filiszteus népnevet. Az is figyelemreméltó, hogy ugyenez a fordítás egyhelyütt Ézsaiásnál hellénesznek, vagyis ‘görögöknek’ fordítja a filiszteusokat. Bizonyosra vehetjük hát, hogy a filiszteusok nem a sémiták, hanem az indo-európai népesség (bibliai nyelven szólva a jáfetiták) közé tartoztak. De mit mondhatunk el még róluk?
A Biblia legfőbb istenüket Dágonnak nevezi, akit valószínűleg halfejű, embertestű szobor formájában ábrázoltak (dag ‘hal’-at jelent a sémi nyelvekben). Dágon központi kultuszhelye Gázában volt, bár Asdódban is építettek neki szentélyt. Az ekroniak főistenükként Baál-Zebúbot tisztelték, akitől Izrael történetének egyik sötét korszakában Akházia király is jóslatot kért. Az sem érdektelen, hogy „Belzebúbot” az Újszövetség a ‘démonok fejedelmének’ nevezi. A filiszteusok mélyen elkötelezettek voltak az okkultizmus iránt. Ézsaiás így panaszkodik Izrael romlásán: „Bizony elhagytad népedet, Jákób házát, mert tele vannak keleti babonákkal és kuruzslókkal, mint a filiszteusok!” A filiszteus vallásgyakorlatban ismeretlen volt a körülmetélkedés, emlékezzünk vissza Dávid szavaira, amit a filiszteus Góliátról mondott: „Mert kicsoda ez a körülmetéletlen filiszteus, hogy gyalázattal illeti az élő Istennek seregét?!” Mindezek után nem meglepő, hogy Zakariás könyvéből az is kiderül, a filiszteusok valamennyi istentelenségük tetejébe még vért is ettek: „A filiszteusok kevélységét megtöröm, kivetem a vért a szájukból, és utálatosságaikat fogaik közül.”
A filiszteusok kultúrája tehát - a zsidók szemszögéből nézve - egy velejéig okkult, bálvány- és démonimádó kultúra volt. Mindez azonban a mükénéi (és későbbi) görög civilizációról is elmondható. (Gondoljunk csak Pál areioszpagoszi beszédére, amelyben az athéniakat ‘démontisztelőknek’ nevezte.) A filiszteusok országának szellemi utóéletével kapcsolatban érdekes adat, hogy az i. sz. IV. században a gázai Marneion (Marna temploma) az alexandriai Szerapion (Szarapisz temploma) után a pogány világ második legnagyobb erősségének számított, s az ellene folytatott szellemi küzdelem sok keresztény mártír életébe került.

Harc a filiszteusok ellen

A Kanaán földjét elfoglaló zsidók, és az ott megtelepedett - a kanaánita népességgel szoros kapcsolatban élő - filiszteusok között tehát komoly politikai-stratégiai és szellemi konfliktus feszült. Az izraeliták még a bírák korában is kemény harcokat folytattak ellenük, például Sámgár és Sámson bírák idejében. Ezek a küzdelmek azonban nem hoztak átütő győzelmet Izrael számára, a filiszteusok továbbra is ellenőrzésük alatt tartották a tengerpartot és a völgyek nagy részét. Ennek egyik oka a filiszteusok haditechnikai fölénye volt, mivel egyedül ők rendelkeztek vasfegyverekkel és a kor „csúcstechnikáját” képviselő harci szekerekkel. Ezenkívül a filiszteusok még az utolsó bíra, Sámuel korában is monopóliumot élveztek a fegyvergyártásban: „És kovácsot egész Izrael földjén nem lehetett találni, mert a filiszteusok azt mondták: ne csinálhassanak a zsidók szablyát vagy dárdát. És egész Izraelnek a filiszteusokhoz kellett lemenni, hogy megélesítse ki-ki a maga kapáját, szántóvasát, fejszéjét és sarlóját.” (A történészek egyetértenek abban, hogy itt vaseszközökről van szó.)
Először ugyancsak Sámuelnél olvashatunk arról, hogy Isten megszabadította a zsidókat a filiszteusoktól, miután azoknak - szerencsétlenségükre - még a frigyládát is sikerült megkaparintaniuk. Az első zsidó király, Saul és fiai azonban ismét kemény csatákat vívtak ellenük, amelyekben az ifjú hadvezér, Dávid is jeleskedett. Végül azonban ismét a filiszteusok kerekedtek felül, és csaknem kiirtották Saul dinasztiáját. Dávid azonban kijelentést kapott arról, hogy az Úr rajta keresztül megszabadítja Izraelt a filiszteusoktól: nagy harcok árán visszaszorították őket városaikba. Érdekes ugyanakkor, hogy Dávid testőrségét, akiket „kereteusok és peleteusok” (hakeréti vehapeléti) néven említ a Biblia, valószínűleg a „krétaiakból és filiszteusokból” toborozta. (Mint ahogyan a római császárok is germán testőröket tartottak maguk körül.) Dávid után végleg megtört a filiszteus hegemónia Izraelben, sőt azok - mint az ekroni felirat is tanúsítja - kulturális értelemben asszimilálódtak a zsidókhoz. Az Ikausu/Ákis név pedig talán arra utalhat, hogy a VII. században egyfajta „nemzeti ébredés” kezdődött el Filiszteában, amelynek során a vezetők felelevenítették nem-sémi gyökereiket. A kettéosztott királyság idejében valóban újra kezdődtek és váltakozó sikerrel folytak a filiszteusok és zsidók közti harcok: Ezékiás egészen Gázáig szorította vissza őket; Jósafátnak adófizetői lettek; Jórám viszont már tőlük szenvedett vereséget. Uzziás - Zakariás próféta biztatására - lerombolta városaikat; Akház alatt viszont ők foglalták el a partmenti zsidó településeket. Utolsó információink a filiszteusokról a Bibliában a fogság idején működő prófétáktól származnak, akik szerint Isten elpusztítja a „kereteusok” maradékait is: „Íme én kinyújtom kezemet a filiszteusokra és kivágom a kereteusokat és elvesztem a tenger partján lakók maradékát; és cselekszem rajtuk nagy bosszúállásokat fenyítő haragomban, hogy megtudják, hogy én vagyok az Úr, ha bosszút állok rajtuk” - olvassuk Ezékiel prófétánál.

Filisztea és a palesztinok

A filiszteusok az évszázadok során eltűntek a történelem színpadáról, míg a zsidók az i. sz. II. századig megmaradtak azon a földön, amelyet Isten ígért atyáiknak. Talán nem véletlen, hogy a filiszteusok emlékét éppen azok a birodalmak őrizték meg leginkább, amelyek Izrael földjét meghódították, s amelyek leginkább alakították Európa kulturális arculatát: a görögök és a rómaiak. Izrael földjét először a „történetírás atyja”, Hérodotosz említi Szüria é Palaisztiné (Szíria vagy Palesztina) néven, anélkül, hogy bármi közelebbit is mondana a terület névadóiról. Több mint fél évezreddel később a rómaiak elevenítik fel ezt az elnevezést. A korábban Júdea (Iudaea) néven ismert területet Hadrianus császár a Bar Kochba-felkelés leverése (i. sz. 135) után Szíria-Palesztinának (Syria Palaestina) keresztelte át. Igaz, az új név használata még kb. fél évszázadig nem szilárdult meg: helytartók feliratain is fel-felbukkan a Iudaea elnevezés, sőt a császár látogatására készült hivatalos érmeken is találkozhatunk vele. A Talmudban a Peleshet (Palesztina) névalak csak a római tartományra vonatkozik, együtt a Finukjah (Fönícia) és Aruvjah (Arábia) provincianevekkel. A korai arab névhasználatban a Filasztín csak Palaestina Prima tartományt jelentette, egyébként a tartományokat általában fővárosaikról nevezték el. A keresztesek felújították a Palesztina név használatát, de az általuk megszállt területek határai nem estek egybe a római provinciahatárokkal. A keresztes állam bukása után a Palesztina név nem volt többé hivatalos elnevezés, de a nem zsidó nyelvekben továbbra is használták a Szentföld megnevezésére, a Jordán mindkét partját értve rajta. Az oszmán fennhatóság négyszáz éve alatt sem használták, mivel a Szentföld Damaszkusz vilajet (Szíria) részét képezte. Ez volt a helyzet egészen 1922-ig, mikor a Népszövetség a britek mandátumterületévé tette az országot. Az angolok újra használatba vették a rómaiaktól örökölt Palesztina kifejezést, de csak a Jordántól nyugatra eső területre vonatkoztatták; az attól keletre eső részen létrehozták Transzjordánia emirátust, amelyből 1946-ban a független Jordán Hasemita Királyság jött létre. Izrael állam 1948-as megalakulásával, a függetlenségi háború idején az egykori Palesztina gyakorlatilag eltűnt: a Ciszjordán területet a Jordán Királyság annektálta, Egyiptom a Gáza-övezetet foglalta el hadseregével; 1967-ben pedig Izrael kebelezte be az egykori Filiszteusföld területét. Annak ellenére, hogy a palesztinok etnikai értelemben nem leszármazottai a filiszteusoknak, az általuk ellenőrzött autonóm területek meglepő módon csaknem pontosan fedik az egykor a filiszteusok lakta területet. Így ha ígéretüket beváltva 2000. szeptember 15-én valóban kikiáltják a független Palesztin Államot, az Izrael számára „szellemföldrajzi” értelemben viszszatérést jelent majd a Dávid előtti időszakhoz.
(a szerző történész)