Izing Antal
Zöldelő határok

Embercsempészettel alaposan gyanúsítható magyarok a fényképeken, amiket mi azért nem nézhetünk meg, mert az akták titkosak, de ahogy elképzeljük, nagyjából olyan pózban állnak, mint a Közönséges bűnözők című film tékadobozán. Öten vannak egymás mellett, közülük négyen indifferens kifejezéssel tekintenek a győri határőrök szolgálati automatájába, míg közülük egy személy, egy másik csoportképen látható kakukktojással együtt hozzásegített két nyugatra vágyó román állampolgárt ahhoz, hogy az Orient Expressz padlásterében meghúzódva más minőségű „élettérben” lássák meg ugyanazt a Napot, amely Romániából is látszik. Az elmondás szerint a tanúként meghallgatott határsértő, arcát a laterna magica felé fordítva, a következő képen már egyenesen rámutat a magyarra, akinek arca - enyhén szólva is - halmozott szociokulturális hátrányokról árulkodik.
Amikor a padlástérbe segítette a románokat, kénytelen volt csak és kizárólag azokra a bankjegyekre gondolni, amelyek nagy tételt nem igazából jelentenek, de azért az ország jelentős részének havi átlagbérnek, amiből élni kéne, éppen megfelelne. Szánom és hallom, bánja ő ezt már, mint a hetet ellő kutya a létfenntartási ösztön kényszerét.

Határőrök kísérnek elfogott menekülteket. „Lecsendesedtek a falu bikái“     Fotó: Hetek-archív

A BÜFE munkában

Győr, Határőrigazgatóság. Pej László határőr őrnagy irodája, a BÜFE-ben, vagyis a bűnügyi felderítőknél. Az Orient-ügy itt igazán nem nagy kunszt. Kovács Gábor főhadnagy szerint nagy ügy az, amikor nemcsak a fuvarosokat, a szállítókat és a terepet szemlélő, előttük autózó, előfutó mobilos sameszeket fogják meg, akik kenyéradó gazdáikat még életükben nem látták, hanem azokat az általában helyi arcokat is, akiket a szakmai szlengben zöldelőknek neveznek. De még e határmenti településeken élő, a vidéket jól ismerő túravezetők is csak méreten aluli halak. A dolog akkor kezd igazán izgalmassá válni, amikor a BÜFE látókörébe a zöldek mellett azok az általában Budapesten élő, hazai kapcsolataikat gondosan ápoló arab, kínai, afgán és ukrán „arcok” is bekerülnek a „varsába”, akiket talán budapesti koordinátoroknak mondanék. A szállítók, a zöldelők és a megbízók bűnszövetkezeti mivoltát a határőröknek bizonyítaniuk kell. Muszáj, hogy bukjon a társaság. Egy „sima” kis fuvaros, akit napközben többnyire nem jellemez más irányú elfoglaltság, mint bárszéki vesztés a nyerőgép előtt, maximum két évet kaphat, amit priusz esetén le is kell ülnie. Ugyanez vonatkozik a zöldelőre, akinek nem térkép a táj; a határvizek és határutak mentén - ez rokonszenves - ismer minden lábához térdeplő bokrot, és gyakran gyárt tevékenységéhez ideológiát. Eszerint ő segítő ember, mondhatnám: erdei szociális munkás, aki nem akarja, hogy Magyarországot illegális idegenek lepjék el. Ez viszont nem az ő kompetenciája, hanem a határőrizeti szerveké, akik a törvény alapján viszont képtelenek értékelni ezt a fajta igyekezetet. Ha szegény feje bűnének szervezettsége igazolható, öt-nyolc év (!) letöltendő is lehet belőle. Amúgy a kishalak általában nagyon megbánják tettüket. Jellemző, hogy az erőt, határozottságot sugárzó huszonéves fuvarosok összeomlanak, mellkasukon a tetkó egyre kisebbre megy össze. Ők nem tudták, hogy ebből börtön lehet, ők nem tudták, hogy a furgonban, amit a határ felé kell vinni, mondjuk Budapest-Csorna desztinációban, idegenek ülnek. Ő csak egy telefonhívást kapott és egy ígéretet százezerről, és ez jól hangzott. És ő csak jött, jött, meg nem fordult volna a fejében, hogy a Dunáról fúj a szél. Persze.
Amikor a magyar határőrök a magyar valósághoz igazított törvény alapján 1997-ben a bűnügyi felderítést elkezdték, élt velük szemben - talán még az elkövetők részéről is -, némi megkönnyebbült lekicsinylés. Ez jól jött. Szép csendben váltak hatékonnyá. A határmenti falvak érdekeltjei döbbenten vették tudomásul, hogy az addigi húszezer forintos pénzbírság, amit egyszerűen rezsinek tekintettek és lazán kifizettek, szóval ehelyett a falu nem túl bonyolult bikája két éve ül. Bekövetkezett tehát a bűnözői elbátortalanodás, amely remélhetőleg még nagyobb formát ölt majd. Ehhez járul hozzá a térségben érzékelhető stabilizáció, vagyis a törvényes pénzkereset megnövekedett esélye.
Pej László 1984 óta határőr. A köreikben büféként emlegetett BÜFE 1997 óta létezik: nyomozati és információgyűjtéssel, gyakorlatilag rendőrséginek megfelelő nyomozati hatáskörrel felruházott csoport. Pej szerint azért kell éjjel-nappal dolgozniuk, hogy minél kevesebb munkájuk legyen. A határterületen, a határvonaltól számított területsávon, amelyet amúgy a kormány rendeletében meghatározott települések alkotnak, vannak kritikus, jól átjárható pontok, kitaposott ösvények vagy csendesebb határvizek, amolyan B-kapuk, kedvezőbb folyású átkelők. Ezek az embercsempész bandák számára az életet jelentik. Ha egyikről leszoktatják őket, híre megy. Mennek a másikra. Onnan is leszoktatják őket, keresnek újat. Megy a birkózás.

Kínai figura

Kínainak Belgrádba nem kell vízum. Repülőre szállnak Pekingben húszan, zöldhatáron Magyarországra jönnek, mennének Ausztriába. Megbuknak a Dunán. Útlevél nincs náluk. Bemondják, hogy Li Jang, született 67.02.02. Bekerülnek a győri szállásra. Egyszercsak a húsz útlevél rejtélyes körülmények között megkerül. Az útleveleket eladdig azért tartotta vissza a banda szerb területen, hogy bukás esetén a jugoszláv-magyar határra vihessék, mert tudván tudják: a magyar határőr köteles azt a gazdájának visszaadni. A kínai társaság ekkor visszakerül mondjuk Belgrádba. De nem azért megy vissza Belgrádba, hogy onnan az orrát lógatva Pekingbe kullogjon, nem azért fizetett több ezer dollárt. A kínaiaknál létezik jótállás. A piac ígéretes, egymilliárdan vannak. Újra Magyarországra csempészik őket, az útleveleiket pedig ott tartják. Budapest melletti titkos és változó pihenőikről esetleg kínai származású magyar állampolgár szervezésében magyar magyar viszi őket a határ felé. A kínai azt ígérte a kínainak, hogy az Ausztriába jut. Ezért pénzt kért. Nem saját ölében viszi őket át ugyan, hanem e magyar megbízottak, akikkel a kínaiaknak a maguk ismerten kedves határozottságával kőkeményen betartatják a játékszabályokat. A vonalat egyébként is csak és kizárólag akkor fizetik ki, amikor a kínai osztrák területről visszaszól: itt vagyunk a McDonald’s előtt mind a húszan és mosolygunk.
Kínai tanút kihallgatni csak akkor érdemes, ha a határőrnek kórosan alacsony a vérnyomása és magasabbat akar. A kínai tanú szerint az európai csempész magassága átlagos, ruházata átlagos, szeme színe átlagos, ráadásul átlagos csuklyát visel a fején. Rendszerük tökéletességéhez még annyit: a kínai tanú tudja, hogy nem fűződik érdeke a bizonyító erejű vallomáshoz, mert ha most nem sikerült, a fentieknek megfelelően majd legközelebb átviszik Ausztriába.
A Magyarországon elfogott irakiak egy része a tengerparttal rendelkező Románián keresztül érkezik. Valójában kis százalékban irakiak. A térség biztonságos országaiból útra indulók azzal kívánják tehát elkerülni a visszatoloncolás lehetőségét, hogy irakinak mondják magukat, akiket Szaddám Huszein üldöz. A nevek, a nemzetiség cserélődése az okmánynyal nem rendelkező személyek esetében mindennapos.
Pej László és Kovács Gábor határőrök szerint a sajtó abban segíthet, hogy az emberek tudtára adja, hogy az előfutást, a fuvarozást, a zöldelést jó ideig pénzbírsággal intézték el, de manapság akár 8 év is kapható érte. A sajtó abban segíthet, hogy az érintett magyarok tudtára adja: az az ötven-százezer forint, amit ezzel egy este keresni lehet, nagyon kevés ahhoz a 8 évhez képest, ami a hatvanötnek (születéskor várható magyar élettartam) nyolcad része. Nem éri meg, legalábbis a kishalaknak biztos nem, hiszen övék a legnagyobb kockázat, és míg ők a szabadulást várják valahol, addig a rajtuk fogott pénz hasonlóan tisztességes üzletekben százszor megfial. Ezt kéne tudatosítani, hogy Magyarország soha nem lesz tökéletes illegális tranzit, különösen a schengen-i határok kialakulása után.
Kovács Gábor innen van még a harmincon. Egy teljes évet dolgozott közösségi szálláson. Az ottani világ nem véletlenül gyakori téma a sajtóban. Ezúttal azonban a többnyire fiatal személyzet önvédelméről kérdeztem. Vagy nem hiszik el az afgán óvónőnek, hogy a középsők egyszerűen le lettek géppuskázva mellőle, vagy elhiszik…. Azt azért a szíve mélyén mindenki feltételezi, hogy a menekülők jó része otthon maradt volna, ha nem lett volna oka eljönni. Ezért gyűlölködni tehát felesleges, ahhoz viszont pszichikai kondíció kell, hogy a rács mögé került kamikáze modorba keseredett hontalanok és a szolgálat között menet-rendszerint fellépő konfliktusok kezelve legyenek.