Sebestyén István, Szobota Zoltán
Úgy volt, hogy megyünk Írországba

Interjú Karácsony Lajossal, a július 4-én az Oktogonnál történt lövöldözés egyik túlélőjével. 

Akit a halál szele megcsapott. Döbbenet    Fotó: MTI

- Ha azt mondanák Neked, hogy itt van az a személy, aki két barátodat megölte, és majdnem téged is, mihez kezdenél vele?
- Nem hiszem, hogy tudnék vele mit kezdeni. Szerintem neki is meg van írva a sorsa, és én ebbe nem tudok beleszólni. Nem tudom, miért tette, de ha elkezdtünk volna beszélgetni, biztosan meg tudtuk volna dumálni, meg némileg fel is vidítottuk volna. Nem voltunk agresszív társaság.
- Neked lett valami maradandó károsodásod?
- Lehet, hogy a jobb szememre nem fogok már tökéletesen látni.
- Sikerült feldolgoznod?  
- …Megviselt. Szerencsére eléggé erős egyéniség vagyok. Tudod, ez az élni akarás…, egyébként csak nemrég fogtam fel, hogy mi is történt.
- Hogyan indult az a bizonyos este, mit csináltatok?
- Az volt a program, hogy elmegyünk moziba meg bowlingozni, aztán beülünk kajálni. El voltunk, mint a befőtt, amíg a McDonald’s-ban egyszer csak odalépett az a pali, és már lőtt is. Szerintem én voltam az első.
- Mit éreztél, mi futott át rajtad, amikor eldördült a lövés? Megijedtél, vagy időd sem volt rá?
- A szememnél talált el, én meg egyből felkiáltottam, hogy „A szemem!” Utána belépett az életmentő ösztön, ami biztos megvan minden emberben, és kimenekültem a McDonald’s-ból. Azt hittem, hogy rablótámadás történik, és mindenkire lőnek.
- A barátaiddal mi történt?
- Nem tudtam róluk semmit. Az elején azt hittem, hogy mindenki jól van, csak engem lőttek meg. A többiekről csak a kórházban hallottam…
- Mondanál róluk pár szót? Voltak közös terveitek?
- Úgy volt, hogy megyünk Írországba dolgozni. Most indultunk volna július 20-án.
- Hány évesek voltak?
- Huszonhárom, illetve huszonkettő.
- A szüleik, családjuk hogyan dolgozta fel a tragédiát?
- Nem tudom, nem találkoztunk.
- És nálatok?
- Mindenki érzi, hogy ez csoda. Meglőttek, és mégis ott vagyok, ahol vagyok. De a félelem még mindig bennük van.
- Robi és Krisztián gyerekkori jó barátaid voltak?
- A legjobbak. Robit 11 éve ismertem, Krisztiánt meg 2 éve. De teljesen mindegy, hogy valakit egy, vagy tíz éve ismersz. Még akkor is megvisel valakinek a halála, ha csak érintőlegesen ismered, pláne, ha az pont akkor történik, amikor együtt vagytok.
- Mit éreztél, amikor a kórházban megtudtad?
- Ha valakivel évek óta együtt „lógsz” nap mint nap, és aztán egyszer csak elveszíted, az elég rossz. Azt érzed, hogy te is ott maradhattál volna, hogy igazságtalan az egész… De ha 60-70 év múlva halok meg, az is tök rossz. Egy ilyen kis por vagy, egy semmi. Én se terveztem be ezt. Mindenki azt mondja: „Áh, majd tudni fogom, ha meghalok” - de szerintem így lesz idősebb korunkban is.
- Hirtelen fog jönni, úgy gondolod?
- Hát tudod, hogy el fog jönni, de nem foglalkozol vele, és akkor egyszer csak… viszlát.
- Máshogy fogsz az élethez hozzáállni ezután?
- Ugyanazt csinálom, amit csináltam, csak majd később fogok külföldre menni dolgozni, ha megyek. Meg itt van a főiskola is. Mindig gondolkoztam, hogy el kéne végezni, csak hát tudod az is pénzkérdés. Előbb inkább pénzt akartam keresni hozzá.
- Hány éves vagy?
- Huszonnégy.
- Előtted az élet.
- Én is így gondolom. Mégis mindenki, aki látogatóba jött, azt mondta erre, hogy „ugyanolyan hülye maradtál”. Általában nagyon vidám vagyok, meg poénkodok, viszont soha senkit nem akarok megsérteni. Az egyik újságban olvastam, hogy az a srác úgy gondolta, valami rossz, civakodós társaság vagyunk, és belé akartunk kötni. Ehhez képest mi szinte észre sem vettük, nem foglalkoztunk vele.
- Nem tűnt furcsának, zavartnak?
- Volt valamiféle megérzésem, de nem vagyok benne biztos. Egy tized másodperc volt csak. Amikor elment mellettem a mosdóba megtölteni azt a cuccot, megálltam, és elnéztem oldalra. Csak egy pillanat volt.
- Te valóban megérezted, hogy lesz valami?
- Igen, valami olyasmi. De tényleg csak egy pillanat volt. Érdekes.
- A többieknek is ilyen volt az életfelfogásuk, mint Neked?
- Igen, ilyen. Nem bántottunk volna mi senkit, csak ha nagyon kiéleződik a helyzet. Nagyon sok helyre jártunk, még olyan helyekre is, ahol alvilági emberkék is megfordultak, de soha nem volt semmi gond. Ha lett is volna, mindig megbeszéltük, főleg én, én mindig kidumáltam magam. Borzasztó hülyeségnek tartom az erőszakot, mert mindent meg lehet beszélni. Ha előfordult, hogy valakit megütöttem, nekem mindig nagy lelkiismeret-furdalást okozott. Később mindig odamentem hozzá, és azt mondtam, hogy „Bocs, nem így gondoltam!”
- Ha ő odajönne hozzád, és bocsánatot kérne, meg tudnál bocsátani?
- Hmm, nem tudom. Az az igazság, hogy nincs bennem semmi bosszúvágy. Nem tudom, miért tette. Szerintem 2-3 millióból mindig akad egy-két olyan ember, aki csak úgy előveszi a pisztolyt, és elkezd lövöldözni. És erre nem tudsz felkészülni. Mert mondjuk, ha valami alvilági figura lennél, akkor benne van a pakliban, hogy így végzed. De egy ilyen átlagos ember, mint mi, erre nincs felkészülve. Képzeld el, hogy bemész valahova, és akkor egyszer csak valaki odalép, és azt mondja, hogy na most megkapod, és puff. Ez olyan gyorsan történik, hogy nemhogy megbeszélni nem tudod a dolgot, még inteni sem tudsz, hogy ezt ne csináld, mert ez tök hülyeség.