Vissza a tartalomjegyzékhez

Laudancsek Katalin
Sebek és győzelmek

Anatolij Taraszov, a híres jégkorongedző, mikor sportolói arra panaszkodtak, hogy sérüléseik miatt nem tudják a legjobb formájukat hozni, a következőt válaszolta: „Ez itt nem kórház, hanem sportegyesület. Nálam az emberek játszanak, nem pedig a sebeiket nyalogatják.” Voltak, akik megfogadták a tanácsát, és a játékot tették az első helyre - hogy aztán rokkantként éljék későbbi éveiket.

Sajnos sok példa van arra, hogy egy-egy sérülés vagy baleset ígéretes karriert tört derékba. 1980-ban a moszkvai olimpia előestéjén Jelena Muhina, a világ egyik legígéretesebb tornásznője eltörte a gerincét; azóta tolószékkel közlekedik. Vagy az egyik legfrissebb példa a brazil sztár, Ronaldo: térdízületének sérülései miatt már fél éve nem játszik, és az orvosok szerint nem biztos, hogy a közeljövőben visszatér a pályára. Egy másik futballsztár - Marco Van Basten - 1993-ban kénytelen volt pontot tenni pályafutására, noha még legalább öt évig játszhatott volna.
Az orvosok szerint a sport fejlődésével megváltozott a sérülések jellege is. Ennek több oka is van. Először is jóval nagyobb lett az élsportolókra nehezedő megterhelés. Ehhez elég összevetni a mai rekordokat a néhány évvel ezelőttiekkel.
A második ok mondhatni tisztán technikai. A síelők nyáron görgős síléceken gyakorolnak, ami ugyan jó, mert nagyszerűen imitálható vele az igazi síelés, másfelől azonban sokkal veszélyesebb az aszfaltot lefejelni, mint a havas talajt.
A harmadik ok a doppingszerekben keresendő. Ahogyan az egyik szakértő magyarázta: „A doppingnak köszönhetően az izomzat gyakran aránytalanul fejlődik, és eltolódik a támasztó és mozgató funkció egyensúlya; ennek az a következménye, hogy a sportolók izomszakadásait és csonttöréseit sokszor saját izomzatuk okozza.” Akik teljesítményfokozókat - még ha legálisakat is - vesznek igénybe, sokszor mindenre képesnek érzik magukat, és nem mérik fel reálisan saját erejüket.
A sportolás kockázataival egyébként maguk az érintettek teljesen tisztában vannak. Egy németországi felmérés szerint a megkérdezett sportolók 90 százaléka úgy nyilatkozott, hogy a sérülés az, amitől a világon a legjobban fél. A balesetet szenvedetteknek mégis mindössze 1 százaléka döntött úgy, hogy szakít a sporttal. „Különös figurák ezek a versenyzők - mondja egy volt sportsebész, Szergej Arhipov. - Egy sérülés nekik még nem elegendő ok a visszavonulásra, inkább úgy viszonyulnak hozzá, mint egy akadályhoz, amit le kell küzdeni. Nem véletlen, hogy a műtét után a páciens általában nem azt kérdezi, hogy mikor gyógyul meg, hanem azt, hogy mikor kezdheti újra az edzéseket.”
A sporttörténet számos példát feljegyzett a „hősies sérültekről”. Az 1956-os melburne-i olimpián a Szovjetunió és Bulgária futballmérkőzésen a második félidő hetedik percében Nyikolaj Tiscsenko nagyon komoly sérülést szerzett: olyan erővel ütközött össze egyik ellenfelével, hogy kifordult a kulcscsontja, annyira, hogy még a bőrfelszínt is átszakította, és láthatóvá vált - borzalmas látvány volt. A csapat orvosa azonnal szorosan bekötözte Tiscsenkót, és az már ment is vissza a pályára. Csere akkoriban nem volt, ezért a játékosra még ilyen állapotban, fájdalomcsillapító injekciókkal elkábítottan is szüksége volt a csapatnak. Az oroszok győztek, Tiscsenkót meg egyből vitték a kórházba. (Amint az idei Eb-közvetítésekből látható, ilyen gladiátori teljesítményre a futballpályán ma már nem lenne lehetőség, hiszen a vérző játékosnak azonnal el kell hagynia a küzdőteret.)
1996-ban Alexander Karelin mellizomszakadást szenvedett, ennek ellenére olimpiai aranyérmet nyert birkózásban. 1988-ban a szöuli olimpián Greg Luganis amerikai műugró beverte a fejét a trambulinba, de az agyrázkódás ellenére folytatta a számot, és győzött. 1998-ban Naganóban Pása Griscsuk műkorcsolyázónő törött kézzel táncolta végig a számát.
Vajon miért kockáztatják az emberek az egészségüket, de néha még az életüket is? Erre a kérdésre nem igazán tudnak válaszolni a sportolók. „Úgy látszik a véremben van a kockázat szeretete. Egyszerűen nem tudok e nélkül élni” - nyilatkozta egyszer a kétszeres Forma-1-es világbajnok, Mika Häkkinen. Mások úgy vélik, hogy a sérülések alábecslése nélkül elképzelhetetlen ez a hivatás: aki óvatoskodik, soha nem győz…