Tatár György
Tájkép csata közben

Múlt heti számunkban részleteket közöltünk Tatár György filozófus Izrael - Tájkép csata közben című könyvéből, amely ősszel jelenik majd meg az Osiris kiadónál. () A szerző - a zsidó vallásfilozófia kutatója - több évig tartózkodott Izraelben. Könyvében hétköznapi vagy éppen legbensőségesebb élményeit meséli el úgy, hogy egyúttal a zsidóság többezer éves történelme felől értelmezni is igyekszik azokat és egyúttal Izrael államának létét. Az alábbiakban további részleteket közlünk a kéziratból.

Muszlim mecset a jeruzsálemi zsidó negyedben…
    Fotó: Reuters

...Az embervilágnak van egy olyan arca, amelyet voltaképpen csak mi ismerünk, mert teljes rettenetességében egyedül nekünk mutatkozott meg. A többi nép viszonya ehhez az archoz erkölcsi jellegű: elfordítják felőlünk a tekintetüket, hogy a megsértett egyetemes emberihez fordíthassák. Ha csak bennünket látnának, nem látnák a borzalom egyetemes voltát. Bennünket azonban néven szólít, ami történt, nem csupán emberekként: a minden népre és minden emberre mindenkor érvényes erkölcsi törvény visszavonhatatlan megszegésén túl „egész Izrael” az, aki itt (a Jad va-sém nevű jeruzsálemi holokauszt-emlékhelyen - a szerk.) gyászol, és akit itt gyászolnak. (…)
Az embervilágnak ez az előbb említett tapasztalati képe utat tör magának a politikai gondolkodás és cselekvés szférájában is. A környező országokkal való béketárgyalás nehézségei - a megoldhatatlan bonyodalmakon túl - nem utolsósorban abból is fakadnak, hogy Izrael nem egyszerűen biztonságra törekszik, mint minden normális ország, hanem abszolút biztonságra. Mivel - tapasztalatai alapján - fenyegetettségét abszolútnak látja, azaz nem háborútól, területvesztéstől, nyomortól vagy elnyomatástól, függetlenségének elvesztésétől tart, hanem attól a lehetőségtől, hogy az egész ország - és vele „egész Izrael” - emlékhellyé és névoszloppá (Jad va-sém - a szerk.) válik, ami egyjelentésű az emlékmű egyszerű elpusztulásával, ezért számára a fenyegetés is abszolútként jelenik meg. Azt ugyan a normális országok is sejtik, hogy szélsőséges esetben mind az általános emberi morál, mind a nemzetközi jog előírásai papírfecnikké válhatnak, de azt egyedül Izraelben érzi az ember, hogy a világgal szembeni abszolút bizalmatlanság nem más, mint elemi tényismeret. Azáltal, hogy a többi európai nép számára a holokauszt mint egyetemes emberi katasztrófa jelenik meg, ki is szorul mindennap lehetséges valóságaik közül. Valami rettentő, allegorikus példabeszéd, apokaliptikus jelkép, de nem ablak a valóság felé. Normális népeket is elfog időnként a politikai paranoia, bár ezt többnyire politikusaik gerjesztik. Ám ezek az üldözési téveszmék mindig jövőre vonatkozó gyilkos próféciák, egyesült erővel sürgősen elhárítandó szörnyígéretek képében jelentkeznek, nem a múltra vonatkozó tényismeret, szülők és nagyszülők esti beszélgetéseinek formájában. Izrael félelmeiben a képzelet nem játszik szerepet. Az állam - ha teheti - tárgyal, úgy ellenségeivel, mint barátaival. Mindeközben azonban nem hiszi el egyetlen szavukat sem, sem ellenségeiét, sem barátaiét. Semmiféle szerződési formula, semmiféle külső garancia vagy nagyhatalmi ígéret nem állíthatja helyre a valóságba vetett bizalomnak ezt a megrendülését. Az izraeli liberális baloldal éppen ezt a bizalmat igyekszik felkelteni, de maga is kétlelkű: ezt az állítólag visszanyert bizalmát elsősorban a jobboldal elleni harcában mutatja fel. Bizalma azonban tisztán politikai jellegű, azaz külpolitikává van álcázva és fegyelmezve, hiszen mint „egész Izrael” baloldala többnyire osztja ezt a bizalmatlanságot. Talán ha a biztonsági szerződésen magának Istennek az aláírása díszelegne, engedne valamit ez a szorongás. Ilyen szerződés azonban már van, csakhogy most az ezt a szerződést el nem ismerőkkel kellene megegyezni. (…)
Amikor már többszöri megszakításokkal ugyan, de - hosszú távú ösztöndíjaimnak köszönhetően - évek óta Izraelben laktam és tanultam, s a nyelvet tűrhetően elsajátítottam, vagyis képessé váltam arra, hogy rendszeresen olvassam a napisajtót és nézzem a televíziót, egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy a világról alkotott képem némiképp átalakult. Arra a képre gondolok, amelynek a perspektíváit az ember figyelme rajzolja meg, s aminek központját és perifériáit javarészt az a világ határozza meg, amelyben él. Rá kellett jönnöm, hogy - távolról sem akaratom ellenére - egy teljesen más távlatú földgolyón élek, mint korábban, mást látok és mást nem látok, mint annak előtte. Amikor meglepetten megkíséreltem lerajzolni egy papírszeletre ezt az új politikai földgolyót magamnak, a következő kép tárult a szemem elé. Közép- és Kelet-Európa olyan távoli homályba merült, hogy az egyes országok jóformán megkülönböztethetetlenné váltak egymástól. Az a néhány pontjuk, ami olykor-olykor elővillant ebből az elmosódott szürkületből, ebből a mindent elnyelő fekete lyukból, egyedül a múlthoz kapcsolódott: helységnevek, melyek a ma ott lakók számára vagy mást jelentenek, vagy egyáltalán semmit. Történetek: félig szépirodalom, félig hamuvá égett, fenyegető emlék. Olyan volt, mint egy nem teljesen végbement ébredés: emlékezni véltem egy általam valóságosan soha meg nem élt Közép-Európára, melyet eddig egy jelenként félreértett világ elfedett előlem. Izraelből nézve ez a jelen: néhány egykori zsinagóga helyreállítása, egy-egy múzeumavatás, nagyköveti beszéd.
Ezt a kozmikus fekete lyukat, amelynek Auschwitz a fővárosa, balról néhány nyugati ország határolja, nekiszorulva az Atlanti-óceán partjának. Az Európai Unió - innen nézve - elsősorban kétértelmű: olyan, akárcsak mi, de nem lakunk egyetlen, kontinuus világot. Ugyanazokat a liberális és demokratikus elveket vallja, mint Izrael, de valahányszor hozzánk intézi szavait vagy ránk vonatkozóan nyilatkozik meg, elveinek hangoztatásába valami hamis hang vegyül, valami rosszhiszemű részre nem hajlás. Ellenséges elfogulatlanságba fojtott bűntudat, amely a kulturális és politikai hasonlóságok alapján azt kéri számon Izraelen, hogy az európai országokéval össze nem hasonlítható helyzetében miért nem viselkedik pontosan úgy, ahogyan állítólag ők viselkednének, hiszen - úgymond - ugyanazokat az elveket valljuk, és ugyanazt a valóságot lakjuk. Izrael atmoszféráját nagy mértékben megszabja, hogy európai ország, amely azonban immár nem Európában van, s egyre inkább egy immár nem európai - mert Európából kiszorult - népet képvisel. Olyan népet, amely szellemi és etnikai súlypontját ma már Izraelben és Amerikában hordja. Az európai diplomáciai hang finoman, de állandóan érzékelteti, hogy Izrael államának fennállása semmiképpen sem magától értetődő, érdemeihez képest bizonyos mértékig megelőlegezett, szemben az őt közvetlenül övező ellenséges világgal, amelynek államai ugyan nagyrészt egykorúak vele, de létezésük gyökerei mélyebbre nyúlnak a történelem és az emberi jogok talajába.
A fekete lyuktól keletre a halódó, beláthatatlan kiterjedésű Oroszország terül el, ahonnan új és új bevándorlók - ma már egyre gyérülő - patakjai csordogálnak, még ha akadnak is olyan fejlesztés alatt álló városok, ahol szinte csak orosz szót hallani. Innen nézve Oroszország egy immár pusztulásában kiszámíthatatlanná vált Szovjetunió, az Európai Unió Amerika-ellenes csábítója, ahonnan legális és illegális úton továbbra is árad a hadianyag Irán és Irak, meg a többi megtörhetetlen gyűlöletű ellenség felé. Keleten Afganisztánnal és Pakisztánnal kezdődik az országoknak az a gigantikus íve, amely túloldalt Észak-Afrika atlanti partjainál ér csak véget, s akikkel Izraelnek - a föld egyik legkisebb államának - a világközvélemény szemében meg kell békülnie. A dacos engesztelő áldozat azonban vonakodik.
Az óceán túlsó partján pedig a világ leglétezőbb hatalmát találjuk, a mindig megbízhatatlan, de végül mindig szövetséges Egyesült Államokat. Mindig mindent tőle kell kérni, őt kell megpróbálni befolyásolni, neki kell hízelegni, őt kell zsarolni. Izraelből nézve a világnak különös alakja van: Indonézia létezőbb, mint számos európai ország, már csak azért is, mert például befolyásolhatja, engedik-e Izrael futballcsapatát részt venni valamilyen nemzetközi tornán...