Ruff Gabriella
A komputert nem lehet megenni

Nem mindenki látta szívesen a világ vezető országainak képviselőit. A nyolcak bárhol tartanak konferenciát a világon a találkozók már-már elmaradhatatlan részeként rendszeresen megjelennek a tüntetők is. A képen japán egyetemisták Amerika-ellenes felvonulása látható        Fotó: Reuters

A világ leggazdagabb hét országát és Oroszországot tömörítő G8-ak tanácskozását a „jólétet mindenkinek” jelszavával rendezték meg, azonban konkrét lépésként mindössze annyit tettek, hogy a nagyon szegény országok helyzetének enyhítése végett 100 milliárd dolláros külső adósság elengedését ígérték meg. A csúcs záróközleményében annyi szerepel: meg kell valósítani azt az átfogó célt, hogy a világ népességének legnagyobb szegénységben élő részét 2015-ig az 1990-es létszám felére csökkentsék. A gazdag Észak és a szegény Dél között tátongó szakadékot azzal igyekeznek áthidalni, hogy elősegítik az információáramlást és a számítástechnikai eszközök terjedését a harmadik világ országaiban. A Nyolcak bírálóinak ellenvetése ezzel szemben az, hogy az érintett országok alapvető gondokkal küszködnek, a számítógépeket és az internet-hozzáférést pedig „nem lehet megenni”. Eközben a világ legszegényebb országai nagyon hasonló problémákkal küzdenek: tarthatatlan mértékű az eladósodás, a rendkívül alacsony színvonalú egészségügyi ellátás nem tudja felvenni a harcot a járványos betegségekkel, az oktatásra, a szociális ellátás biztosítására nem jut elég pénz.
Mark Malloch Brown, az ENSZ fejlesztési programjának (UNDP) vezetője a Newsweeknek adott interjújában így fogalmazta meg a mindenkiben felmerülő kérdést: Vajon mit kezd a világ 900 millió felnőtt analfabétája ezzel a nagyvonalú felajánlással? Maloch Brown a csúcstalálkozó előtt látogatott el Japánba, hogy nyomást gyakoroljon a fejlődő országok kilátástalan helyzetének figyelembe vétele érdekében. Véleménye szerint az nem kérdés, hogy folytatódik-e a globalizációs folyamat: mind az Észak, mind a Dél osztja azt az alapfeltevést, hogy a kereskedelem, a pénzügyi folyamatok és a kommunikáció integrálódása folytatódni fog. A kérdés az, hogy milyen feltételekkel, és milyen körülmények között.
Az első átfogó kezdeményezés a legszegényebbek külső adósságának csökkentésére 1996-ban történt a Világbank és a Nemzetközi Valutaalap (IMF) keretein belül, és HIPC Program néven vált ismertté az „erősen eladósodott, szegény országok” meghatározás rövidítése révén (Heavily Indebted Poor Countries). Az a negyven, többségében fekete-afrikai ország, amely elméletileg részt vehet a programban, minden hagyományos adósságcsökkentési és -átütemezési lehetőséggel élt, adósságterheik azonban így is elviselhetetlenek. Bolívia például adósságainak 17 százalékos csökkentését érte el a fő hitelezőket tömörítő Párizsi Klub engedményei során, 2000-től pedig összadósságának további 35 százalékával nem kell már törődnie. Guyana tavaly májusban külső tartozásainak 22 százalékával, azaz 27 millió dollárral „lett könnyebb”. A dél-amerikai ország azonban ezek után is költségvetésének mintegy 40 százalékát lesz kénytelen adósságtörlesztésre fordítani. Hasonló mértékű segítségben 1996 óta a HIPC-országok mindössze egynegyede részesült, s a program teljesítése igencsak késlekedik.
A UNDP vezetője több tényezőnek tulajdonítja az akadozást. A legfontosabb ok természetesen a pénzügyi, másrészt számos országban polgárháborúk hátráltatják a folyamatot. Emellett az egyik legnagyobb adóssággal küzdő Nigéria például nem is szerepel a segítségre szoruló országok listáján, mivel makrogazdasági adatai alapján „túl gazdag” ehhez a besoroláshoz. A valós helyzet azonban az, hogy az erősen fegyverkező ország kormánya gyakorlatilag elzálogosította a nigériai olajkészletet, hatalmas adósságot halmozva fel.
A lassú előrehaladást tekintve érthető a nem kormányzati szervezetek egyik szóvivőjének megjegyzése: a G8-ak okinavai csúcstalálkozójára költött 750 millió dollár önmagában elegendő lett volna néhány afrikai ország teljes adósságának eltörlésére.