Vissza a tartalomjegyzékhez

Laudancsek Katalin
Monte Christo tanítványai

Florida, Martin börtön. A déli napsütésben átforrósodott udvaron a rabok éppen egészségügyi sétájukat rótták. Hirtelen erősödő berregés hallatszott, és az égből egy helikopter ereszkedett egyenesen közéjük. A megdöbbent őröknek még felocsúdni sem volt idejük, mialatt az egyik rab felugrott a gép lépcsőjére, és már emelkedtek is át a magas kőfalakon, vissza az ég felé. Így szökött meg június elején Steven Witchett - ám ő csak egy a sok-sok eset közül. Már Monte Christo grófja sem az első volt, és a rabok, hiába minden, ma is szöknek: csak az amerikaiak közül évente hatszázan lógnak meg. A kalandos történetek közül a Kommerszant című orosz hetilap szemezgetett.

Steven Witchettet 1995-ben ítélték 8 év plusz 15 év felfüggesztettre pedofília vádjával: egyetemi évei alatt mintegy 11 kiskorún követett el erőszakot. A börtönben azonban úgy tűnt, a javulás útjára lépett, így az utóbbi hónapokat egy olyan épületszárnyban tölthette, ahol a hozzá hasonló „érdeklődésűek” közül azokat őrizték, akik jó magaviseletük miatt büntetésük enyhítésében reménykedhettek. Itt nem volt olyan szigorú a rendszer: az őröknek még fegyverük sem volt. Erre játszott Witchett is: egy helikopterrel nem sok mindent tudtak kezdeni.
A profin kitervelt szökés végül is elég amatőr véget ért: a gép 100 méternyire a börtönkerítéstől egyre lejjebb ereszkedett, végül lezuhant. A pilóta - Witchett korábbi partnere, aki csak a szöktetés kedvéért vett néhány repülőórát - és utasa azonban nem voltak a gép roncsai között: sikerült időben kiugraniuk és eltűnniük a közeli narancsligetben. A körzetet körülzárták, helikopterek, kutyák, razzia. Mikor egy nap múlva elkapták a szökevényeket, azok már szinte örültek ennek, anynyira el voltak csigázva.
A helikopteres módszer persze elég ritka és nem is olcsó; 1999 szeptemberében bizonyos Kenneth Williams sokkal dicstelenebb úton távozott. Williams, akit gyilkosságért életfogytiglanra ítéltek, alig egy hónapot töltött le büntetéséből, mikor egyszer csak szőrén-szálán eltűnt. Később derült ki, hogy egy disznótrágyát szállító kocsi speciális tárolójában rejtőzött el, és a „szállítmánnyal elegyedve” hagyta el a börtön épületét. Amint az autó a közeli erdőbe ért, Williams kikecmergett búvóhelyéről és kiugrott. Ezután újabb gyilkossággal gyarapította bűnlajstromát: megölt egy környékbeli farmert, majd annak furgonján távozott. Nem jutott túl messzire - éjjel pont egy rendőrautóba sikerült belerohannia…
Vannak kevésbé agyafúrt szökési módszerek is az egyszerűbb észjárásúak számára, mint például a kerítésen való átmászás. Napjainkban is sokan ezt választják, köztük Martin Guruli. Az Ellis-1 börtön halálra ítélt lakója 1998. november 28-án hat társával együtt séta közben elbújt az egyik melléképület tetején, és kivárta, amíg besötétedik. Ezután, még az esti ellenőrzés előtt eljutottak a külső, háromméteres kerítésig. Itt már észrevették őket: felsüvítettek a szirénák, lövések dördültek. A rabok, Guruli kivételével megálltak: ő viszont - talán úgy gondolta, hogy nincs sok vesztenivalója áttornászta hát magát a falon, és sűrű golyózáportól kísérve eltűnt. Az elkövetkező napok során hiába kutattak utána - mintha csak a föld nyelte volna el: a kutyák is nyomát vesztették. Egy hét után bukkantak rá a holttestére, mindössze egy mérföldre a börtöntől. A boncolás eredménye szerint egyszerűen éhen halt.
A legtöbb mítosz egy Frank Lee Morris nevű rab köré szövődött: neki sikerült ugyanis megszöknie a szinte megközelíthetetlen Alcatras börtönből. Morris 13 éves kora óta börtönlakó volt, a legkülönfélébb bűntények miatt, és notórius szökevény hírében állt - épp ezért helyezték ide, az abszolút szökésbiztos helynek számító börtönbe, 1960 januárjában. Az épület egy sziklás szigeten áll, és az óceán veszi körül. A kontinenssel az egyetlen összeköttetést egy kis hajó jelentette, amely naponta tizenkétszer tette meg az utat a szigettől a kikötőig. Természetesen naponta tizenkétszer gondosan átvizsgálták. Ennek ellenére, alighogy a szigetre került, Morris máris a szökési terven kezdett gondolkodni. Három másik elítélttel együtt két év alatt szinte tökéletes tervet sikerült kidolgozniuk. Eszerint be kell hatolniuk a börtön szellőzőjáratába, és azon át kijutni a tetőre. Onnan pedig az ereszen át le kell mászniuk a partra, és ezután már csak a kontinensig kell elúszni. A cimborák két éven át törték a vastag falat, hogy kiszélesítsék a cellájukból kivezető szellőzőnyílást. Ezenkívül ötven rabruhából készítettek egy felfújható csónakot, sőt Morris egy harmonikából még egy kis pumpát is összebarkácsolt. Néhány ellopott szerszám segítségével sikerült kikapcsolniuk a tetőventilátort, hogy ki tudjanak mászni a tetőre. 1962. június 11-én, amikor minden készen állt, Morris West és az Angine-fivérek egymás után kimásztak a szellőzőnyíláson át a tető felé. Allen West túl kövérnek bizonyult, és beszorult. Mire sikerült kivergődnie a tetőre, a társai már nem voltak ott. Ő volt az utolsó, aki látta őket élve. Mivel a csónakot elvitték magukkal, West kénytelen volt szépen visszamászni a cellájába. A következő reggelen kiderült a szökés; azonban az utánuk való kutatás nem járt eredménnyel: nem találták nyomát sem a csónaknak, sem a szökevényeknek. Az elkövetkezendő évtizedek során hiába próbálták kideríteni mi is történt velük - végül lezárták az ügyet, mondván, biztosan elsüllyedtek - már csak azért is, mert június 17-én, hat nappal a szökés után egy nem messze elhaladó norvég teherhajóról láttak egy vízi hullát olyan ruhában, amely a rabokéra emlékeztetett. Ennek ellenére sokan még most is úgy vélik, hogy Morrisnak és az Angine-fivéreknek sikerült eljutniuk a partig.
Ez év áprilisában Vincenzo Curcio, a hírhedt Cosa Nostra tagja szökött meg a torinói Valette börtönből. Egyszerű, klasszikus módszerrel elfűrészelte az ablakrácsot, majd az összekötözött lepedők segítségével lejutott az udvarra, és átmászott a kerítésen. A rendőrök sokáig nem értették, hogyan sikerült elvágnia a vastag fémrácsokat, hiszen ide gyakorlatilag lehetetlen volt bármiféle szerszámot bejuttatni. Később rájöttek, miben rejlett a titok. A börtön a hetvenes évek közepén épült, amikor is egész Olaszország a Vörös Brigádok terrorjától való félelemben élt. Ezért a rács olyan speciális puha acélból készült, amely robbanáskor nem szilánkosan tört. Úgy látszik, arra már nem gondoltak, hogy az ilyen acél nemcsak könnyen hajlik, de elvágni is könnyebb. A kreatív rabnak mindössze néhány napra volt szüksége, hogy fogselyemmel elbánjon a rácsokkal. (A torinói börtönben most bizony senki sem használhat fogselymet.) Curciót pedig a mai napig keresik - hasonlóan sok társához, akiknek mégiscsak sikerült valahogy meglógnia.