Interjú Orosházi Józsefné Erzsébet kriminálpszichológussal.
- Mostanában több olyan bűneset is a közvélemény figyelmének középpontjába
került, ahol a rendőrség munkáját kriminálpszichológusok segítik. Mi dönti el,
hogy a nyomozók felhasználják-e az Önök szakértelmét? Mi az Önök feladata?
- Csak azokban az esetekben van szükség a munkánkra, amikor a lélektani tényezők
elemzése közelebb visz az eset megoldásához, bizonyos részletek feltárásához. Ezek
közül is azok a legizgalmasabb, és talán a közvéleményt is leginkább foglalkoztató
esetek, amelyekre azt mondjuk, hogy aki ezt csinálta, az nem lehet normális. Például,
amikor egy látszólag sikeres életet élő, családos ember egyik pillanatról a másikra
eltünteti a feleségét, egyből felmerül a kérdés: mi volt az indíték? Mi minden
vezethetett oda, hogy számára ez maradt a végső megoldás? Mi ezekre keressük a
megfelelő választ.
- Mondana egy olyan esetet, amikor az Önök munkája hozott fordulópontot a nyomozásban?
- 95-ben volt az a bizonyos százhalombattai négyes gyilkosság. Az elkövetőt
mindenki úgy emlegette, hogy a „százhalombattai rém”. Ő történetesen nekem tett
beismerő vallomást. Ráadásul mind a négy gyilkosságot beismerte, holott a negyedikről
még a nyomozók sem tudtak. Ez egy nagyon nagy siker volt, de hozzátartozik, hogy ilyen
esetekben ez nem számít beismerő vallomásnak, hiszen azt a nyomozók előtt is meg
kell tenni.
- És megtette, megteszik?
- Igen. Ebben a konkrét esetben csak annyi kérése volt az illetőnek, hogy jó,
de én legyek ott mellette. Egyszer valaki még meg is köszönte a segítségemet, mert
megszabadult valami nagy tehertől úgy, hogy közben az emberi méltóságát is
megtarthatta, és azt érezhette, ő döntött úgy, hogy elmondja.
- Ha leül egy ilyen „rémmel”, mit kérdez tőle? Hogy kezdenek el beszélgetni?
- Úgy, ahogy Önnel. Bármennyire furcsán hangzik, így van. Mondtam neki, hogy még
nem találkoztunk, szeretném megismerni, meséljen magáról valamit. A titka talán csak
az, hogy tényleg érdekelt, amit mondott, tehát az ember valóban odafigyel, reagál
arra, amit mondanak neki.
- Amikor beszélget egy ilyen személlyel, miből következtet arra, hogy ő volt a
tettes?
- Az élet, vagy egy szituáció olyan, mint egy puzzle. A tanúvallomások, helyszíni
szemle, a kihallgatási jegyzőkönyvek kirajzolnak elénk egy képet, egy történetet,
amely persze még hiányos, de vannak összeillő részek. Ha ezek könynyen passzolnak
egymáshoz, egyik választ ad a másikra, akkor tudom, hogy van keresnivalóm.
- Ön élvezi a munkáját?
- Persze, hogy élvezem. Ez egy borzasztóan izgalmas lélektani keresztrejtvény.
Rengeteget tanulok vele az emberekről, az életről. Nincs olyan ügy, ami ne hozna
valami új tapasztalatot. Ugyanakkor soha nem születik tökéletes „tájkép”. Mindig
marad valami rejtély.
- Szokott krimit olvasni?
- Nem.
- Az elmúlt néhány hónapban többször megdöbbenhettünk azon, hogy nagyon súlyos
bűncselekmények, gyilkosságok elkövetői szinte még gyerekek voltak. Az agresszivitás
generációs probléma?
- Ez a megjegyzés, hogy generációs probléma, kicsit veszélyes, mert nagyon negatív
előrevetítésre ad okot, de azért sajnos van benne valami. Nagyon sok 16-28 év közötti
srác mondta már nekem: „Én nem fogok néhány ezer forintért gürizni egész életemben,
mint az apám. Ugyan mire vitte?”. A világ pont egy ezzel szemben álló mintát állít
a fiatalok elé. A reklámokban egy márkás cuccokba öltözött „macsó” ül a nem
akármilyen autóban, vagy nem akármilyen szórakozóhelyen, és nem akármilyen ételt
vagy italt fogyaszt. Azért, „mert megérdemli”. Milyen alapon? Még módja sem volt rá,
hogy valamit letegyen az asztalra, annyira fiatal. Az egyedi esetekre számomra ugyanakkor
még ez sem ad teljes magyarázatot, hiszen mindannyian ugyanebben a közegben élünk, mégsem
kezd el mindenki bankot rabolni. A legizgalmasabb kérdés pont az, hogy azonos körülmények
között valaki miért a munkát, a küzdést vállalja, a másikból pedig miért lesz bűnöző.
- A legutóbbi, Oktogonnál történt lövöldözés tipikusan olyan eset, amelyre
az ember azt mondja: aki ilyet csinál, az nem lehet normális. Viszont eddig úgy tűnik,
orvosi szempontból beszámítható az elkövető.
- Ennél a fiúnál nem tudjuk, hogy mitől szakadt el a cérna, de ha nincs nála
fegyver, valószínűleg nem lett volna ilyen tragikus az eset. Nyilván nem tanulta meg
- hogy miért, nem tudjuk - feldolgozni az élet konfliktusait. De ez, bár van benne
igazság, mégis csak egy közhely. Hogy pontosan mi is történt, és miért, azt csak a
konkrét emberi sorson keresztül lehet megtudni. Egyébként fegyverrel ölni a legkönnyebb,
mivel nincs testi kontaktus. Nyugodtan gondolhatja azt a gyilkos, hogy „igazából semmi
közöm a gyilkossághoz, a golyó elvégzi helyettem”.
- Mi a tapasztalata, az elkövetők megbánják a tettüket? Egyáltalán felfogják-e,
hogy mit csináltak?
- Mindenki másképp éli meg. Van, akit az első pillanatban, mint az áram, megüt,
amit tett, de aztán minden módon próbálja enyhíteni a lelkében keletkezett feszültséget.
Ebben olyan szintre is el lehet jutni, hogy az illető már maga is elhiszi magáról,
hogy ártatlan. Vannak, akik pont fordítva viselkednek, vagyis folyamatosan rájönnek,
hogy mit is csináltak. Gyakran saját környezetük reakciója ébreszti rá őket tettük
súlyára. „Arra nem gondoltam, hogy az anyámat, meg a keresztapámat így fogja érinteni
a dolog” - mondják.
- A halálbüntetésről mi a véleménye?
- Hát ez egy övön aluli kérdés. Egy pszichológusnak nem illik azt mondani,
hogy halálbüntetés-párti, én mégis úgy gondolom, hogy nagyon-nagyon differenciáltan,
de szükség lenne rá. Előfordul, hogy tudom, ki mindenki felelős azért, hogy idáig
jutott egy gyilkos, és még esetleg rokonszenvezek is vele valamilyen szinten, mert van
benne valami finomság, valami lélek, mégis úgy gondolom, nem lenne jó, ha köztünk járna.
(S. I.)