Vissza a tartalomjegyzékhez

Szikora Márton
Az olimpia bíborosai

Salt Lake Cityben a héten vádat emeltek a város olimpiai bizottságának két volt vezetője ellen, amiért - a vádak szerint - a Nemzetközi Olimpiai Bizottság (NOB) megvesztegetésével érték el, hogy városuk kapja meg a 2002-es téli olimpia rendezésének jogát. A tárgyalás újból ráirányította a figyelmet arra tényre, hogy a kezdetben „nonprofit” NOB tevékenysége mára sok millió dolláros üzletté vált.


Juan Antonio Samaranch, a NOB elnöke Lausanne-ban bejelenti a vesztegetési botrányba keveredett tagok kizárását    Fotó: Reuters

A téli sportok legrangosabbjának tartott esemény rendezési jogát a 2002-es játékokra az amerikai Salt Lake City nyerte meg évekkel ezelőtt, a vádemelés szerint azonban Tom Welch, a város rendezési jogáért sikeresen lobbizó bizottság exvezetője, illetve helyettese, Dave Johnson tisztességtelen eszközökkel befolyásolta a Nemzetközi Olimpiai Bizottságot.
A korrumpálható NOB-tagoknak állítólag összesen 1 millió dollár készpénzt, exkluzív ajándékokat, gyermekeik számára ösztöndíjat és egyéb juttatásokat biztosított a Salt Lake Szervező Bizottság, hogy ők ezután a „mormon fővárosba” vigyék a soron következő téli olimpiát. Miután Johnson ártatlannak vallotta magát a szövetségi bíróság előtt, az AP hírügynökségnek nyilatkozva elmondta, hogy szerinte semmi probléma nincs azzal, ha valaki pénzzel befolyásolja a NOB tagjainak döntését.
Tom Welch körültekintőbb volt, és csak annyit közölt, hogy ő nem tett semmilyen helytelen lépést. Ügyvédeiknek ezek után már csak azt kell bebizonyítani, hogy a készpénznek és különféle ajándékoknak szavazatokért való elfogadása miért nem jelent megvesztegést. A két volt utah-i olimpiai tisztviselő, akiket egyenként 15 rendbeli csalás elkövetésével, illetve bűncselekményben való közrejátszással vádolnak, az olimpiai botrányok történetének eddig legmagasabb rangú személyiségei.

A Játékok ára

Az esküdtszék 19 hónapig tartó vizsgálata során 400 doboznyi, a megvesztegetési botrányhoz kötődő bizonyítékot állított elő. A vádlottakat különösebben nem dúlta fel ez a tény - tudósított a CNN hírcsatorna -, ahogyan az sem, hogy bűnösségük beigazolódása esetén akár 75 év börtönbüntetést is kiszabhatnak rájuk fejenként. Johnson burkoltan utalt arra, hogy a megkezdődő bírósági tárgyalás több száz olimpiai hivatalnokot fog igen nehéz helyzetbe hozni. Bár neveket nem közölt, de szerinte sok utah-i politikus is érintett valamilyen módon az ügyben. Hangsúlyozta, hogy a „bizottság vezető testületének egyetlen tagja előtt” sem volt titok a lobbiszervezet taktikája.
A tárgyalás, úgy tűnik, a Játékokra való készülődéssel egy időben folyik majd. A per első szakasza előreláthatólag egy évig fog tartani, de számítani lehet arra, hogy a bíróság az olimpia ideje alatt szünetelteti majd a tárgyalást. A védelem egyik stratégiája, hogy tervezi a botrány során kizárt NOB-tagok tanúként való bevonását. A tanúvallomásokkal arról szeretnék meggyőzni a bíróságot, hogy a mostanihoz hasonlóan bőséges adományokat korábban is kaptak tagok, és az immár bevett gyakorlattá vált az olimpiákat megszervező bizottságban. A védelem másik érve a perben, hogy a pénzt a NOB minden bizonnyal a szegényebb országok atlétáinak megsegítésére használja fel.
A tavaly év elején kirobbant olimpiabotrány után márciusban az Egyesült Államok Olimpiai Bizottságának Etikai Csoportja a bizonyítékokat látva megállapította, hogy a NOB súlyos etikai válságban van, és „potenciálisan törvénysértő és korrupt” gyakorlatot tűr meg sorai között.
Nem az Etikai Csoport volt az egyetlen testület, amely átfogó reformokat vélt szükségesnek a NOB helyi, nemzeti és nemzetközi szervezeteiben. Az amerikai olimpai bizottság egyenesen arra kérte az Egyesült Államok szenátusát, hogy vizsgálják felül a NOB nonprofit státusát és szüntessék meg teljesen adómentes helyzetét. Az Etikai Csoport jelentése azután került nyilvánosságra, hogy a NOB tisztviselői és olyan főszponzorok, mint a Coca Cola, a Time Warner és a McDonald’s vezetői tárgyalásokba kezdtek, mivel a botrányok miatt az óriásvállalatok a szponzorálás felfüggesztésével fenyegetőztek.

Hercegek és hírszerzők

A Nemzetközi Olimpiai Bizottságot 1894-ben alapította Pierre de Coubertin báró egy atlétikai konferencián Párizsban. Az akkoriban a kizárólag férfiak klubjának számító szervezet tagjai kizárólag társadalmi munkaként vállaltak feladatokat.
Ma a 115 tagúra bővült bizottság székhelye a svájci Lausanne. A demokratikusnak távolról sem nevezhető szervezet tagjait nem a nemzeti sportszervezetek delegáltjai választják, azok nagy részét a 20 éve elnöklő Juan Antonio Samaranch, illetve a neki engedelmeskedő 11 tagú Végrehajtó Tanács jelölte ki, és eltávolításukat is csak a NOB kezdeményezheti. Az 1966-ig megválasztott bizottsági tagok örökös tagsággal rendelkeznek, míg az ez után érkezettek „csak” 80 éves korukig tölthetnek be tisztséget. A korhatárt a NOB egyébként akkor emelte meg 5 évvel, mikor Samarach elnök már kezdett nagyon közel járni a 75-höz. Egy volt NOB-tag véleménye szerint „a szervezet saját magának él, tagjai pedig úgy viselkednek, mintha bíborosok lennének a Vatikánban. Kormányok válthatják egymást, ez minket nem is érdekel.”
A ma 79 éves Samaranch karrierje Barcelonából indult. A spanyol fasiszta mozgalomhoz még tizenéves korában csatlakozott, ahol egészen sportminiszteri posztig vitte Franco tábornok rezsimjében. A fasiszta rendszerhez egészen Franco haláláig hű maradt, majd 1978-ban Spanyolország moszkvai nagyköveteként egyengette karrierjét a NOB elnöki széke felé. Miután a szovjet sportbürokraták segítségével 1980-ban elnöknek választották, valóban színes társasággá sikerült formálnia a bizottságot. A tagság elnyerése elsősorban a Samaranchcsal való közeli kapcsolatokon, illetve a nemesi rangon múlik. A NOB mai tagjai között találhatók egykori sportminiszterek, Idi Amin ugandai diktátor volt védelmi minisztere, a dél-koreai hírszerző szolgálat volt feje, illetve ex-Stasi tagok. Mellettük jól megférnek olyan tagtársak is, mint Albert monacói herceg, a brit királyi családból Anna hercegnő, a szaúdi Feiszal Fahd Abdul Aziz herceg, vagy Samil Tarpisev, Borisz Jelcin volt teniszedzője.
A hatvanas évek végén az olimpiai játékokra költhető pénzalapok igen szűkösek voltak, a rendező városok pedig csak elvétve könyveltek el némi nyereséget. A transznacionális nagyvállalatok megjelenésével azonban új nemzetközi szereplők jelentek meg a pályán, akik hajlandóak voltak egyre több pénzt kiadni reklámidőért.
Míg Avery Brundage, Samaranch elődje még nyugdíjazása után is rendszeresen levélben fenyítette a NOB-ot, amiért engedélyezi atléták és csapatok mezén cégek emblémáit, addig a spanyol elnök a hozzá közeli vagy legtöbbet fizető vállalatnak adta a szponzorálási és közvetítési jogokat. A nagy fordulat az 1984-es Los Angeles-i olimpián történt, ahol addig soha nem látott nyereséget, 215 millió dollárt sikerült elkönyvelni a játékokkal kapcsolatos különféle kizárólagos jogokból.
Amint a névlegesen nonprofit NOB sokmillió dolláros vállalkozás lett, városok versengeni kezdtek a szervezet kegyeiért. A szavazatokért cserébe kisebb-nagyobb ajándékok kezdtek gazdát cserélni: bundák, ékszerek, festmények, első osztályú utak és szállások vagy munkahelyek rokonoknak, melyeket a szervezet tisztviselői rendszerint valamilyen enyhe megrovással el is intéztek. Mindeközben a szponzorok egyre nagyobb pénzekkel próbálták megőrizni jelenlétüket az olimpiákon. 1988-ban kilenc szponzoráló cég 100 millió dollárt fizetett, nyolc évvel később Atlantában már 4 milliárd dollár (!) folyt be a konyhára a marketingjogokból. Egy vállalati logó elhelyezésének ára a 2002-es és 2004-es olimpiákon ma röpke 55 millió dollárba kerül, ez pontosan tízszerese az 1984-es árfolyamnak.
A közvetítések jogáért folyó küzdelem szintén azt eredményezte, hogy a tarifák a csillagos égig emelkedtek: az 1956-os melbourne-i olimpián a NOB jelképes összeget, 80 fontot kért ezért a jogért. A 2000 és 2008 között rendezendő olimpiák közvetítési jogát elnyerő NBC televíziós társaság viszont 3,5 milliárd dollárt fizet a NOB-nak. Szinte mindenki egyetért abban, hogy a NOB alapos reformokra szorul. Ennek azonban már nem sok köze van az olimpikonok vagy akár a közönség körülményeinek javításához: a reform valószínűleg csak a már jelen lévő óriáscégek érdekeinek valamilyen szabályozását jelenti majd egy olyan piacon, ahol a sport és a sportolók nem többek, mint eladott áruk.