Kánai András
Zene természetfölötti módra

Valamikor 1989 tájékán három amerikai fiatalember úgy döntött, hogy együttest alapít. A helyszín a főváros, Washington DC volt, így a névadásban ez is szerepet játszott, de még fontosabbnak bizonyult, hogy - elhatározásuk szerint - olyan szövegeket fognak írni, amelyeknek szellemi töltete van. A Jerry Falwell Egyetemen összebarátkozó három fiatal alkotja azóta is a dc Talk néven sikert sikerre halmozó keresztény zenei triót.

1998-ig úgy tűnt, egy tipikus rapzenekarral van dolgunk. Dallamos rockzenén alapuló, erőteljes, dinamikus, a bibliai igazságokat nevén nevező szövegek jellemezték a dalokat. Tipikus pédája ennek az együttes hivatalos honlapján a látogatók által kedvencnek megválasztott Jesus Freak (Jézus bolondja) szövege, amely szerint a világ szemében sokszor extrémnek, bolondnak tűnnek az újjászületett emberek.
Minden adott volt tehát ahhoz, hogy a már jól bejáratott rapszéria folytatódjon.
Ennek ellenére és sokak örömére az 1998-as legutóbbi album, a Supernatural új utakat célzott meg.
Jó döntés volt. Én először csodálkozva átpörgettem a dalokat, keresve a jó öreg megszokott rapet, és miután nem találtam, félretettem a lemezt. Majd - miután sokan bizonygatták az album nagyszerűségét - erőt vettem idegenkedésemen, és nagy adag türelemmel másodszor is meghallgattam az új dalokat. Majd harmadszor és negyedszer is.
Nos, ekkor már magamnak is bevallhattam: a Supernatural elképesztően jó munka.
A lemez címe ugyanaz, mint a tavaly legtöbb Grammy-díjat besöpört gitáros, Carlos Santana albumáé: Supernatural, vagyis természetfölötti. Bár a dc Talk is elnyerte már ezt a rangos könnyűzenei díjat, az egyezés itt véget is ér. A dc Talk dalai ugyanis a kétféle világ létezéséről tanúskodnak, pontosabban arról, hogy a szentírási értelemben vett szellemi világ hogyan hatott a saját életükre, és hogyan befolyásolhatja a hallgató sorsát is.
A rappel - legalábbis ezen az albumon - tényleg szakított az együttes. És mit kapunk cserébe? Igényesen kidolgozott, jól felépített dalokat, amelyek nem csupán egyetlen stílusjegyet viselnek magukon, hanem igen sokfélét. A Supernaturalt elsősorban ez teszi érdekessé és megunhatatlanná. Az első dal, az It’s killing me (Ez megöl engem) például modern rock, míg a második, a Dive (Alámerülés) pedig a 80-as évek angol újhullámos popzenéit idézi fel. A szövegek viszont a már megszokott irányt képviselik. A hatvanas évek rockzenéjéhez hasonló tónusú és húzású My Friend (Barátom) egy olyan elképzelt személyről szól, aki a zenei siker érdekében megtagadta hitét és elhagyta barátait. A funkys Wanna Be Loved, vagy a Jézussal történő találkozás következményeit kissé punkosabb stílusban megéneklő Since I Met You (Mióta veled találkoztam) is a természetfölötti világ és a földi realitás kapcsolódási pontjait állítja középpontba. Külön érdekesség a The Truth (Az igazság) című szám, amely eredetileg az X-akták egyik részéhez íródott. Végül nem ez a dal lett az epizód zenéje, de ezen nincs is mit csodálni: az olyan sorok, mint az „Én vagyok az élő bizonyíték arra, hogy a Szellem mozog”, vagy a „Keresésünk nem hiábavaló/Az igazság odaát van/Isten készített egy utat/ Hogy megmentse az emberi fajt” sorok biztosan nem fértek volna be a sorozat eredeti koncepciójába.
Akárhogy is, Kevin Max, Michael Tait és Toby McKeehan valami egészen egyedit alkotott. A dalok mindegyikében jól eltalált a ritmusváltás, az effektezés, és ehhez jön még a mindig idejében belépő kórus, no meg persze Kevin Max utánozhatatlanul tiszta és magas hangfekvésű éneklése. Az én kedvencem egyébként a túláradó érzelmű Consume Me (Megemésztesz), amelyhez látványos videoklip is készült.
A legújabb hírek szerint a hármas formáció saját projektjei mellett gőzerővel készül következő lemezére.
Reméljük, ismét valami természetfölöttire.