Veér András pszichiáter az Egészségügyi Minisztérium felkérésére utazott
Orosz-országba Tamás Andráshoz, és három napot töltött el az utolsó magyar
hadifogoly hazaszállításának előkészítésével.
Tamás András. Hazahoznák Fotó: Reuters
Tamás András 1925-ben született a szlovákiai Turócszentmártonban, onnan került
át Magyarországra. A II. világháború során vezényelték az orosz frontra, ahol
1945-ben hadifogságba esett. 1947 tavaszán a kotnyelnyi-csi elmegyógyintézetbe szállították
pszichés tünetek miatt. Pszichotikus volt, elmebeteg. Nem tudott oroszul, kezelői nem
tudtak magyarul, ennek ellenére sikerült diagnosztizálni, és elkezdték a kezelését.
Két és fél évvel ezelőtt egy állítólagos érszűkület miatt levágták a jobb lábát.
Az ezzel kapcsolatos kivizsgálások miatt került előtérbe, azóta sok érdekes dolog
derült ki róla. Az egyik leginkább meglepő az, hogy Tamás András ötvenhárom éven
át nem beszélt senkivel.
A férfit nemrég Moszkvába utaztatták az orosz hatóságok, ahonnan akár egy nap alatt
visszatérhet Magyarországra, a honi szervek pedig kiadták a TAJ-számát, úgyhogy már
csak a szállítását kell megszervezni, hogy megkezdődhessen rehabilitálása és a múltjával
kapcsolatos kutatás.
Rokonai visszavárják
Interjú Veér Andrással
- Hogyan magyarázható az a döbbenetes hír, hogy valaki ötvenhárom
éven keresztül nem beszélt?
- Mi úgy mondjuk, hogy hospitalizálódott. Ez azt jelenti, hogy hozzászokott
a zárt környezethez, és sokat veszített az érdeklődéséből. Ez nála az ingerszegény
állapot következménye, ami főleg a kommunikáció hiányából származik.
- Nem tudott olvasni sem?
- Olvasni tudott, ám írni - bár tud - nem írt. Megmaradt benne, hogy
nem írhat, ugyanis a fogságban nem írhattak magyar nyelven. A kórházban jól bántak
vele, szerették, de mégis megmaradtak benne ilyen berögződött dolgok.
- Mi lett azzal a problémával, amellyel bekerült a kórházba?
- Mint általában lenni szokott, a betegsége idős korára csillapult. Ugyan
nem túl közlékeny, depresszív, de már nem igényel kórházi kezelést. Ez javarészt
a kinti kollégák emberséges és szakszerű gondozásának köszönhető, ami nagyon
kellemes meglepetésként ért engem. Még a negyvenhetes kórrajz is, amit a felvételekor
állítottak ki Oroszországban, meglepően jó szakmaisággal készült.
- Nyilván sokat beszélgettek. Mik Tamás tervei a történtek után?
- Szeretne hazautazni, hogy művégtaggal lássák el. Ő ezt még úgy
mondja, hogy falábbal. Ezenkívül neki ez az otthona. Ő magyar állampolgár.
- Vannak itt rokonai?
- Ennek felkutatásán még dolgozunk. Bár többen jelentkeztek, mióta az ügy
a nyilvánosság elé került, akik felismerni vélik benne eltűnt rokonukat, de nem
akarunk reményeket kelteni senkiben, míg nem tudunk pontos kilétéről biztosat. Meghatónak
tartom azonban, hogy unokák és gyermekek milyen nagy számban vannak, akik még a mai
napig is várják vissza háborúban eltűnt hozzátartozóikat.
- Önnek volt már hasonló esete?
- Volt, nemrégen egy angliai elmegyógyintézetben találtak egy magyar
embert, aki ötven éve élt már ott. Őt is én kezeltem.
Ezeknél az eseteknél a legérdekesebb az, hogy hogyan lehet felvenni a kontaktust egy ötven
éve emberileg izoláltan élő személlyel, aki tele van gyanakvással a környezete iránt.
Megdöbbentett, hogy annak ellenére, hogy ötven éve egyikük sem használta az
anyanyelvét, mégis egyből azon kezdtek el beszélni.