Vissza a tartalomjegyzékhez

Tihanyi Péter
Albert Flórián a jó foci titkáról

„Bocsánat, mi ez a nagy tömeg a Bazilika körül?” - kérdezte a hatvanas évek elején egy kíváncsi járókelő a Bajcsy-Zsilinszky úton.
„Maga nem tudja, hát esküszik a Flóri.” Ezrek és ezrek tolongtak; beavatottak és éppen arra járók, kíváncsiak és kíváncsiskodók. A villamosok lelassítottak, az autók elhúzódtak a járda mellől.
„Nem tudtam, hogy a Flóri itt meri tartani az esküvőjét, és hogy nagy dobra veri.”
„Idehallgasson, maga pancser! Először is: ha a Flóri valamit nem merne, akkor nem lenne Flóri, ha nem itt tartaná az esküvőjét, akkor megint csak nem lenne Flóri, de ha nagy dobra verte volna, akkor sem lenne az. Éppen, hogy nem verte nagy dobra, mégis ennyien jöttek el. Mert ő a Flóri.”


A 74-szeres válogatott Albert búcsúmérkőzésén megszerzi csapata harmadik gólját     Fotó: MTI

1959. A magyar labdarúgás nagy éve. Magyarországot hozzák ki a világ legjobbjának! Az egyre eredményesebb csatársornak nem sokkal később már ünnepelt csillagává növi ki magát Albert. Október 11-én Belgrádban, élete harmadik válogatott mérkőzésén Albert lövi a gólokat, méghozzá hármat.
November 8-án az NSZK válogatottja érkezik Magyarországra. A félidőben 1-0-ra vezetünk, és nem sokkal a második 45 perc megkezdése után Albert kapja a labdát a nyugatnémetek térfelének közepén. Valóságos díszkísérettel tör a kapu felé, képtelenek elvenni tőle a labdát, egy védőt, kettőt, majd a harmadikat is kicselezi, és kissé balra sodródva hét-nyolc méterről lő a hálóba. Mintha előre meg lett volna koreografálva, talán egy pillanatnyit még a taps is késik, mert a szurkolók sem hisznek a szemüknek. Csodacsatár született.
Albert elindul, hogy a császári trónra lépjen.
Albert Flórián

- 11 éves koromban, mikor Pestre jöttem, első utam a Kinizsi pályára vezetett. Ahol Száger Misi bácsi tartott tehetségtoborzót a gyerekek számára. Ez 52-ben volt, akkor kiválogattak, azóta vagyok a Ferencvárosnál. Ezt a játékot nem elég csak szeretni, de adni is kell, nem is keveset, méghozzá alázattal. Már 13-14 éves koromban perspektívában gondolkoztam, és céltudatosan készültem. Elterveztem, hogy serdülő, aztán ifi válogatott akarok lenni, utánpótlás- és nagy válogatott, közben olimpián, vb-n és Európa Bajnokságon szeretnék részt venni. Ha nincsenek ilyen határozott célok, ha nem lát az ember maga előtt perspektívát - főleg a mai kemény viszonyok között -, egy focista halálra van ítélve.
-  Merrefelé van a baj mostanában, a pénz körül, a fiúk körül, az edzők körül?
- 1974-ben vezették be a szerződéses viszonyt a klub és a játékos között, és ez volt, ami elindította a magyar futballt lefelé. Most ha játszik, ha nem játszik valaki, a szerződésben foglaltak szerint teljesítmény nélkül is juttatásban részesül. Egy üzlet akkor üzlet, ha az adok és a kapok oldal egyensúlyban van. Aztán a másik, hogy percenként össze-vissza szerződik mindenki. Egy év alatt nem is lehet beilleszkedni egy új közösségbe, nem tudja elfogadtatni magát a játékos a szurkolókkal sem. Akkor megvoltak minden csapatnak az egyéniségei, akik elkötelezték magukat. Nem volt ritka, hogy valaki 10-12 évet egy csapatnál játszott. Ez mutatja az igazi kötődést, mert akkor még nem volt szerződéspénz. Aki ezt a játékot nem szereti, és épp ezért munkának tekinti, annak az első edzés után le kellene adni a szerelést, és el kellene menni mást választani. Ha viszont a teljesítmény olyan, akkor legyen nyugodt, senki nem fogja sajnálni a pénzt a focistától. Mások voltak a lehetőségek, a feltételek régen. A pálya és a többi, az adott most is. Csak a motiváció, az lett más. Ilyet, hogy 80-100-150 milliót fizetni egy kezdő gyerekért? Hagyjuk.
- Meg tudná fogalmazni egy szóban, hogy mi a labdarúgás?
- Szórakoztató iparág. Aki vállalja a közönség előtti szereplést, annak vállalnia kell a tapsot meg a füttyöt is. Nincs apelláta. A közönség kegyetlen is, azt ki kell szolgálni. Régen a szurkolók fújták még az ifi 1-ben játszó játékosok nevét is. Mert annyira szerették őket. Viszont mi is mindent megtettünk, hogy a szeretetüket kiérdemeljük.
- Ma egy normális család nem tud kimenni, mert fejbe vágják. De már odafelé.
- Erre most nem is szeretnék reagálni.
- Nem hasad meg a szíve?
- Több volt a játék, az öröm, a szépség és a gólok. Most már a játék nem arról szól, amiről annak idején szólt, hanem arról, ki az erősebb. Csakhogy nem a pályán, hanem a lelátón. Ezzel mindent elmondtam.
- Emlékszik arra a pillanatra, mikor megtudta, hogy Öné az Aranylabda?
- 67-ben volt, és hihetetlennek tűnt. Karácsonykor derül ki mindig a szavazás végeredménye. Éppen szentestét ünnepeltünk nálam, mikor telefonált Boskovics Jenő az MTI-től, hogy rám szavaztak. Abban az időben még dívott, hogy a válogatott mérkőzések után mindkét csapat közösen bankettezik. Ezt akkor a Gundelben tartottuk, és ott, ünnepélyes keretek között adták át. Itt van előttem az egész, de nem tudom elmondani. Ha festő lennék, lefesteném, hogy volt, de szavakba önteni ezt nem lehet. Meg aztán nem is akarom túllihegni.
- Miről szólt az elhíresült csípőre tett kéz?
- Hajtottam keményen, még ha időnként csípőre is tettem a kezem. Én így pihentem ki a fáradtságomat. Más is pihent, legfeljebb nem tette közben csípőre a kezét, és így nem tűnt fel az sem, ha éppen lemaradt a támadásról. Erről szólt, nem többről.


„Egy üzlet akkor üzlet, ha az adok és a kapok egyensúlyban van. Fotó: Somorjai

- A fergeteges magyar-brazil győzelmüknek mi volt a titka?
- Akkor a közös vágyak és a közös célok annyira összekovácsoltak, annyira eggyé forrasztottak minket, hogy a pálya másik oldalán szinte éreztük a társunk lihegését. Nem is emlékszem a pályafutásom alatt, mikor volt olyan hangulat az öltözőben, mint a magyar-brazil előtt. Úgy vibráltunk, annyira akartunk szaladni a pályára, hogy valósággal az edzőnknek kellett visszafognia minket. Ki voltunk éhezve az ellenfélre, szinte eksztázisba kerültünk. Talán máskor is ilyen állapotot kellett volna elérni! Biztosan nem véletlen, hogy nemcsak az eredmény, hanem ez a csodálatos felvillanyozottság is örökre megmarad bennem. Mert higgye el, ez hozott magával mindent, azt, hogy az ember megkapta a labdát, és ha kellett, bátran ment vele, ha kellett, elvállalta a lövést, ugyanakkor érezte a másikat. Érdemes lenne kielemezni másoknak is: mitől jött akkor minden úgy össze?…
- Mondja, mire gondol, mit lát, ha kicsit filozofikusabb hangulatában a tükörbe néz?
- Minden korosztálynak, egyszer majd a mainak is tükörbe kell néznie. Emlékszem mérkőzésekre, amelyek után kétségbeesetten téptük magunkat, könnyeztünk a zuhany alatt, miközben kifelé igyekeztünk flegma pofát vágni. Úgy gondoltuk, adósai vagyunk azoknak, akik újra és újra megtöltötték a Népstadiont, akik az arcképeinket a magasba emelték, és a levelek ezreit küldték. Igen, adósai vagyunk nekik. Azt gondolom, örökre.
A srácok a tereken Albertek akartak lenni, a Flóri névre a fél ország felkapta a fejét, azok is, akik futballpályának még a környékét sem látták.

Szepesi György

- Ő volt az a játékos, aki befért volna az Aranycsapatba is. 41 szeptemberében született, még nem érte el a 18. életévét, mikor már a válogatott csapat tagja lett. Sőt, még a Puskás Öcsit is megelőzte ezzel. Már 58-ban, 17 éves korában meghódította a közönséget, mert csodálatosan játszott, és nagyon viharos tapsot kapott a jugoszlávok elleni ifjúsági válogatott mérkőzésen. A közönség hihetetlen rokonszenvvel figyelte, mert a fiatal tehetségeket imádják. Ez nem csak nálunk van így, ez világjelenség. Gondolj csak Ronaldóra.
- Milyen emberi vagy esetleg jellembeli tulajdonságainak köszönhető még több évtizedes „uralkodása”?
- Rendkívül szerény volt, rokonszenves a csapattársak számára is. Tisztelettudó, jó magatartású, jó modorú, intelligens fiatalember volt a magánéletben éppúgy, mint a pályán. Nem rúgott meg ellenfelet. Amellett hihetetlen, bámulatos cselezőkészsége volt, ami kivételes adottság, olyan, amit nem lehet megmagyarázni. Baróti így könnyen és gyorsan megtalálhatta a nagy hármast, Göröcs, Albert, Tichy személyében. A külföld is fölfigyelt erre a csodálatos mozgástechnikára és gólérzékenységre. 67-ben megérdemelten ítélték neki oda az Aranylabdát.
- Hosszú, közös pályafutásotok során barátokká is lettetek?
- Szerettem és tiszteltem őt. Nézd, nekem volt egy olyan mondatom, amivel egyszer sajnálatos módon megbántottam őt. Már fentről közvetítettem a mérkőzéseket, mikor egyszer nem ment igazán jól a játék. Akkor mondtam egy félreérthető mondatot, amit már sokszor megbántam, de remélem, hogy Flóri elfelejtette, és csak én emlékszem rá. A búcsúztatásán is ott voltam, persze a Grosicsén is, a Tichyén is. Ma már nincsenek ilyen búcsúztatások. A Détárit nem búcsúztatták el, pedig ő volt az utolsó magyar klasszis játékos.
- Gyuri bácsi, emlékszel a 69-es lábsérülésére?
- Hogyne. A dán kapus szerencsétlenül rávetődött, de nem volt szándékos. Tudod, az Írország elleni győztes mérkőzés után elég sok támadás érte ezt a csapatot, és ebben a légkörben egy kicsit erőteljesebben próbálta a gólhelyzeteket kihasználni, és a labdát berúgni. Így ütközött ezzel a dán kapussal. Kár. Ez öt évet jelentett a pályafutásából. Ha ez nincs, még hatalmasabb, még hoszszabb karriert tudhatott volna magáénak. Meggyőződésem, hogy a százszoros válogatottságot is elérte volna.

Koós János

- Emlékszem, még a falelátón kezdték bontogatni szárnyaikat a fiatalok, Flórika is. Akkor ő még az ifiben játszott, azzal a kis csenevész külsejével, de valami olyasmit tudott művelni a labdával, amit abban az időben senki. Birtokában volt azoknak a dolgoknak, amit csak a Jó Isten tud adni, aki akarva-akaratlanul az egyikünknek többet ad, mint a másikunknak. Furcsán, kicsit felhúzott karral futott, szinte rádőlt a labdára a testével, ezért volt nehéz elvenni tőle. Volt egy nagy, zöld-fehérre festett kolompom, amit ha néha megráztam, az előttem lévő sorok orra estek a hangjától. Aztán volt egy 2x3 méteres plakátom keménypapírból, amire a Flóri képe volt fölkasírozva. Kolompolás közben ezt is mindig fölemeltem. Annyi örömet adott a Ferencváros a drukkereknek - de nyugodtan mondhatom, a magyar labdarúgásnak -, amennyit kevesen. Még a mai napig is a fülembe hallom, ahogy Liverpoolban - ahol 3-1-re megvertük a brazilokat - 60 ezer ember kiabálta: Albert, Albert, Albert, aki olyan labdarúgást produkált, amit bizony fél évszázadonként egyszer vagy kétszer tud egy ember produkálni. És akkor jött el a világ talán egyik legszomorúbb pillanata, amikor 1974-ben a Népstadionban a Ferencváros-Zalaegerszeg-meccsen visszavonult.
- Ott volt?
- Ott voltam, és zokogtam, mint a mellettem állók.
- Személyes jó barátok voltak?
- Olyannyira, hogy az első házasságomnál esküvői tanú volt. Mondtam is neki: „Öregem, ez nem vált be. De nem baj, majd kárpótolsz a pályán.” Kárpótolt. Sokat kell, várjunk arra, hogy szülessen még egy ember, aki ennyi örömet tudott szerezni, mint ő. Azóta is hiába várom.


1967 decemberének végén nyilvánosságra hozták a France Football szavazását, amelyben huszonnégy ország szakértői vettek részt. Ezek szerint a kontinens legjobb labdarúgóinak sorrendje a következő:
1.    Albert 68 pont
2.    B. Charlton 40
3.    Johnstone 39
4.    Beckenbauer 37
5.    Eusebio 26
A nagy francia világlap akkor rendezte tizenkettedszer szavazását. Olyan sztárok szerezték meg addig a győzelmet, mint az angolok örökifjú Matthewsa, a spanyol Di Stefano és Suarez, a szovjet Jasin.


1974. március 17-én a Császár sírva köszönt el a közönségtől.
Már a Ferencváros-Zalaegerszeg-mérkőzés előtt több ezer ember ütemesen kiáltozta a nevét a Népstadionban.
A 78. percben élete utolsó bajnoki gólját is belőtte. Branikovitstól kapta a labdát, elhúzta Déri mellett, és a hálóba helyezte. 3-0 lett a végeredmény.
A mérkőzés végén a Népstadion nézőserege helyéről felállva ünnepelte. A Ferencváros vezetői kristályvázát adtak át a 351. - s egyben utolsó - bajnoki mérkőzését játszó játékosnak. Köszöntötték az öregfiúk, köszöntötték az ellenfelek, köszöntötte a fia, majd Flóri meghajolt a közönség felé, és a játékosok a vállukon vitték ki. Közben patakzott a szeméből a könny. Az a játékos, aki akkoriban a legkevésbé szívelte - később aztán külföldre távozott -, ekkor jegyezte meg: „Ezt az embert nehéz volt szeretni, de a pénzt ő szerezte nekünk. És ilyen játékosunk nem lesz soha.”
„Mindent elértem, amit labdarúgó elérhet” - nyilatkozta másnap.

(A korabeli sportkritikákat Bocsák Miklós
könyvéből idéztem.)