Vissza a tartalomjegyzékhez

Tihanyi Péter
Freund Tamás agykutató professzor

Freund Tamás neurobiológus Zircen született 1959-ben. Őt és fiatal kutatócsoportját az agykéreg, az agykéreggel szorosan összefüggő funkciók, a memória, a tanulás, a tudatos érzékelés kérdésköre izgatja leginkább. A világon ők határolták be először pontosan azokat az idegsejttípusokat, amelyeket a marihuána és a hasis hatóanyaga közvetlenül befolyásol. „Valójában az érdekel bennünket, milyen körülmények között termelődnek az agyban - merthogy termelődnek - a marihuánaszerű belső anyagok, és mi az igazi funkciójuk.” 1997-ben Akadémiai Díjat kap, eredményeit világszerte elismerik. Számos nemzetközi díja közül legjelentősebb az 1998-ban - 39 éves korában - kapott amerikai életműdíj. Az idén pedig elsőként kapta meg a Somody Imre által alapított, tizenötmillió forintos Bolyai-díjat.


„Érdemes és lehetséges itt Magyarországon is, még ilyen szűkös körülmények között is nemzetközileg elismert eredményeket elérni.” Fotók: Somorjai

- A canabis az a hatóanyag, ami a marihuánában és a hasisban tulajdonképpen a már ismert hatást produkálja. Ez az a kémiai anyag, amitől „elszállnak” az emberek, és ennek vannak receptorai az agyban.
- Megmagyarázná a receptor kifejezést?
- Ez egy felismerő, érzékelő fehérjemolekula, amely megköti a canabismolekulát, majd az emberi sejt számára lefordítja azt, tehát beindítja a változást. Ez a receptor. A receptorok az idegsejtek membránjában csücsülnek, és várják, hogy mikor érkezik egy ilyen molekula. Csak ezért léteznek, ez a célja, értelme létezésüknek. Az agy maga is termel belső kábítószereket, melyeket maguk az idegsejtek termelnek, és amelyek ugyanezeken a receptorokon keresztül hatnak. Ez a morfinnak az agy által termelt egyik változata.
- Az agy által így termelt morfium lényegét és hatását tekintve ugyanolyan morfium, mint amit a rákos betegeknek adnak?
- Hajszálpontosan ugyanaz, ugyanazon a receptoron hat, és ezáltal ugyanolyan hatást ér el.
- Milyen célból termeli ezt az agyunk, és mire használja a szervezetünk?
- Egy szuperintenzív fizikai igénybevétel során kezdenek felszabadulni az agyban ezek a belső kábítószerek, és mintegy fájdalomcsillapítóként, belső euforizáló mechanizmusként alkalmazza ezeket az anyagokat. Ez az állatoknál is ugyanígy van, például egy oroszlán elől menekülő antilop így válik képessé arra, hogy szinte végkimerülésig - amíg csak az izmaiból az öszszes tartalék el nem fogy - futni tudjon. Tehát az életben maradáshoz, a túléléshez, ilyen módon a fajfenntartáshoz használja fel a szervezet ezeket a belső termelődésű kábítószereket. A hosszútávfutóknál például nagyon gyakran felszabadulnak endorfinok. Ha valaki fél éven keresztül mindennap lefut húsz-harminc kilométert, annyira hozzászokik az agya az endorfin felszabadulásához, hogy ugyanolyan függővé válhat, mintha narkózna, mintha kívülről szúrná be az anyagot. Ezek az emberek el sem tudják képzelni, hogy egyetlen napot is kihagyjanak. A probléma akkor áll elő, mikor az illető sportoló elér egy bizonyos kort, mikor már nem bírja fizikailag ezt a mindennapos megterhelést, és a megvonási tünetek depresszióhoz vezetnek.
- Zacher Gábor mentőfőorvos ismerősöm mondta a közelmúltban: az a tapasztalata, hogy életveszélyes baleseteknél, sérüléseknél a szervezet úgy védekezik, hogy hirtelen a beteg fájdalomérzékelése mintha kikapcsolna, tehát nem érez fájdalmat, pedig kellene, hogy érezzen. Nem fogja föl, hogy mi történt vele, ez is a szervezet egyfajta önvédekezése. Nem lehetséges, hogy erre is való az agy „saját termelésű” kábítószere?
- De lehetséges. Az agyban ilyenkor termelődik és felszabadul egy belső „fájdalomcsillapító” is, ami nem annyira kábít, inkább fájdalomcsillapító szernek tekinthető. Ennek a szerepe elsősorban a gerincvelőben jelentős, mert ott vannak a fájdalomérzékelő pályák, és azokat blokkolja.
- Mondja, az agykéregnek melyik az a része, sejtje vagy molekulája, ami az értelmi képességet, a kreativitást, a „zsenialitást” irányítja, befolyásolja, illetve ezekért felelős?
- Ha én ezt pontosan tudnám, minden bizonnyal már Nobel-díjat kaptam volna.
Az nyilvánvaló, hogy a különböző értelmi képességekhez szükséges egyfajta hardver is az agyban. Ezt nem úgy kell értelmezni, hogy kinek nagyobb térfogatú az agya. Annak idején Einsteinnek megnézték az agyát, megszámolták a köbmilliméterre jutó idegsejtek számát, és bőven szóráson belül maradt, tehát semmi különösebb eltérést nem tapasztaltak agykérgi szinten. Arról van szó, hogy az idegsejtek - amelyekből az agykérgünkben van jó néhány milliárd - egymással milyen gazdag kapcsolatrendszert alakítanak ki, arról van szó, hogy az idegsejtek egymással milyen gazdagon kommunikálnak. Itt a falon láthat kinagyítva egy idegsejtet a sok milliárdból. A vastagabban megrajzolt rövidebb nyúlványok azok, amelyek felveszik a más idegsejtektől érkező információt, és ez a vékonyabb, hosszabb, gazdagabban elágazó nyúlványrendszer az, amelyiken továbbítja a többi idegsejthez az információt. Ezen a vékonyabb nyúlványon negyven-hatvanezer ingerületátvivő anyagot felszabadító hely van, ez azt jelenti, hogy ez az egyetlen idegsejt körülbelül húszezer másiktól kap információt, amely információt negyven-hatvanezer másiknak adja tovább. El lehet képzelni, ezek milyen hihetetlen komplex és bonyolult hálózatot alkotnak egymással.


„Ez az egyetlen idegselyt körülbelül húszezer másiktól kap információkat, amely információt negyven-hatvanezer másiknak adja tovább.”

Az információ, a tanulás, a memórianyom rögzülését, beíródását a következőképpen kell elképzelnie. Ha két idegsejt - ami egymással az előbb említett módon össze van kapcsolva egy nyúlványon keresztül - pontosan egyszerre sül ki, akkor a közöttük lévő kapcsolat tartósan megerősödik. Mivel ezekből több milliárd van, egy memórianyom rögzülésénél, mondjuk egy adott területen lévő százezerből húszezer, tízezer vagy ötezer az a pont, ami egyszerre sül ki, így a köztük lévő kapcsolat tartósan megerősödik. Ekkor ezen memórianyom rögzülését egy olyan minihálózat kódolja, amely ezekből a sejtekből kiszelektálódott néhány megerősödött kapcsolattal. Nyilván végtelen memórianyom írható be ebbe a hálózatba… Tud követni?
- Tudom.
- És ezeknek az egyes memórianyomoknak lehetnek átfedő tagjai is. Tehát egy adott sejt részt vehet egy adott memórianyom minihálózatában, de részt vehet egy másiknak, harmadiknak a minihálózatában is.
- A gyakorlatban ez mit jelent?
- Ezzel magyarázható például az, hogy egy memórianyom - ha tudatosan behívjuk az agyunkba - „beránt” magával más (látszatra nem odavaló) memórianyomokat is.
- Ön most arról beszél, hogy egy íz-, egy illatfoszlány hirtelen „behoz” egy régi emléksort, egy arcot, esetleg egy szituációt a múltból?
- Erről beszélek, amik között látszatra semmi összefüggés nincs, pedig mégis van, mivel pontosan ugyanazok az elemek - sejtnyúlványok - vettek részt ezen régi memória rögzítésében. Annál kreatívabb egy ember, minél jobban egymásba szövődnek, minél jobban kommunikálnak egymással ezek az idegsejt-nyúlványok.
- Ezt esetleg az intelligenciára is érti?
- Véleményem szerint ez is attól függ, milyen gazdag az egyes idegsejtek közötti kapcsolódási rendszer.
- Tehát attól, hogy egy ilyen sejt egy adott pillanatban húsz-, negyven- vagy hatvanezer másikkal kapcsolódik?
- Igen. Persze ennek a kialakulása lehet részben genetikusan kódolt, de jelentős mértékben függhet a neveltetés során a külső környezeti információk - ingerek - gazdagságától. Minél gazdagabb a szociális környezet, kisgyermekkorban a neveltetés során, amikor is még ezek az idegsejtek növesztik a nyúlványaikat, annál gazdagabb kapcsolatrendszert alakítanak ki az összes többi sejttel. Így a memóriatároló kapacitásuk és asszociációs képességük ezeknek az agykérgeknek nyilván jobb lesz. Mindenki másképp reagál különböző dolgokra. Van, akit egy bizonyos külső dolog stimulál, más valakit ugyanaz a behatás inkább bénít, gátol. Ugyanaz a környezet is hathat teljesen eltérő módon az egyes emberekre, személyiségtől függő módon. Egy nagyon szerencsés konstellációja szükséges a genetikai adottságoknak, az érzelmi, motivációs világnak és a külső szociális kontextusnak ahhoz, hogy a felnövekvő gyermekekben az idegsejtek a maximális mennyiségű kapcsolatrendszert alakíthassák ki egymással.
- Ez esetleg a folyamatos egészséggel vagy a folyamatos betegeskedéssel is összefügg?
- Ezt inkább egy másik oldalról közelíteném meg. Szervezetünk fő védekező rendszere az immunrendszer. Ha bárminemű bakteriális vagy vírusos fertőzést kapunk, akkor az immunrendszerünk azonnal felismeri ezeket a „betolakodókat”, és elpusztítja őket. A szervezetünkben szinte mindennap képződő rákos, deviáns sejteket is azonnal felismeri és elpusztítja. Na most, ha ez a spontán védekező rendszer nem kapja meg agyunktól nap mint nap a megfelelő stimulációt, ingert, akkor baj van. Ezt az ingert a vegetatív idegrendszerünk adja, tehát nem a tudatos része az idegrendszerünknek. A vegetatív idegrendszerünk kóros alulműködése szokott jelentkezni például akkor, amikor valaki egy túlhajszolt periódus után végre azt mondja, elmegyek pár hétre szabadságra. Addig véletlenül sem volt még csak egy náthája sem, hiszen tudta, nem szabad betegnek lennie. Amint vége lett ennek a feszített periódusnak, leeresztett, kilazított, és azonnal megbetegedett. Ilyenkor az történik, hogy a vegetatív idegrendszer, ami a hosszú, folyamatos igénybevétel után egyszer csak ellazul, nem kapja meg azt a folyamatos serkentést az agyból, amelyhez az intenzív periódusban már hozzászokott. Hirtelen megszűnik az agyból a „drájv”, az erős vezérlés, a folyamatos ingerkörnyezet, ezért a vegetatív idegrendszer is leereszt, és a betegség az embert ebben az állapotában könnyen és gyorsan le tudja dönteni a lábáról.
Ugyanez történik például akkor is, amikor valaki sok évtizedes munkája után nyugdíjba megy. Ilyenkor gyakran egy-két év alatt elviszi egy betegség az illetőt. A több évtizedes spannolt állapot megadta az állandó lökést az immunrendszer számára. Nyugdíjba vonulásakor ez drasztikusan lecsökken, s így csőstül jönnek a betegségek.
- A Bolyai-díjat valamelyik ismertté vált kutatási eredményére kapta, vagy eddigi életművére? Milyen üzenetet vélt felfedezni önmaga számára ebben a díjban, és milyen üzenet lehet ebben a tudóstársai felé?
- Egész életemben az agykéreg kutatásával foglalkoztam. Véleményem szerint ez egy életműdíj, amelyben jócskán szerepet játszhatott az, hogy fiatal kutató vagyok. A díjbizottság megegyezett abban, hogy nem egy lezárt, kész életművet akarnak díjazni, hanem egy aktív kutatót, hiszen így lehet csak a feltörekvő fiatal tudósok számára valamilyen példát, reménységet mutatni.
- Milyen példára gondol?
- Arra, hogy igenis érdemes és lehetséges itt Magyarországon is, még ilyen szűkös körülmények között is nemzetközileg elismert eredményeket elérni, és nagy ívű karriereket befutni. Még fiatalon is. Én is alig múltam negyven.