Kádár Imre, Akaró Balázs
Pusztán sikersztori

„Koldusbotra jutott Pusztamérges” - írta vészjóslóan egy országos napilap 1991-ben a Csongrád megyei faluról. Igaz, nem minden alap nélkül. Az 1300 fős, zömében idős és munkanélküli lakosokból álló települést az elnéptelenedés veszélyeztette, ráadásul a korábban sokaknak munkát biztosító téesz tönkrement. A falu csendes kimúlása helyett azonban fordulat történt: az egykori poros, koszos település helyén ma egy kis virágos sziget áll. A külső megfigyelők csodának nevezik, a helyiek pedig örülnek neki. A „történetről” a főszereplővel, Börcsök Antal polgármesterrel beszélgettünk.

Börcsök Antal    

- Ön most egy virágzó település polgármestere, ez azonban nem volt mindig így. Hogy került Pusztamérgesre?
- Fodrászként kezdtem a pályafutásom, majd biológia-technika szakon végeztem el a főiskolát Szegeden. Feleségem háziorvos, az ő álláslehetősége révén kerültünk Pusztamérgesre 1981-ben. Tanítani kezdtem az általános iskolában. Láttam, hogy az emberek rendkívül szegények, és a szőlőn, almán kívül nem is nagyon értenek más termesztési kultúrához. Létrehoztam egy iskolaszövetkezetet, amely a mezőgazdaságtól a könyvértékesítésig sok mindennel foglalkozott, és még a TTT (Tízen Túliak Társasága) stábja is forgatott erről, ami akkor nagy szenzációnak számított itt a faluban. Egyre többet szerepeltünk a sajtóban, ez valahogy fellelkesítette a lakosságot, és 1990-ben megválasztottak polgármesternek.
- Mik voltak a kezdeti lépések?
- Mielőtt polgármester lettem, nem gondoltam volna, hogy ilyen nagy itt a szegénység. Jöttek az emberek, hogy nem bírnak kenyeret venni a családjuknak. Kimentem a családokhoz, és környezet-tanulmányokat készítettünk. Úgy éreztem, hogy nem tudok segíteni, és megbántam a munka elvállalását. Mindenki tőlem várta a megoldást, pedig én pénzt nem tudok nyomtatni. Ekkor az emberek elé álltam és szavukon fogtam őket, hiszen megígérték: ha elvállalom a munkát, akkor mindent megtesznek, amit kérek tőlük. Az első dolog, amiben megállapodtunk, hogy jó alaposan kitakarítjuk a települést. Kidobtunk minden kacatot, rendbe hoztuk a portákat, udvarokat. A nyugdíjasok voltak az elsők, akik megértették a kiútnak ezt a módját. Keresztülmentek már egy vagy két háborún, és tudták, hogy ha az ember elesik, akkor föl kell állni.
Kicsit utánanéztem a község múltjának. Kiderült, hogy már az 1200-as évektől létezett itt település, de nagy változást az 1902-es év hozott, amikor Ornódy Béla bankár - akit később a holokauszt során deportáltak - megvásárolta a puszta legkietlenebb részeit, felparcellázta, és az addig homokos, puszta és terméketlen vidéken háromszáz holdas szőlőtelepet létesített. Ő alapozta meg a pusztamérgesi borok hírét, az ő társasága épített ide házakat is. Azt gondoltam, hogy ha nekik ez annak idején sikerült, akkor nekünk is sikerülni fog a mai viszonyok között. Összehívtam a megyéből a térségünkben érdekelt cégeknek a vezetőit, és arra kértem őket, hogy próbáljanak legalább egy-két embert foglalkoztatni. „Mi még roszszabb helyzetben vagyunk” - mondták, és rövid beszélgetés után elmentek. Akkor úgy döntöttem, hogy leveleket írok, a világ tudomására hozom, hogy itt egy dolgos embertípus lakik. A leveleket szétküldtem a világba, és rengeteg válasz érkezett, csak az volt a probléma, hogy kész metszőollókat, fűrészeket akartak ide exportálni, hogy vegyük meg, és azzal metsszük a szőlőt. Akkor visszaírtam, hogy adunk ingyen telket, építse föl az üzemét, és majd az emberek összeszerelik a metszőollókat. A várakozásom nem jött be, de összejött más, például a szakközépiskola meg egy libavágóhíd. Ez aztán vonzást gyakorolt a többi vállalkozóra.

Virágos utcakép Pusztamérgesen. Takarítással kezdték    Fotók: Kádár Imre

- Négy éve van itt egy jól működő, kétszázfős középiskola és kollégium.
- Pedagógusként láttam, hogy azok a fiatalok, akiknek a vénájában benne van a föld és a növények szeretete, kénytelenek más szakmákat tanulni, és elmennek ápolónőnek, autószerelőnek, mert 50 kilométer sugarú körön belül nincs mezőgazdasági képzés. A már említett levelek közül egyet az Észak-Rajna-Vesztfália tartomány minisztériumába is elpostáztam, és 1992-ben egy főosztályvezető érkezett onnan terepszemlét tartani. Utólag tudtam meg, hogy ennek a minisztériumnak van egy főosztálya, amely a hajdan szocialista országok segélyezését tűzte ki célul. Mondtam ennek az illetőnek, hogy nincs a térségben mezőgazdasági középfokú oktatási intézmény. Erre ő így felelt: „Építsenek!” Nem hittem a füleimnek! Mégis megkezdődtek a tárgyalások, és 1994-ben letettük az iskola alapkövét, Az Észak-Rajna-Vesztfália tartomány 1,5 millió márkával, míg a Csongrád Megyei Önkormányzat 30 millió forinttal segített. Ennek az adománynak egyetlenegy feltétele volt: 25 évig mezőgazdasági oktatást is kell folytatnunk.
Ez az iskola igen nagy dolog térségi szinten, de a környező települések polgármesterei még csak el sem jöttek az átadásra.
- Miért adott ilyen sok pénzt egy német minisztérium erre a célra?
- Támogatni akarták a fiatalok helyben történő képzését, illetve azt is, hogy ne külföldön keressenek munkát, hanem itthon találják meg a számításukat.
- A libavágóhíd hogyan jött létre?
- Ez egy 500 milliós zöldmezős beruházás, a földet 99 évre adtuk bérbe. A levelek hatására felkeresett egy olaszországi üzletember, és megkérdezte tőlem, hogy van-e hagyománya a libatartásnak Pusztamérgesen. „Természetesen - mondtam -, évtizedek óta ebből élnek az emberek.” Ez így nem volt teljesen igaz, de azt gondoltam, hogy egy parasztembernek tudnia kell libát tartani. „És van-e annak lehetősége - kérdezte 1992 tavaszán -, hogy őszre bevezessék a gázt a településre?” „Hogyne, itt van 8 kilométerre a fővezeték” - feleltem. Megállapodtunk, ő elment megterveztetni a vágóhidat, én pedig összehívtam a képviselőtestületi ülést, hogy építsünk gázvezetéket, de leszavaztak. Azt tudni kell, hogy ha betartom az önkormányzati törvényt, miszerint először egyeztetni kell a testülettel, és csak utána adhatok választ az olasz vállalkozónak, akkor elmegy máshova. Nem nyugodtam bele, összehívtam a falugyűlést: Mit szólnak ahhoz, hogy libavágóhíd épülne Pusztamérgesen? Ha egyetértenek vele, akkor annak az az ára, hogy a vezetékes gázt ide kell hozni. Az egyik parasztbácsi felszólalt, hogy tudom-e én, milyen büdös a liba?
„Én nem tudom - feleltem -, mert még soha nem neveltem libát, de ha megél libatartás nélkül, akkor neki sem kötelező tartani. Viszont, hogyha libát sem akar tartani, szőlőt sem, meg semmit sem, akkor egy lehetősége marad: elmegy a boltba, vesz egy rostát, kimegy a homokbuckák tetejére és elkezd homokot szitálni, hátha aranyrögökre lel.” A többség megszavazta a döntést. Az üzem folyamatosan 100 embernek ad munkát.    
- Amikor a falusi turizmus elindítását megálmodták, mit gondoltak, miért jönne egy nyugati turista Pusztamérgesre, ahol se folyó, se hegy, se semmi más különleges dolog nincsen, hanem csak homok van mindenfelé, ameddig a szem ellát?
- Azt mi is tudtuk, hogy nincs folyó, nincs hegy, és sok minden más is hiányzik, amiért ide jönnének a turisták. Meg kellett vizsgálnunk, mi az a hagyomány vagy érték, ami itt mégis adott. Tanakodtunk, tanakodtunk és rájöttünk, hogy ez csak a gasztronómia lehet.
- A gasztronómia? Konkrétan mire gondol?
- Hát a töltött káposztára…, kakaspörköltre.
- Azt akarja mondani, hogy emiatt utazik több ezer kilométert egy dán vagy egy német turista?
- Igen, azt. 1995-től kezdve egy erdélyi községgel felváltva évenként töltött káposzta főző versenyt rendezünk. Most már második éve szervezünk libafesztivált is. Ezen kívül a szüreti ünnepségeken minden évben kakaspörköltfőző-versenyt tartunk. Ilyenkor sokszor többen vannak, mint a helyi lakosság.
- Hogyan folytatódott a történet?
- Hiába alkalmas egy település a turizmusra, hogyha maguk az emberek még nem azok. Ezért meg kellett nyerni Piroska nénit és Pista bácsit is a célnak, hogy a maga „tisztaszobáját” szabadítsa föl. A tisztaszoba a ház szentélyének számít, ahol talán csak a nászéjszakájukat töltötték az emberek, és most ott porosodik évtizedek óta. A parasztember azután a nyári konyhában éli az életét. A tisztaszoba padlója le van takarva újságpapírral, hogyha bemegy a szekrény tetején lévő befőttért, nehogy összekoszolja. Azt mondtam nekik: kérem szépen, ezeket ki kell nyitni, ki kell szellőztetni, meszelni, normálisan be kell rendezni, és ott kell a vendéget fogadni. Ki kellett munkálni egy turisztikai szemléletmódot, ahol a benzinkutastól a gyógyszertárosig mindenki megérti, hogy a sürgés-forgásból hosszú távon hasznuk származik. Beiskoláztuk az 50-70 éves asszonyokat angol és német nyelvtanfolyamra, hogy képesek legyenek alapfokú nyelvi kommunikációra. Nevetgélve köszöntötték egymást az utcán: „Good morning”, „Guten Tag”… Ezután az önkormányzat úgy döntött, hogyha valaki alapfokú nyelvvizsgát tesz, az kapjon háromezer forintot. Idővel a fiatalok is bekapcsolódtak a programba. Menet közben döntöttünk arról is, hogy aki a háza előtt füvesít, virágosít, fákat gondoz, annak napi 500 liter vízdíjat átvállalunk. 1997-ben mi lettünk Európa harmadik legvirágosabb települése. A díjat Londonban vettem át, és amikor itthon levetítettük az erről készített filmet, az emberek - sírtak örömükben. Végre az ő falujuk, Pusztamérges ország-világ előtt ismertté vált! Ezek azok a pillanatok, amikor ha azt mondom, hogy meszeljék ki az eget, megkérdezik: milyen színűre.
- Meddig bírja még ezt az intenzív munkavégzést?
- Már 1998-ban sem akartam folytatni, mert ez valójában egy húsdaráló. Rengeteg partnert hoztam ide, és ha én most venném a kalapom, akkor becsapnám őket. Ettől függetlenül nem régen végeztünk egy felmérést, mert azt érzem, hogy a lakosság aktivitása nagyon lecsökkent az utóbbi időben. A végeredmény: „Mit akar még a polgármester, amikor mindenünk megvan?” Ezt a gondolkodásmódot én nagyon veszélyesnek tartom, mert ha most megállunk, akkor minden visszafejlődhet oda, ahonnét indult. Ezen kell most változtatnunk.