A három gyereket viszonylag könnyen teljesítette, a három szobára pillanatnyilag
nincs esélye, így a Magyar Polgár nagy elhatározással úgy dönt, lecseréli személygépjárművét
egy autóra. A szocializmus 1981-ben készült, majdnem örök érvényű remekét eladja
bontásra húszezerért, amiből nyolcezret azonnal befizethet a rendőrségen, amikor
leadja a rendszámot. Azután kezdődik a vadászat a korban, műszaki és esztétikai állapotban
a polgárosodó magyar pénztárcájához szabott „nyugati csodára”. Amikor végre
megvan, a Magyar Polgár, tudva kötelességét - viszont nem tudva, mi vár rá -,
elindul a rendőrségre, hogy nevére vegye szerzeményét. Háromnegyed órával félfogadás
előtt érkezik (halványan emlékszik réges-régi sorbaállásokra), de a kapus közli,
hogy összesen harminchat sorszáma van, azt már mind kiadta, az utcán további tizenhat
kötelességtudó magyar polgár várakozik, ha gondolja, álljon be a sorba, de nem valószínű,
hogy ma még sorra kerül. Nos, ha már itt van, legalább pontosan megtudakozza, mibe fog
ez neki kerülni: köbcentinként tíz forint az átírás (ez régen is volt, legfeljebb
nem ennyi); eljárási illeték nyolcezer (erre valahogy nem emlékezett); negyedévi
biztosítás (ebben a kategóriában úgy tizenkétezer körül); a forgalmiban lévő
matrica (szép csillogó, hologramos) háromszáztizenhárom forint; még jó, hogy az
eredetvizsgálat kijött egy tízesből. Ha minden megvan, akkor már csak a személyi számát
igazoló hivatalos kártyára van szüksége (!), és máris beállhat a sorba. Ezek után
mehet az önkormányzathoz súlyadót fizetni - ha maradt még pénze benzinre, akkor
autóval. Rémlik, hogy annak idején tanult bizonyos középkori jobbágyokról, akiknek
23 féle adót és illetéket kellett fizetniük…
A Magyar Autótulajdonos Polgárt némi kétség gyötri: mibe fog kerülni, ha egyszer
majd három szobáját akarja a nevére íratni? (H. B.)