Grüll Tibor
Kenyeret és cirkuszt 2. rész Halálos játékok

A rómaiak szenvedélyes játékosok voltak. Kivált a vásári komédiákért, cirkuszi kocsiversenyekért és a gladiátori játékokért tudtak lelkesedni. Az ókori szórakoztatóipar e sajátosan római formái egyszerre elégítettek ki vallási és politikai igényeket, s szolgáltak a nép mulattatására - ily módon a szociális feszültségek feloldásának is hatékony eszközeivé váltak. A római civilizáció ezen alapvető intézményeinek erkölcstelensége és kegyetlensége azonban még a józanabb kortársakat is elrémítette. 

Jelenet a Gladiátor című filmből. A kegyetlenség kultusza   

„Valamely kormányzat kiválóságát legalább annyira jelzi, milyen gondot fordít a szórakozásra, mint a komoly dolgokra, mert igaz, hogy az utóbbiak terén a hanyagság sokkal inkább elítélendő, az előbbiek esetében viszont nagyobb elégedetlenséget szül: mindent összevetve, a nép kevésbé mohón vágyik a pénzbeli bőkezűségre, mint a látványosságokra” - írta a filozófus-császár Marcus Aurelius nevelője, Fronto. A római szórakoztatóipar állami monopólium volt. Indokolta ezt a római játékok alapvetően vallási jellege, de még inkább azok tömegbefolyása. A császárság a hatalmi politika eszközévé tette a cirkuszt, erre utal Juvenalis szállóigévé lett „Kenyeret és cirkuszt!” mondása. Ingyen gabonához ingyen látványosság dukált: a császárkorban tétlenségre kárhoztatott városi csőcseléket el kellett valamivel foglalni, különben energiafeleslegét könnyen a hatalom ellen fordíthatta. A császárt nemcsak a cirkuszi látványosságok legfőbb rendezőjének tekintették, hanem személyes részvételét, sőt lelkesedését is elvárták. Augustus is rendszeresen megjelent a császári páholyban, hogy végignézze a játékokat. Közben semmi mással nem foglalkozott, mert nem felejtette el, hogy milyen rossz néven vette a nép örökbefogadó apjától, Caesartól, hogy szórakozás közben intézte ügyeit. A kegyetlenkedéseiről elhíresült Nero annak köszönhette népszerűségét, hogy valósággal őrjöngött a játékokért, ahol egyszerű polgárként viselkedett, és nemegyszer maga is részt vett a küzdelmekben; Titus a gladiátorviadalokon szurkolt, és kedvenceinek ellenfeleit egy külvárosi vagány szókincsével pocskondiázta; Commodus pedig gladiátorként is fellépett, igaz, bölcsen vigyázva arra, hogy ellenfelei fakarddal vívjanak ellene. A római császárság négyszáz éves fennállása alatt mindössze két császárról jegyezték fel, hogy nem szívelte a cirkuszt: Tiberiusról és Marcus Aureliusról. De a játékokat - ami jár, az jár - ők is megrendezték.

„Négy szín - egy szenvedély”

A rómaiak egészen a városalapító Romulusig vezették vissza kocsiversenyeik eredetét. Cirkuszi játékaik „védőszentjének” Consus alvilágistent tartották, akinek föld alatti temploma Róma legnagyobb arénájában, a Circus Maximusban is megtalálható volt. A rómaiak hiedelme szerint ez a szentély az Alvilág egyik lejárata volt, amelyen keresztül bizonyos időpontokban a halottak szellemei az élők közé jöttek. A lovas- és kocsiversenyek színhelyéül szolgáló „Legnagyobb Cirkuszban” - ezt jelenti a Circus Maximus név - Vespasianus korában kétszázötvenezer néző élvezhette a látványosságokat. Rajta kívül még négy cirkuszépület volt a városban, melyek közül az egyik pontosan a mai Szent Péter-székesegyház helyén terült el a Vaticanus mezején.
A cirkuszi játékok - legalábbis külsőségeikben - mindvégig őrizték vallási jellegüket, melyben a diadalmenet elemei és ősi áldozati szokások vegyültek. A díszes felvonulás (pompa) a Capitoliumról indult, és egy diadalíven át jutott be a cirkuszba. A menet élén a verseny rendezője haladt pompás kocsijában, feje fölé egy rabszolga aranykoszorút tartott. Őt követték a kocsijukban álló versenyzők, a végén haladtak az istenszobrok, mögöttük a papokkal és a consulokkal. A felvonulást lovasok, táncosok, énekesek, zenekarok tették változatossá. Egy menetben négy négylovas szekér (quadriga) állt rajthoz, amelyek hétszer kerülték meg a pályát: egy futam 8400 méter hosszú volt, s mindössze 15 percig tartott. A verseny legizgalmasabb pillanatai azok voltak, amikor egy-egy fogat - római tolvajnyelven szólva - „hajótörést szenvedett”. Ez gyakran előfordult, hiszen a finisben a hajtók mindenáron ki akarták harcolni a győzelmet, ezért sokszor szántszándékkal okoztak balesetet.
A versenyben részt vevők négy - később hat - „versenyistállóhoz” tartoztak. A legrégebbiek a fehérek és a vörösök voltak, a császárkorban jöttek létre a zöldek és a kékek; s Domitianus idején vezették be a kérészéletűnek bizonyult bíbort és aranyat. Ma már talán csak a futball-szurkolótáborok „kemény magja” képviseli azt a mentalitást, amely a rómaiakat általánosságban jellemezte. A tudós-irodalmár Plinius így panaszkodott a rómaiak túláradó játékszenvedélye felett: „És ha legalább a lovak gyorsasága vagy a hajtók ügyessége vonzaná őket, még volna a dolognak valami értelme, de hát a ruháknak szól a biztatás, ruhákért rajonganak, s ha a futtatás alatt, a verseny kellős közepén ezt a színt oda, ezt emide helyeznék át, a rokonszenve és a biztatás azonnal átpártolna, cserbenhagynák tüstént kedvenc hajtóikat, kedvenc lovaikat.” A császárkor évszázadaiban a két legfontosabb „párt” (factio) a zöldek és a kékek voltak: az előbbit a császár és a köznép, az utóbbit a szenátus és az arisztokrácia támogatta. A játékőrület nyomai még a köztemetőkben is fellelhetők. Az egyik síron például, amelyet egy 19 évesen elhunyt fiú anyja emelt, ezt olvassuk: „Caecilius Pudensnek, a kékek párthívének”. Mintha ma valaki azt vésné a fia sírjára: „X. Y., élt tizenkilenc évet, a Fradinak szurkolt”. A factiókhoz tartozás komoly társadalmi előnyt is jelenthetett Rómában. Vitellius, aki eredetileg Caligula lovásza volt, úgy nyerhette el Germania tartományi kormányzóságát, hogy a „kékek” egyik magasrangú vezetője közbenjárt érdekében. A pártok klubokat is működtettek, Caligula például szinte mindig a zöldek klubjában tartózkodott, sőt ott is étkezett. Római mintára alakult factiókat találunk szerte a birodalomban: Karthágóban, Antiochiában és Bizáncban is. Ez utóbbi helyen a pártok - a modern latin-amerikai „futballháborúkhoz” hasonlóan - még zendülések okozói is voltak: 532-ben a kékek és a zöldek összefogtak a császárok (Justinianus és Theodosius) ellen. Kitört a híres Nika-lázadás, amely 30 ember életét követelte.

„Öld, vágd, égesd!”

Alig kelt fel a nap, Róma szűk utcáin máris sűrű tömegben hullámzottak a nézők Róma hatalmas amfiteátruma, a Colosseum felé. Hamarosan kezdetét vette az aznapi műsor. Először egy sereg gyilkost, rablót és „felforgató elemnek” bélyegzett politikai foglyot hajtottak ki a porondra, akiket a bíróság vadállatok elé vettetésre (ad bestias) ítélt. A szerencsétleneket mezítelenül egy oszlophoz kötötték, majd felhúzták a rácsokat és beeresztették a hóhér szerepére kiszemelt oroszlánokat, tigriseket, medvéket. A napokon át éheztetett fenevadak vérfagyasztó üvöltéssel vetették magukat a védekezni képtelen áldozatokra, és a nézősereg ordítozása közepette szétmarcangolták őket. De a felbőszült állatok sem maradtak sokáig urai a porondnak. A karzaton íjászok jelentek meg, akik fegyverükkel célba vették őket, s a közönség most már a fenevadak haláltusájában gyönyörködhetett. A szünetben kivonszolták a tetemeket az arénából, s a vértől iszamós talajt homokkal szórták fel.
A tulajdonképpeni állatviadal (venatio) csak ezután következett. Ezúttal a távoli országokból begyűjtött fenevadakkal fegyveres gladiátorok szálltak szembe, vagyis egyenlő volt a küzdelem. A vadállatok és gladiátorok párharca addig folyt, ameddig az amfiteátrum ketrecei ki nem ürültek. Addigra rendszerint delelőre hágott a nap, s a nézők egy része elindult hazafelé ebédelni. Mások viszont az ebédszünetet is itt töltötték, mivel most is akadt látnivaló: ismét bűnözőket tereltek a porondra, akiknek ítélete párviadalra (ad gladium) szólt. Ez a „párbaj” szintén a nyilvános kivégzés egy fajtája volt: a küzdők egyikének fegyvert nyomtak a markába, akivel szemben a másiknak csupasz kézzel kellett védekeznie. És jaj volt annak, aki a biztos halál elől futásban keresett menedéket! A megfogyatkozott közönség bosszús kiáltásai nyomán a szolgák korbácsütésekkel, éles karddal vagy tüzes vassal kényszerítették, hogy vállalja a reménytelen küzdelmet. „Üsd, vágd, égesd! Miért fut olyan gyáván bele a kardba? Miért sújt le olyan félénken? Miért hal meg annyira kelletlenül? Csapjatok bele a sebekbe, csupasz mellel, szemközt fogadjátok egymás ütéseit!” - kiabálta a közönség, a látványtól borzadó Seneca füle hallatára. De a győztes sem kerülhette el sorsát: amint csúfos hóhérmunkája véget ért, fegyverét másnak adták, s nemsokára ő is szétszabdalva hevert áldozata mellett. Mire az utolsó ember is elvérzett, újra megteltek a lelátók. Mindenki a nap fénypontjára készült, kezdődhetett a gladiátorok viadala.
Kisvártatva szélesre tárult a küzdőtérre nyíló kapu, s bevonultak a császári gladiátoriskolák kemény edzéseken kiképzett hivatásos bajvívói, akik a biztos megélhetés és dicsőség reményében életüket is hajlandók voltak kockára tenni. A több száz felvonuló gladiátor négy fegyvernemre oszlott: a szigonynyal és hálóval küzdő retiariusok; a sisakban, karddal vagy lándzsával harcoló murmillók; az egyenes kardot és hosszú négyszögletes pajzsot viselő samnisok; a görbe szablyával és kerek pajzzsal felszerelt thrákok; valamint a lovaspárbaj, a szekérharc és más fegyvernemek specialistái. A menet megállt a császári páholy előtt, és elharsogta az üdvözlés hagyományos szavait: „Üdvöz légy császár, a halálba indulók köszöntenek!” Rendszerint két különböző fegyverzetű gladiátort állítottak egymással párba, murmillo retiariusszal, samnis thrákkal került össze, hogy annál érdekesebb legyen a küzdelem.
Minden fegyvernemnek megvolt a maga szurkolótábora, s a lelkes drukkerek sokszor hatalmas összegekben fogadtak, hogy melyik viador fog győzni! Mikor a küzdelemben valamelyik harcos a földre került, magasra emelt kézzel a közönségtől irgalomért könyörgött. Ha a nézők számára szimpatikus volt, felfelé emelt mutatóujjal jelezték: megkegyelmeznek neki; a lefelé fordított mutatóujj a halált jelezte: „Vasat belé!” (Recipe ferrum!) Aztán ünnepi pillanatok következtek: a győztes a szurkolótábor üdvrivalgása közepette átvette a neki járó pénzjutalmat; sőt, ha többszörös győzelmével rászolgált, megkaphatta a felszabadítását jelképező fakardot.

A kegyetlenség kultusza

„Egyesek a mi gladiátori játékainkat kegyetlennek és embertelennek tarthatják, ahogy ezek manapság lejátszódnak, talán azok is. De amikor egy gonosztevő karddal kezében küzd az életéért, akkor talán van a fülnek jobb iskola a fájdalom és halál eltűrésére, de a szem számára biztosan nincs” - írta Cicero, aki néhanapján maga is elszórakozott a gladiátori versenyek látványán. A kegyetlenkedés, az élet semmibevétele mélyen beleivódott a rabszolgtartó római arisztokrácia szemléletébe. Számos rabszolga volt kénytelen eltűrni ura kegyetlenkedéseit, még akkor is, ha erre semmi okot nem szolgáltatott. A rabszolgák nemcsak adásvétel tárgyát képezhették - így gladiátornak is eladhatók voltak -, hanem urukkal szembeni vétségükért hamar az arénában találhatták magukat.
A köztársasági időkben nagy szenzációnak számított, amikor Caesar háromszázhúsz pár gladiátort állított a porondra (persze nem egy napon). Fogadott fia, Augustus még nagyobb arányú viadalokkal akarta a népet elkápráztatni. Feliraton fennmaradt önéletrajzában büszkén említette: „Háromszor rendeztettem gladiátori játékokat a magam nevében, és ötször fiaim vagy unokáim nevében. Ezeken a játékokon körülbelül tízezer ember küzdött a porondon.” Az őt követő uralkodók valamennyien szenvedélyesen hódoltak a gladiátori játékoknak: Caligula maga is fellépett a porondon, Claudius pedig nem is titkolta perverz élvezetét, amit a leterített bajvívók haláltusája okozott neki. Egy-egy nyilvános kivégzésért még ebédjét is hajlandó volt elhalasztani, s eközben nyájasan tréfálkozott a nézőkkel. Titus a Colosseum felavatását száznapos viadallal ünnepeltette, de még rajta is túltett Traianus, aki fényes hadigyőzelmét 123 napig tartó játékok megrendezésével tette emlékezetessé: ez alkalommal tízezer embert mészároltak le az arénában. Marcus Aureliusról tudjuk, hogy filozófushoz méltóan megvetette az effajta alantas szórakozást - nem úgy felesége, aki állítólag maga is egy gladiátor karjaiban vigasztalódott, s a római rossz nyelvek szerint fia, a későbbi Commodus császár is ebből a viszonyból származott. Kétségtelen, hogy Commodus cseppet sem emlékeztetett filozófus apjára, rajongott az amfiteátrumi küzdelmekért. Ő maga is megtanulta a gladiátori mesterséget, sűrűn volt együtt gladiátorokkal, még az arénában is fellépett; a győzelem persze csak az övé lehetett. Igaz, meg is fizettette fellépését: minden alkalommal egymillió sestertiust kapott a rendezőktől.
A rómaiak meglehetősen nagy képmutatására vall, hogy a mészárlások közepette a cirkuszban található isten- és császárszobrokat lepellel takarták le. Mint mondták azért, hogy a szobroknak ne kelljen az öldöklést végignézniük. Claudius, aki különösen szerette a harcosokat és elítélteket felkoncoltatni, a kivégzések meg-megújuló árdatában gondot viselt arra, hogy Augustus szobrát áthelyeztesse, „nehogy minden idejét lepel alatt legyen kénytelen eltölteni”. A római értelmiség közül szinte senki sem emelte fel szavát az embertelenségek ellen. Nero császár nevelője, a sztoikus Seneca tiltakozott egyedül egy levelében: „Puszta mészárlás folyik. A harcolóknak semmijük sincs, hogy védjék magukat, egész testük ki van téve a csapásoknak… Reggel oroszlánoknak és medvéknek, délben saját nézőiknek vetik oda az embereket. Gyilkosok gyilkolóknak dobják oda magukat parancsra, s a győztest újabb öldöklésre tartogatják. A küzdőknek nincs más kiútja, csak a halál. Tűzzel-vassal végzik a dolgokat, s ez így folyik, amíg szünetel az aréna.”

„Oroszlánok elé a keresztényeket!”

Bár a zsidóság és a kereszténység nem zárkózott el eleve a sporttól - amennyiben az nem kapcsolódott pogány rítusokhoz, mezítelenséghez vagy erőszakhoz -, a római gladiátori játékokat elutasította. Amikor Heródes Jeruzsálemben színházat és amfiteátrumot építtetett, ahol állatviadalokat és gladiátori játékokat is bemutattak, Flavius szerint a zsidók elítélték ezt az új szokást, mivel „istentelenségnek tűnt a szemükben embereket dobni a vadállatok elé más emberek szórakoztatására”. Tertullianus, Karthágó püspöke A látványosságokról írt könyvében részletesen foglalkozott a kereszténység és a cirkuszi játékok kapcsolatával. Az 1. zsoltár alapján bizonyította, hogy a keresztények számára tilos a cirkuszok és amfiteátrumok látogatása. A színházi és cirkuszi látványosságok valamennyi kelléke a bálványimádásból ered; magát az épületet a Napistennek szentelték; a cirkusz és a templomok díszei is ugyanazok, vagyis a „cirkusz tisztátalan istenségek birtoka”. A keresztény tartózkodik a dühtől, így a cirkusztól is, „ahol a veszett düh van az első helyen”. A pogányok kétszínű emberek, mást gondolnak magukban és másként viselkednek a tömegben: „Aki az általános törvény szerint elhunyt ember holttesténél borzongást érez, ugyanaz az amfiteátrum magasából a lehető legnagyobb nyugalommal nézi a szétroncsolt és szétmarcangolt, vérben ázó testeket; sőt, aki az emberölés bűnét elítélve jön a látványosságra, ugyanaz a vonakodó gladiátort vesszővel és korbáccsal kényszeríti az emberölésre, s ugyanaz, aki minden nevezetesebb gyilkosnak az oroszlánt kívánja, az a kegyetlen gladiátornak kér fakardot, a szabadságot jelképező kalapot adja neki jutalmul.” Egy keresztény viszont nem élhet kétszívű emberként! Tertullianus így foglalja össze, mit kell éreznie egy kereszténynek a cirkusszal kapcsolatban: „Gyűlölnünk kell a pogányoknak azokat az összejöveteleit és gyűléseit, mert ott káromolják Isten nevét, ott bennünket naponta az oroszlánok elé követelnek, ezért határozzák el az üldözéseket, és onnan indulnak ki a próbatételek.”
Valóban, a fentebb említett brutális kivégzési módokat a rómaiak előszeretettel alkalmazták keresztényekkel szemben. A vértanú akták jóvoltából részletes - ha nem is minden ízükben hiteles - leírásokkal rendelkezünk az üldözések alatti kivégzésekről. Lugdunumban (Lyon) 177-ben negyvennyolc hívőt ítéltek vadállatok elé vettetésre, Euszébiosz szerint a nézők név szerint követelték kivégzésüket. A kapott sebektől azonban egyikük sem halt meg, ezért egy hóhérsegéd (confectiarius) adta meg nekik a kegyelemdöfést. Egy előkelő római asszonyt, Perpetuát, rabszolganőjével, Felicitasszal együtt 202/203-ban ítéltek halálra és végeztek ki a karthágói arénában, más keresztényekkel együtt. Aktája kíméletlen részletességgel írja le szenvedéseiket. Elítéltetésük után a börtönből rögtön az amfiteátrumba vezették őket. Egy Saturninus és egy Revocatus nevű keresztényt leopárd és medve elé vetettek, Saturust pedig előbb egy vadkanhoz, majd egy medvéhez kötözték, de az állatok nem akarták bántani őt. Perpetuát és Felicitast előbb két felbőszített tehén elé vetették, amelyek megtiporták őket, de nem halálosan. Végül a tömeg követelésére valamennyiükkel a gladiátorok kardja végzett. Bár Nagy Konstantin már 325-ben elítélte a gladiátori játékokat, további kétszáz év kellett ahhoz, hogy végleg megszüntessék őket a birodalomban.
(a szerző történész)