Vissza a tartalomjegyzékhez

Szakonyi Dávid
Ötvenhárom év némaság

Veér András pszichiáter az Egészségügyi Minisztérium felkérésére utazott Orosz-országba Tamás Andráshoz, és három napot töltött el az utolsó magyar hadifogoly hazaszállításának előkészítésével.


Tamás András. Hazahoznák    Fotó: Reuters

Tamás András 1925-ben született a szlovákiai Turócszentmártonban, onnan került át Magyarországra. A II. világháború során vezényelték az orosz frontra, ahol 1945-ben hadifogságba esett. 1947 tavaszán a kotnyelnyi-csi elmegyógyintézetbe szállították pszichés tünetek miatt. Pszichotikus volt, elmebeteg. Nem tudott oroszul, kezelői nem tudtak magyarul, ennek ellenére sikerült diagnosztizálni, és elkezdték a kezelését. Két és fél évvel ezelőtt egy állítólagos érszűkület miatt levágták a jobb lábát. Az ezzel kapcsolatos kivizsgálások miatt került előtérbe, azóta sok érdekes dolog derült ki róla. Az egyik leginkább meglepő az, hogy Tamás András ötvenhárom éven át nem beszélt senkivel.
A férfit nemrég Moszkvába utaztatták az orosz hatóságok, ahonnan akár egy nap alatt visszatérhet Magyarországra, a honi szervek pedig kiadták a TAJ-számát, úgyhogy már csak a szállítását kell megszervezni, hogy megkezdődhessen rehabilitálása és a múltjával kapcsolatos kutatás.


Rokonai visszavárják

Interjú Veér Andrással

- Hogyan magyarázható az a döbbenetes hír, hogy valaki ötvenhárom éven keresztül nem beszélt?
- Mi úgy mondjuk, hogy hospitalizálódott. Ez azt jelenti, hogy hozzászokott a zárt környezethez, és sokat veszített az érdeklődéséből. Ez nála az ingerszegény állapot következménye, ami főleg a kommunikáció hiányából származik.
- Nem tudott olvasni sem?
- Olvasni tudott, ám írni - bár tud - nem írt. Megmaradt benne, hogy nem írhat, ugyanis a fogságban nem írhattak magyar nyelven. A kórházban jól bántak vele, szerették, de mégis megmaradtak benne ilyen berögződött dolgok.
- Mi lett azzal a problémával, amellyel bekerült a kórházba?
- Mint általában lenni szokott, a betegsége idős korára csillapult. Ugyan nem túl közlékeny, depresszív, de már nem igényel kórházi kezelést. Ez javarészt a kinti kollégák emberséges és szakszerű gondozásának köszönhető, ami nagyon kellemes meglepetésként ért engem. Még a negyvenhetes kórrajz is, amit a felvételekor állítottak ki Oroszországban, meglepően jó szakmaisággal készült.
- Nyilván sokat beszélgettek. Mik Tamás tervei a történtek után?
- Szeretne hazautazni, hogy művégtaggal lássák el. Ő ezt még úgy mondja, hogy falábbal. Ezenkívül neki ez az otthona. Ő magyar állampolgár.
- Vannak itt rokonai?
- Ennek felkutatásán még dolgozunk. Bár többen jelentkeztek, mióta az ügy a nyilvánosság elé került, akik felismerni vélik benne eltűnt rokonukat, de nem akarunk reményeket kelteni senkiben, míg nem tudunk pontos kilétéről biztosat. Meghatónak tartom azonban, hogy unokák és gyermekek milyen nagy számban vannak, akik még a mai napig is várják vissza háborúban eltűnt hozzátartozóikat.
- Önnek volt már hasonló esete?
- Volt, nemrégen egy angliai elmegyógyintézetben találtak egy magyar embert, aki ötven éve élt már ott. Őt is én kezeltem.
Ezeknél az eseteknél a legérdekesebb az, hogy hogyan lehet felvenni a kontaktust egy ötven éve emberileg izoláltan élő személlyel, aki tele van gyanakvással a környezete iránt. Megdöbbentett, hogy annak ellenére, hogy ötven éve egyikük sem használta az anyanyelvét, mégis egyből azon kezdtek el beszélni.