Tihanyi Péter
Húzd Félix, húzd

- mondja Lajkó Félixnek, a Balkán 25 éves hegedűvirtuózának Tihanyi Péter a berobbantott szabadkai színház romjai fölött

Félix szobájában törött hegedű, egyhúrú hegedű, sokhúrú hegedű, egy óriási gordonka, egy citera. Kazetták, lemezek, magnók és rajzok. A rajzokon álmok.

„Olyan nyitottnak és őszintének kell lennem a koncerten, hogy ösztönszerű boldogságot hozzak ki a közönségből.” Fotók: Vörös

- Ne itt beszélgessünk, menjünk ki az erdőbe, ahol próbálni szoktam, ott sokkalta jobb. Megmutatom neked Palicsot, a tavakat, a Szúnyog Csárdát meg mindent, ha akarod.
(Mondatai mindig félmosolyba és valami furcsa, kisfiús vihogásba futnak. Ez a vihogás nem felszabadult nevetés, és főleg nem boldog. Ez a vihogás magányos.)
- Az öreg Wartburgommal menjünk. Ez jó bírja, nem fog elakadni az erdő homokjában, ezző szoktam odajárni. Van nékem több autóm, Ford Sierrám, fehér Mercim, aminek flexszel leszedtem a tetejét így a nyárba, meg dzsipek is, de ezt a rozoga zöldet szeretem a legjobban.
Na nézd, ez már Palics. Ez meg itten, ez a hatalmas sárga villa, vagy kastély vagy mi, ez volt Karádyék szálláshelye, mikor itt felléptek. Egy Kóren nevű zsidóé volt régen, ő volt a legnagyobb libamáj-feldolgozó konzervgyáros egész Európában. Titónak is ez a villa volt az északi rezidenciája, persze most le van pattanva. Ez a város vendégháza, itt szoktam a zenekarommal gyakorolni, nekem megengedik. Azt rebesgetik, hogy ősztű Szabadka díszpolgárának akarnak. Ez meg itt a másik utcánál, ez a nagy teraszos Csáth Gézának volt a nyaralója. Mögötte mindenfele hatalmas parkok, vigadók, nyári színpadok, régen idejárt fél Európa, mondták ez nagy hely volt. Nekem most is az. Nagyon. Álljunk meg itt a bót előtt, igyunk meg valamit.
(Hagyom. Ahogy továbbmegyünk a homokút mentén, erdők, gyümölcsöskertek, nádfedeles házak, a kertekben egy-egy ember dolgozik - akár a Balaton-felvidéki nyárban, mikor ember dolgozik a vályogházban. Mintha a Káli-medence belenőtt volna a palicsi nyárba, a Kiskunság futóhomokjára állva. Délután lett, mire az erdőhöz értünk.)
- Mikor kicsi voltam, anyám mindig zenét hallgatott. Mozartot, Sebestyén Mártát, meg csupa jókat. Olyan művész hajlamú tanár volt, verseket is írt, meg minden. Feküdtem otthon a tanyán, én is hallgattam a tranzisztoros rádión a zenéket, erre nekem mindenféle filmek jöttek be, meg álmok. Nekem ez volt a kábítószer. Kérdeztem anyámat nyolcadikba, hogy jó lesz, ha én is tanár leszek? Azt mondták, szó sem lehet róla, zeneiskolába kell mennem. De ott az a sok szolfézs, partitúra-olvasás… Untam, elment vele a napom. Most se vagyok jó viszonyba a kottával, írom, olvasom, de nem keressük egymást. Ottan addig-addig nyesegettek nagykéssel, amíg én is majdnem olyan nem lettem, mint a többi, de öntözni meg nem öntöztek. Egyszer csak eltanácsoltak, hogy én úgysem leszek soha zenész.

- Hogy születik a zenéd, hogyan készülsz fel egy koncertre, egy lemezfelvételre?
- Leülök itt az erdőbe egy fa alá, vagy sétálok a tóparton, oszt csak előjön egy dallam, vagy két-három hang egymás után, vagy próba közben egy hangkombináció az ujjam közül, ami aztán elindít bennem valamit. Ezeket a fantáziám hozza elő, de nem programszerűen, hogy mindennap kettőtől négyig, hanem az egész életem arról szól, hogy dallamok, hangok jönnek belőlem. Nem tudok én előre megtervezetten élni, mert amikor aztán csinálok valamit, akkor már mindegy, hogy mi vót a terv. Így lenne jó élni, ahogy most élek, egy jó pár évig még mindenképpen. Csak így elsétálgatni. Tizenhét éves korom óta koncertezek, és már öt évön körösztül járom egyfolytában a világot. Hívtak ide, hívtak oda, ettől majdnem kicsinálódtam, majdnem bedaráltak a menedzserek. Most már nem akarok sok koncertet tartani. Havonta, kéthavonta egyet. Kiapadtam. Hogyan tudjak örömet adni az embereknek, hogyan álljak a közönség elé, mikor én is szűkibe vagyok. Szeretek mások lemezére rájátszani, meg zenei edzőtáborokba menni. Legutoljára a trombitásokkal voltam, Boban Draskovicsékkal. Egymást beindítjuk a saját zenénkkel. Ha egy nagyon szépet fújnak, az engem egy másik dallamra késztet, átveszem a vezetést, akkor utána már ők folytatják egy harmadik hangszeren - hát így. Így építjük fel, hogy ki mit játszszon. Ezek is élvezetesek, egy ilyen próba olyan, mintha koncertet hallanál. Most megyek Monacóba, a herceg hívott meg, hogy július 20-án megnyissuk azt az európai kulturális fesztivált, vagy mit. Legtöbbször saját számaimat játszom, ilyen népzenei „flessekkel”, de soha nincs egyetlenegy olyan dallam sem, amit bárkitől is egy az egyben átvennék. Szeretek játszani klasszikusokat is, Paganiniket, Brahmsot vagy Lisztet, csak nincs kedvem kigyakorolni. Unatkozom amiközben próbálom, és akkor már nem is csinálom. Mikor hegedülök, lemegy az egész életem.
- Hogy érted?
- Úgy, hogy történeteket zenélek. Játék közben csak annyira improvizálok, amennyire az élmények frissek bennem, közbe folyamatosan megy a történet bennem, és valahogy minden keresztül tud folyni rajtam.
- A közönségtől jövő impulzusok mennyire alakítják át az aznapi játékodat?
- Azt nem szeretem, ha a közönség határozza meg a játékom. Ennek az oda-vissza hatásnak finomnak kell lenni, nehogy leurajon vagy megöljön engem, de én se öljem meg a közönséget valami hülyeséggel. Pontosan azt a nagyon érzékeny ösztönös valamit kő bennük megtalálnom, ami abban a pillanatban ott van. Ez nagyrészt tőlem függ, nekem kell olyan nyitottnak és őszintének lennem a pódiumon, hogy ezt az ösztönszerű boldogságot valahogy kihozzam belőlük.
- Van valami, amitől félsz?
- Ezek a sötét és érthetetlen dolgok, amit az emberek a pízekke csinálnak, átvágások, csalások meg minden, ezektől őrülten tartok, éppen, mert nem látom át, ami történik. Engem is hányszor átvágtak a menedzserek, de mostanra már kitanultam ezt a részit is. Persze az is igaz, életembe most fogok először olyan gázsit kapni Monacóban, ami remélem már nem fog kifolyni a kezem közül. Ez tízezer márka.

„Leülök itt az erdőbe egy fa alá, vagy sétálok a tóparton, oszt csak előjön egy dallam.”

- Kiket szeretsz hallgatni?
- Szeretem, mikor Kocsis Debussyt játszik, szeretem a Faun délutánját, meg ezt a két hatalmas csávót, Czifrát meg Pablo Casalst. Hú, ezek kegyetlenül jók.
- Ha holnaptól nem nyúlhatnál többé hegedűhöz, mit csinálnál?
- Itt ülnék továbbra is a fa alatt. Nehogy azt hidd, hogy engem izgat Monaco vagy bármelyik király; neked például szívesebben játszanék, mint nekik. Talán csak a helyzet ismeretlensége, ami egy kicsit izgat. Valószínű, idegesíteni fog, hogy ott minden a pénzről, meg a protokollról szól. Nekem a karrier csak annyira kell, hogy keressek annyi pénzt, amiből normálisan meg tudok élni. Nézz egy kicsit jobbra, az erdő mögött ott van az a gyönyörű domb a tisztással. Oda akarok egy kis házat építeni magamnak, annyit talán fogok keresni. Nekem ez untig elég, hogy boldogan éljek.
- Vannak igazi barátaid?
- Bármerre megyek, látod mindenki köszön, tele vagyok haverokkal…, de ahogy te gondolod, nincsen, elriasztom őket magamtól a „tripjeimmel”, a túlfűtöttségemmel. Menjünk vissza Szabadkára, úgyis sötétedik, megmutatom neked a színház romjait, ott is gyakran szoktam próbálni.

***
Kiskapuk, folyosó és vasajtó, majd egy hatalmas „vérző seb” a színház teteje-oldalán. Még aranyszínben pompáznak a girlandok, az átlyukasztott bordó bársony kárpitnak még fénye van, de a beteg már halni készül. Deszkák, csövek és nemtudommik állnak ki a falból, a nézőtéri székeket a sitt nyakig takarja. Még be sem teltem a pusztulás barokkosan megrendítő látványával, mikor Félix valamilyen átlósan elhelyezett széles fapallón felrohan egészen a magasba, középre, ahol az egyetlen 40 wattos égő lóg a semmiből nem is tudom hova, előveszi a hegedűjét és elkezd játszani. És egyszer csak tankok dübörögtek, bombázógépek süvítettek, gránátok robbantak, asszonyok sírtak. Hol megvadult bikák, lovak nyerítettek, hol kutyák nyüszítettek, hol dobok dadogva egymáshoz ütődtek, hol meg egyetlenegy húron, éterien és fergetegesen angyalok örömujjongásba kezdtek. Hogyan jöttek ki ezek a hangok a hegedűből - nem tudom. És hallottam még mást is, trombitákat, vízesések robaját, fanfárokat és citerákat hallottam, és közben dübögött és dübögött és dübögött a hegedűáradat.
Egyszer csak a hangok képpé álltak össze. Hogy apokaliptikus kép, vagy e szorongásban, mámorban és konok lobogásnak fuldokló XX. század képe; nem tudom. De azt tudom, hogy vedlett, üres, szomorú városok, kopasz falvak, haláltébollyal kivirágzott szarajevói temetők képét láttam. Orvlövéseket és emberárulásokat láttam, öldöklés-fellángolásokat, megalázott ágyékban fuldoklásokat, ringyó-vigasztalásokat. Mit tehet az ember, mit tehet a művész ebben az időben, az élettékozlás, a hittékozlás idejében. Mondja a magáét, húzza a magáét, mert nem húzni, jaj, az lehetetlen.
Honnan ennyi tűz, honnan ennyi szenvedély, ennyi sodrás, honnan ennyi vágy, ennyi mégis-élni-akarás? A palicsi erdőkből, a hegyekből, a tavakból, a fákból a zöld Wartburgra festett, sárga-piros virágok porzójából? A falusi éjszakák, a kishegyesi éjszakák, a szabadkai éjszakák álmaiból, a tranzisztoros rádiók recsegő vágyaiból? A Szúnyog Csárdában nemrég elszürcsölt halászlé húsából, vagy Karády ottfelejtett mosolyából?
Húzd, mert hegedűd hangjára örömükben éjszaka is kinyílnak a szirmok, szétnyílnak a cintermek, és megnyílnak a titkok és egyszer csak érezni, örülni, tapsolni kezdenek a színtelen, szagtalan műanyag erek. Húzd! És ne csak a párizsi, a belgrádi, a bécsi, a budapesti koncerttermek szecessziós csillárai alatt, és ne csak a monacói herceg villája, fái alatt, de a csökött és vérgőzös gyilkosok, Milosevicsek és Szaddám Huszeinek hideg márványkertjeiben is. Húzd nekik is, ne csak a rajongóidnak. Beszélj nekik is, az ölelni, szeretni már soha nem tudó fiatal katonák elernyedő karjáról, a sziréna hangjáról. A gyászba öltözött szívű anyák, feleségek, párnájukba fojtott hangtalan, vigasztalhatatlan sikolyáról.
Úgy húzd, ahogy most húzod: mezítlábasan, rojtozott szélű szalmakalappal a fejeden, erdőközepén - házaddal szívedben. Kotta-hangjegyekkel csak ünnepnapokon táncoló, betöretlen csikó.
És ott, a romossá érlelődött bebombázott színház majdnem-tetején tombolva, ujjongva sírt a Balkán, egy szál hegedűn. De akkor már nem csak a hegedű sírt. Nemcsak ez a fékezhetetlenül elementáris, szabálytalanságában megindító parasztvirtuóz.
Majd lecsendesedett, s csak egyetlenegy húron húzta a vonót, simítgatta, becézgette, lapogatta, aztán meg reszelgette, és sikíttatta:

„Hogy elég! hogy elég! elég volt!
hogy béke! béke!
béke! béke már!
Legyen vége már!
Aki alszik, aludjon!
aki él az éljen,
a szegény hős pihenjen
szegény nép reméljen.
Szóljanak a harangok,
szóljon allelujja!
mire jön az új március
viruljunk ki újra!
Egyik rész a munkára
másik temetésre:
adjon Isten bort; buzát,
bort a feledésre!”

Már hajnalodott, mire abbamaradt. Vonóján a lószőr cafatokra szakadt. Döbbenten álltam. Ő is. Ő ott fönn, én itt lenn. Szó nélkül. Hallgattunk. Nem búcsúztunk el, kezet sem fogtunk, még csak nem is köszöntünk egymásnak. Nem mondtam neki, hogy fantasztikus voltál…, és akkor majd faxon átküldöm, ha elkészült…, és örülök, hogy megismertelek, és hogy köszönöm, és hogy egyáltalán. És ő sem mondta nekem ugyanezt…, és nem mondta, hogy persze-persze és én is…, és nem mondta, hogy menjek el a következő koncertjére, és egyáltalán nem mondott semmit. Csak állt szó nélkül. Ő még mindig ott fönn, én még mindig itt lenn. Aztán egyszer csak beszálltam a kocsiba és elindultam. Mire kivilágosodott, megszerettem Jugoszláviát. Szó nélkül. Egyetlen egy szó nélkül.