Abraham Rabinovich
A Templom-hegy mélyében

Izraelben a héten emlékeztek meg az első - Salamon király által épített - és a második - Heródes-kori - templom lerombolásáról. Mindkét pusztítás ugyanazon a napon, a zsidó naptár szerinti Av hónap 9-én következett be. Abraham Rabinovich, a Jerusalem Post riportere volt az első izraeli újságíró 1967 óta, aki a muszlim vallási hatóság, a Wakf engedélyével végigjárhatta a Jeruzsálem szívének számító Templom-hegy föld alatti labirintusát, köztük a Salamon istállóiként ismert hatalmas boltíves termeket, amelyeket három éve hatalmas mecsetté alakítottak át. Az utóbbi hetekben a hegyen folytatott nagyarányú építkezések nyomán Izraelben attól tartanak, hogy azok célja a terület zsidó múltjára vonatkozó régészeti bizonyítékok eltüntetése. A szerző a cikk magyar nyelvű közlésének kizárólagos jogát lapunk számára ajánlotta fel.

A Siratófal előtt imádkozók a Szentély lerombolására emlékeznek. A Közel-Kelet gyújtópontja     Fotó: Reuters

Nyugalom volt a Templom-hegyen. Nem a robbanás előtti baljós csend, hanem a nyári reggelek megszokott nyugalma, melyet időnként zavart csak meg az európai turisták zsivaja, akik igyekeztek nem szem elől téveszteni idegenvezetőiket a tömegben.
A sétány keleti sarkában nem voltak turisták, csak egy maroknyi arab munkás, akik egy kőburkolatot fektettek le, valamint néhány arab nő, akik egy föld alatti bejáraton igyekeztek lejutni. Ide, a Salamon istállóinak nevezett helyre - más néven a Marwani imahelyre - szegeződik az utóbbi időben azok tekintete, akik egy eljövendő közel-keleti katasztrófa színhelyét keresik. Ez a félreesőnek tűnő föld alatti hely az arab-izraeli konfliktusnak olyan vallásos-misztikus vonatkozásait érinti, amelyek túlmutatnak a politikán, mégis az egész Közel-Kelet stabilitását veszélyeztethetik.
A Wakf által az idén júniusban kezdett ásatások kapcsán több izraeli politikus aggodalmát fejezte ki amiatt, hogy a hegy régészeti örökségét, elsősorban a zsidósághoz kapcsolódó leleteket az arabok szándékosan rombolják. Az izraeli kormány óvatosan reagált a panaszokra, mivel azok a zsidóság és az iszlám számára különlegesen szent helyszínt érintenek.
Issam Awad - a Wakf főépítésze a Templom-hegyen - még sohasem vezetett körbe izraeli hivatalos személyiségeket a vitatott területen, mivel attól tart, hogy ha ezt megtette volna a hegyet körülvevő feszült légkörben, azzal közvetett módon Izrael szuverenitását ismerte volna el a hely felett. Még azoknak az izraeli építészeknek és régészeknek sem mutatta meg a hegyet, akikkel egyébként barátságban van, attól tartva, hogy még ezt a nem hivatalos gesztust is félreérthetik.
„Aki látni akarja, látogassa meg maga” - mondja. (A föld alatti mecsetbe azonban a nem muszlim vallásúak csak rendőri kísérettel vagy különleges Wakf-engedéllyel mehetnek be.)
Életében először most Awad mégis beleegyezett abba, hogy megmutatja a helyszínt egy izraeli újságírónak. Ez a rendkívüli gesztus egyfajta válasz a Wakf ásatásai nyomán támadt viharra.
„A Marwani mecset ötletét 1994-ben vetették fel” - mondja Awad. - „Egy évvel korábban írták alá az oslói egyezményt, majd ezt követte a Jordániával kötött békemegállapodás. A jövőre nézünk, mondhatjuk, hogy optimistán” - magyarázza kissé ironikusan. - „A békére számítva azt vártuk, hogy eljönnek az emberek Ammanból és Damaszkuszból Jeruzsálembe imádkozni. Azzal akartunk felkészülni erre, hogy több imahelyet hozunk létre.”
A Templom-hegyen közel 350 ezer ember tud egyszerre tartózkodni, a legtöbben a nyitott sétányokon és tereken. Az utóbbi években a Ramadán ünnep utolsó napján még ez a nyílt terep is szűknek bizonyult az imádkozók számára, akik közül sokaknak a hegy közelében található sikátorokban kellett kiteríteniük imaszőnyegeiket, miközben az imákat hangszórókon keresztül tudták figyelemmel kísérni.
A boltíves föld alatti terület, - amelyet a keresztesek Salamon istállóinak kereszteltek el, mivel itt tartották a lovaikat -, megfelelőnek látszott egy újabb imahely kialakítására. Az „istállókat” a régészek szerint nem Salamon idejében a Kr. e. 10. században, és nem is ezer évvel később, Heródes korában építhették, hanem a nyolcadik század körül, a korai iszlám időszakban.
Az izraeli hatóságok nem ellenezték a Wakf javaslatát, hogy az istállókat imahellyé alakítsák át. A hely nemcsak a hegy befogadóképességét növelte meg mintegy 3500 fővel
ünnepek idején, de a hétköznapokon az eső és a nap elől is megvédi az imádkozókat. Mindössze arra volt szükség, hogy kitisztítsák a helyszínt, lebetonozzák, néhol bevakolják, és felszereljék szőnyegekkel, valamint világítással.
Az imahelyet 1996 decemberében nyitották meg. További ezer ember számára pedig azáltal biztosítottak helyet, hogy az Al-Aksza mecset alatt két folyosót hasonlóképpen szintén imahellyé alakítottak át.
Az izraeli hatóságok még abba is beleegyeztek, hogy a Wakf egy vészkijáratot alakíthasson ki a hatalmas mecsetből. Ez azzal is járt, hogy a föld alatti terem északi végét képező boltozatos fal egy részét meg kellett bontani, hogy lépcsőt emeljenek innen a felszínre. Az izraeli kormány elfogadta azt is, hogy a falba két nyílást vágjanak, de elutasította további három kijárat létrehozását, annak érdekében, hogy a hegyen ne történjen túlzott mértékű fizikai beavatkozás. A muszlim hatóság gyorsan kihasználta azt a lehetőséget, amelyet a márciusi pápalátogatás idején az izraeli hatóságok a keresztény egyházaknak ajánlottak fel, hogy a jeruzsálemi Óvárosban fekvő Szent Sír templomhoz egy vészkijáratot építsenek. A keresztények elutasították az ajánlatot, de a Wakf azt úgy értelmezte, hogy valamennyi jeruzsálemi szent helyre érvényes.
A Wakf és az izraeli hatóságok közötti együttműködés az 1967-es hatnapos háború óta biztosította a térség stabilitását annak ellenére, hogy a fennhatóság kérdése továbbra is vitatott. Izrael - amely 1967-ben elfoglalta a Templom-hegyet - gyakorlatilag teljes önállóságot biztosított a Wakf számára. Ez az együttműködés egészen addig tartott, amíg Izrael négy évvel ezelőtt - Benjamin Netanjahu miniszterelnök és Ehud Olmert főpolgármester beleegyezésével - átjárót nem nyitott az úgynevezett Nyugati Fal Alagúthoz Jeruzsálem arab negyedében.
Az együttműködés hiánya leginkább akkor vált egyértelművé, amikor múlt ősszel a Wakf kiásott egy kilenc méter mély és tizenöt méter széles gödröt egy lépcső megépítéséhez, amely a Marwani vészkijáratától a hegy felszínéig harminchárom méteren keresztül vezetett volna. A modern korban ez volt a legnagyobb arányú földmunka a hegyen. Az izraeli hatóságok szerint ezt a pótolhatatlan régészeti lehetőséget szakemberek alapos felügyelete alatt, lassan dolgozva lehetett volna kiaknázni, ám ezzel szemben a Wakf tonnaszámra hordatta el a földet a helyszínről buldózerekkel és teherautókkal.
Dr. Youssef Natshe, a Wakf-vezető archeológusa kijelentette, hogy bár személyesen nem volt jelen a munkálatoknál, kollégái biztosították arról, hogy megvizsgálták a kibányászott földet, és sem az ásatásokat megelőzően, sem azt követően nem találtak „semmi lényegeset”. Ami a buldózereket illeti, a Wakf illetékesei szerint időnként az izraeliek is használtak buldózereket ásatásaik során, például a Templom-hegy tövében a Benjamin Mazar professzor vezetésével végzett ásatásokon.
Bár a helyszínen megvizsgált leletek nagy része „nem régi”, találtak a második jeruzsálemi templom idejéből való köveket és edénymaradványokat az első templom idejéből. Az archeológusok szerint, mivel eredeti lelőhelyükön nem vizsgálhatták meg a leleteket, azok így gyakorlatilag értéktelenné váltak.
Ezzel ellentétes véleményt fogalmazott meg dr. Dan Bahat, a Jeruzsálemi Körzet egykori főrégésze, aki szerint a kiásott anyag valójában a 12. századból való, így eredetileg sem volt semmilyen régészeti értéke. A város jelenlegi első számú régésze, Jon Seligman ezzel szemben azt állítja, hogy „a kár kriminális méretű. Az apró leletek, amelyeket találtunk, önmagukban kicsiny jelentőségűek, összefüggésükben azonban nagy jelentőséggel bírtak volna a helyszín megértésében.”
Mazar professzor unokahúga, dr. Eilat Mazar a rombolások nyomán tiltakozó aláírásgyűjtésbe kezdett, amelyben „a régészeti vandalizmus és pusztítás súlyos bűneire” hívták fel a figyelmet. A 200 aláíró között olyan személyek is megtalálhatók, mint Teddy Kollek egykori jeruzsálemi polgármester és (az egyik legtekintélyesebb izraeli baloldali értelmiséginek számító - a szerk.) Amos Oz író, továbbá a knesszet 120 tagjából 82 képviselő. „Ez az archeológiai bűntény - áll a tiltakozásban - egyetlen kulturált ember számára sem elfogadható, akármilyen politikai meggyőződést vall is.”
A hegy keleti részén folyó betonozás miatt pedig sokan attól tartanak, hogy egy „negyedik mecsetet” akarnak felépíteni azon a helyen. Az utóbbi napok eseményei megerősítették Izraelben azt az érzést - elsősorban a jobboldaliak körében, de azt a véleményt a mérsékeltek közt is egyre többen osztják -, hogy a muszlim hatóságok a felelőtlen ásatások elrendelésével igyekeznek eltüntetni mindenféle fizikai nyomot, amely összeköti Izrael és a Templom-hegy történetét. A legtöbb Wakf-tisztviselő egyébként tagadja, hogy a hegyen a történelemben bármikor állt volna egy zsidó szentély.
Ugyanezt az aggodalmat erősítette az Izraeli Iszlám Mozgalom önkénteseinek csatlakozása az ásatásokhoz. Awad szerint az iszlám mozgalom tagjai önkéntesként jönnek Észak-Izraelből a hegyre „szombatonként néha százan is, de az irányításom alatt dolgoznak” - mondja. Bár a riport elkészítésének idején az Al-Aksza mecset alatti imahely nyugodt és ártalmatlan képet festett, a hely közelmúltbeli történelme bizonyítja, hogy egy szikra elég ahhoz, hogy az egész épület lángba boruljon: 1969-ben egy vallási fanatikus ausztrál turista gyújtogatása nyomán kis híján leégett az Al-Aksza mecset.
Awad szerint a politika kéz a kézben jár a hittel a Templom-hegyen. „A vallást mindkét fél felhasználja politikai célokra” - mondja. Szerinte, miközben Izrael a muszlim provokációra panaszkodik, ő maga is provokál. Ezzel azokra a szélsőséges zsidó csoportokra utal, amelyek a Salamon istállóinak az elfoglalását tervezték annak érdekében, hogy ott egy zsinagógát alakítsanak ki. A Wakf aggodalmai részben érthetőek. Még az 1970-es években az izraeli elhárítás több olyan tervre derített fényt, amelyekben földalatti zsidó csoportok a Sziklamecset és az Al-Aksza mecset elpusztítását tervezték. Ha ezeket a terveket véghezviszik, az alapjaiban rendítette volna meg a muszlim világgal való kapcsolatokat.
Az izraeliek a muszlim provokációkra panaszkodnak, míg Awad szerint a helyzet fordított. „Némelyik provokációt rendkívül nehéz lenyelni” - mondja, és példaként egy Jeruzsálem zsidó negyedében árusított plakátot említ, amelyen a Templom-hegyen a Sziklamecset és az Al-Aksza mecset helyében az újjáépített ószövetségi Templom áll. „Ha a Messiás egy új templommal jön vissza, én magam leszek az első, aki elhordom a Sziklamecset köveit” - mondja Awad. Szerinte hamisak azok a feltételezések, miszerint az arabok egy újabb mecsetet készülnek építeni a hegyen. „Ön elhinné, hogy én egy olyan épületet engedélyeznék, amely a Sziklamecsettel vetekedne?” - kérdez vissza Awad, majd hozzáteszi: „Az én feladatom a hely megőrzése, és nem átalakítása.”
A Wakf álláspontja szerint, mivel a Templom-hegy a világörökség része, így az izraeli ellenőrzés helyett elegendő, hogy évről évre az UNESCO képviselői végigjárják a területet. Awad ugyanakkor nem zárja ki, hogy a jövőben régészeti ásatásokra kerülhet sor a hegyen, annak ellenére, hogy több izraeli szerint a Wakf attól tart, hogy az ilyen jellegű ásatások a zsidók történelmi leleteit hoznák felszínre. „Ha lesz megbékélés Izrael és a palesztinok között, valódi megbékélés, akkor majd beszélhetünk régészeti ásatásokról” - szögezi le a muszlim hatóság képviselője.