Hetek - IV. évfolyam, 25. szám, 2000. június 17

Kudarcok és sikerek sorozata volt Háfez el-Asszad élete. Óriási hátrányt jelentett a szunnita többségű országban, hogy Asszad családja az iszlám alavita ágazatához tartozott. Számukra egyetlen érvényesülési lehetőség nyílt, mégpedig az, ha elmennek katonának. Háfez el-Asszad, aki egyszerű földműves családból származott, ebből a hátrányból előnyt tudott kovácsolni. Igaz, hogy a szunnita családok tagjaiból lettek a magas rangú minisztériumi tisztviselők, ezek gazdagodtak meg a damaszkuszi bazár kereskedőiként is, viszont az a nacionalista áramlat, amely a második világháború után megérintette az arab világot, éppen a fiatal katonatisztek körében kezdett terjedni s nőtt erős, a hatalmat ostromló politikai erővé.

Libanoni férfi a néhai szír elnök képével. Asszad Bejrútban is úr volt Fotó: Reuters

Asszad is így és ezért került - annak ellenére, hogy repülőtisztté képezték ki - a politikai életbe, s attól kezdve, hogy tagja lett az Arab Újjászületés Szocialista Pártjának, a Baath-nak, valami egészen bámulatra méltó ügyességgel lavírozott az egymással állandóan rivalizáló és hadakozó frakciók és csoportok között, amíg mindenkit maga mögé utasítva előbb a légierő főparancsnoka, majd hadügyminiszter lett. Nemsokára ő alakított kormányt, s végül 1971 márciusában köztársasági elnökké választották.
Ebben az egyenes vonalú politikai menetelésben Háfez el-Asszad, mint a kortárs, politizáló arab katonatisztek többsége is tette, a Szovjetunióhoz fordult, Moszkvától kért és kapott segítséget. De, bár a Szovjetunió Szíriát befolyási övezete rendkívül fontos részének tekintette, s ezért olyan jelentős katonai segítségben részesítette, amelyhez szinte csak az egyiptomi hadiszállításokat lehet hasonlítani, a Háfez el-Asszad vezette Szíria a szocializmussal való együttműködésben mindig is korlátokat szabott: nem másolta a szovjet rendszert, s Szíriában sohasem emlegették mint ideológiát az arab szocializmus botcsinálta rendszerét.
Sokan úgy gondolták, hogy Szíria és a szocialista országok szövetsége azért jöhetett létre és tartott évtizedeken keresztül, mert az Egyesült Államok Izrael mellé állt, s Szíria ellenségének elsőszámú támogatóját semmiképpen sem választhatta barátjának. Márpedig Szíria számára kül- és belpolitikai szempontból egyaránt meghatározó jellegű volt az Izraellel való viszony.
Tény, hogy Szíria katonai szempontból nem volt teljesen felkészületlen, hadseregét sem irányították kifejezetten roszszul, amit az is bizonyít, hogy csapatai az 1973-as háború elején eredményesen nyomultak előre a Golán-fennsíkon. De gyengébb volt, mint Izrael hadereje. Az izraeliek a győztesen előrehaladó szír alakulatokat ugyanis megállították, majd menekülésre késztették.
Ha a háború lezárásaként Izrael nem annektálja a Golán-fennsíkot, egyesek szerint talán már korábban tisztázni lehetett volna a helyzetet. Izrael biztonsági szempontokra hivatkozva tartott igényt a Golán-fennsíkra, a biztonságot azonban némely vélemények szerint nemcsak az 1150 négyzetkilométernyi terület garantálhatta volna, hanem részben a kiérlelt kölcsönös jó szándék, másrészt a nagyhatalmak garanciája.
Ilyen körülmények között alakult és formálódott Szíria közel-keleti politikája. Ha szóba is kerültek a tárgyalások, mert valamelyik külső érdekelt fél ezt sürgette és javasolta, újra és újra kitűnt, hogy Izrael nem akarja visszaadni a területet, Asszad pedig a Golán visszaszerzése nélkül nem volt hajlandó tárgyalni, s ezt belpolitikai okok miatt sem tehette. Végül is így alakult ki az a kép a szír vezetőről, hogy merev, hajthatatlan, nem akar tárgyalni, s a megoldásnak csak a fegyveres útját tudja elképzelni.
A közel-keleti rendezés ügyét tekintve rendkívül kemény politikus keménységét a belső ügyek terén is el tudta fogadtatni. Ezért mondhatta róla e sorok szerzőjének a szír problémakör egyik izraeli szakértője, hogy Asszad a nyugati demokrácia szemszögéből nézve diktátor volt - de ha személyét a harmadik világ politikusaival vetjük össze, a kép sokkal pozitívabb.
Élete vége felé természetesen Asszad is eljutott a politikai rendezés elvének tudatos vállalásáig. Számára azonban a béke ekkor is egyet jelentett a háborúban elvesztett szír területek visszaszerzésével. Abban azonban változni látszott az álláspontja - még ha ezt nem is mindenki hitte el -, hogy Szíria számára már nem kétséges Izrael léte, szomszédját elfogadja a térség egyik országaként, s ha nem is várható, hogy a közeljövőben jó szomszédokként élnek együtt, mégis, az eddiginél pusztítóbb háborúk kirobbanására semmiképp sem kell számítani.
A titkos diplomácia olyan esetekben, mint amilyen a közel-keleti válság rendezése, sokak szerint mindig célravezetőbb, mint a nagy tárgyalóasztalok körül ülő delegátusok szónoklatai. Talán az lett volna a szír-izraeli viszony alakulását illetően is, ha a szír politikát 29 éven át irányító Asszad számára nem lett volna túlságosan bizonytalan és veszélyes a rendezést illetően egészen más nézeteket valló izraeli kormányok jövése-menése, beiktatása, majd idő előtti, történelmileg gyors távozása, amikor is az ország sorskérdéseinek rendezéséről van szó.
Asszadnak, s ez senki számára sem volt titok, még egy igazán nagy problémával kellett megbirkóznia. Ha másnak nem is, de neki egészen biztosan eszébe jutott, hogy a hatalmat előbb-utóbb át kell adnia valakinek. Könnyű ez a monarchiában. Ott - Jordániában és Marokkóban történt így - a család valamelyik tagja örökli a hatalmat. De mi történjen egy olyan köztársaságban, ahol az elnök 29 éven át bebetonozta magát a hatalomba, s mindent megtett annak érdekében, hogy kudarcaival együtt is nélkülözhetetlennek tekintsék?
Asszad elképzelése az volt, hogy olyan örökletes köztársaságot alapít, ahol halála esetén legidősebb fia kapja az elnöki tisztet. A legidősebb fiú, akit tudatosan készítettek fel erre, autóbaleset áldozata lett. Aszszad ekkor hazarendelte Angliából másik fiát, aki szemorvosnak tanult. Basar el-Asszad kemény iskolát járt ki ettől kezdve. Szava volt a Libanonban állomásozó szír katonák ügyében. Körutat tett az öböl országaiban. Neki osztották ki - sok más egyéb közt - a korrupció ellen meghirdetett harcot, és tehette, amihez egyébként is kedve volt, Szíria bevezetését a komputerek világába.
Mindez nem sok, de talán nem is kevés. Basar el-Asszad természetesen azt ígéri, hogy apja nyomdokain fog járni, az ő elképzeléseit igyekszik megvalósítani. De ha ezt a gyász perceiben mondania is illik, valójában a 34 esztendős államfőjelölt már egy másik generációhoz tartozik éppen úgy, ahogy a marokkói uralkodó és a jordániai király is. A generációváltás a politikai követelések szintjében-hangerejében is változásokat hozhat. És sokan ezt is várják Szíria kijelölt s nyilvánvalóan rövidesen meg is választandó elnökétől, akit ezekben a napokban még inkább a gyász fájdalma tölt el, de akinek szinte napok múlva országos, sőt a térség problémáit érintő ügyekben kell majd döntenie.
(a szerző a Magyar Rádió külpolitikai munkatársa)