Pátkai Mihály
A kígyófejűek rakománya

Ketten élték túl. Elmondásuk alapján a doveri tragédia lassan összeállt. Sötét volt, és nagyon meleg, a hűtőrendszer nem működött. A konténerbe zárt hatvan illegális kínai bevándorló teljes erővel kaparta és ütötte a vasajtókat, közben kiabáltak. De mire a vámhivatalnokok később, a rutinellenőrzés során kinyitották az ajtókat, ötvennyolcan már megfulladtak, csak az ajtókhoz legközelebb fekvő két férfi maradt életben. Az áldozatok a feltételezések szerint kínaiak voltak, akiket már négy hónapja hurcoltak ide-oda Európában.

Ázsiai illegális bevándorlók egy brit hadihajó fedélzetén. Lebuktak, de túlélték     Fotó: Reuters

Az angol hatóságok becslése szerint 1999-ben hetente 250 illegális bevándorló érkezett az országba. Az Angliába illegálisan bevándorlók közül többen állampolgárságot kérnek, s hivatalos engedéllyel le is telepednek. Mások - különösen a kínaiak - soha nem jelentkeznek a hatóságoknál, hanem elindulnak London éttermeinek konyhái felé.
Sok kínai bevándorló számára az utazás Kína Fujian tartományában veszi kezdetét, ahol a szervezők, a „kígyófejűek” pénz ellenében kiállítják a papírokat, és megszerzik a szükséges jegyeket. A kígyófejűek akár harmincezer angol fontot is elkérnek egy személy szállításáért. Ezt az összeget a bevándorlók később édességboltokban, éttermekben és nyilvánosházakban való munkával keresik meg.
A leggyakoribb útvonal a szibériai vasút, a bevándorlók így jutnak el Lengyelországba vagy Csehországba. A nyitott európai határok kedveznek a csempészeknek, akik az „árut” olyan városokba juttatják, ahonnan újabb ügynökök továbbítják őket, nagyrészt Spanyolországba vagy Angliába.
A bevándorlókat gyakran virágot vagy gyümölcsöt szállító teherautókba rejtik, és így játsszák ki a hatóságok által használt detektorokat. A napi több száz kamiont ugyanis képtelenség lenne mind kipakoltatni, a gázdetektorokat használó ellenőrök pedig gyakran tévednek, amikor a gyümölcs- és virágillatot összekeverik az emberi szagokkal.
A konténerekben a bevándorlóknak gyakran szoros helyen, teljes sötétségben, élelem és ital nélkül kell várakozniuk hosszú órákig - Európából Doverbe a hajóút 4-5 óra is lehet. Ha a bevándorlók azt megelőzően szállnak fel a „járatra”, hogy az a konténerparkba érkezne, akár három napig is várniuk kell. Miután megérkeznek Angliába, a bevándorlók dönthetnek arról, azonnal feladják-e magukat, vagy megvárják, hogy a kamion az országban megálljon valahol, és ekkor ugranak le a járműről. Ha sikerül észrevétlenül az országba jutniuk, beolvadnak Anglia nyolcvanezres kínai lakosságába, és igyekeznek kifizetni a „kígyófejűeket”, akik ha kell, erőszakkal is behajtják a pénzt.
Nem a doveri eset volt az első, amikor tragédiába torkollott a csempészet. 220 illegális bevándorlót szállított az a hajó, amelyik március végén tűnt el, röviddel azt követően, hogy Jáva szigetét elhagyta. Az indonéz hajó a Közel-Keletről csempészett embereket az Indiai-óceánon elhelyezkedő, ausztrál fennhatóság alatt álló Karácsony-szigetre, amely közkedvelt célpontja az embercsempészeknek. Philip Ruddock ausztrál bevándorlási miniszter szerint Ausztrália közelében egy sor hasonló tragédia történt az utóbbi időben a mindenre elszánt illegális bevándorlókkal, akik a szabadság reményében gyakran lélekvesztőkön vágnak neki a tengernek. Az illegális bevándorlási hullám növekedését jelzi, hogy míg 1998-ban kétszáz Ausztráliának tartó illegális bevándorlót fogtak el, 1999 második felében több mint kétezret.
A görög Szociális Minisztérium adatai szerint 1999-ben száz Nyugat-Európába igyekező illegális bevándorló fulladt a tengerbe Görögország partjainál. Közölük a legutóbbi áldozat az a 11 iraki kurd felnőtt és gyermek, akiknek a hajója sziklának csapódott Kósz szigete közelében.
A texasi-mexikói határon évente mintegy 330 illegális bevándorló veszti életét - állítja a Houstoni Egyetem Bevándorláskutató Központjának elemzése. Nagy részüket hivatalosan nem is jegyzik fel, a nyilvántartásba felvett halottaknak pedig a felét soha nem azonosítják. A múlt hét végén két Dominikai Köztársaságból származó férfi rejtőzött el egy dán repülőgép keréktartó egységében, ingyen út reményében. Két nappal később holtan találtak rájuk - a fagypont alatti hőmérséklet végzett velük.

---

Lélekvesztőn Amerikába

Két amerikai újságíró nemrégiben csatlakozott egy Haitiből illegális bevándorlókat szállító hajóhoz, és riportot készített a mindenre elszánt menekülőkkel. A New York Timesban megjelent írás megrázó képet fest az illegális bevándorlókra leselkedő megpróbáltatásokról. Részletek az útibeszámolóból:

„…Lenn a rakodótérben, a fedélzet deszkái alatt, ahol a nap forrósága igen, de fénye nem volt érezhető, néha úgy tűnt, hogy csak a szempárok léteznek. A hajó hét méter hosszú volt, két apró vitorla hajtotta. Negyvenegyen voltunk lenn, öten voltak fenn. A rakodótér úgy nézett ki, mint egy rég nem használt bányászalagút, összeszögelt deszkákkal. Ahogy körülnéztem a sötétben, nem tudtam az összefüggő embertömegben az embereket egymástól elválasztani. Összezsúfolva, összekuporodva ültünk, mozgásra nemigen volt hely. Ekkorra már a beszélgetéseknek is vége szakadt. Ha nem moccannak és pislognak néha az emberek, nem lett volna semmi életjel a raktérben…”
Sokan próbálják meg átszelni a Haiti és Egyesült Államok közötti 720 kilométert a tengeren, rozoga hajókon, hogy aztán illegális bevándorlókként beolvadjanak az amerikai haitibeliek közé. Évente legalább hatezer embernek sikerül megtennie az utat. De sokan az út folyamán éhen- vagy szomjanhalnak, illetve a tengerbe vesznek.

„…Húsz órával korábban a körülöttem ülő emberek arca még fénylett a reménytől, hogy egy másik országba utazhatnak. Most, hogy nyilvánvaló lett az átkelés veszélye, tekintetükből félelem és kiszolgáltatottság sugárzik. David, akinek útját egészen szülővárosa, Port-au-Prince óta követhettem, a fejét kezébe temeti. Már több órája nem mozdul. „Valami más helyre gondolok” - csak ennyit árul el. Stephen, aki segített összetrombitálni az utasokat, most idegesen néz ki a raktér négyzet alakú nyílásán, ahol a vitorlát és a kék eget látja. „Nem tudok úszni” - vallja be. A tizenhárom éves Kenton, hányásban ülve remeg, mintha sírna, de nem, könnyei nincsenek. Aggódtam Kenton állapota miatt, és nem tudtam kiverni a fejemből a gondolatot, hogy nem fogja túlélni. „Vannak, akik eljutnak Amerikába, vannak, akik meghalnak” - jegyzi meg David, és hozzáteszi: „Nekem bármelyik eset megfelel. Csak Haiti nem…”

Haitiben csak minden ötvenedik embernek van biztos munkahelye. A választások ismétlődő elhalasztása, a politikai gyilkosságok és az egyébként is elterjedt erőszak és korrupció az emberek többségéből kiölte a változás reményét. Egy nemrégiben készített felmérés szerint a haitibeliek kétharmada, ha tehetné, elhagyná az országot.

„…David és Stephen akkor sem lettek volna közelebb egymáshoz, ha birkóznak. Voltak már gyilkosságok ilyen utazásokon, öngyilkosságok és fulladások. Most már tudom, hogy miért. David szólal meg: „Rabszolgahajókon jöttünk ide, rabszolgahajókon is megyünk el.”
(P. M.)