Kende Péter
A vallási közömbösségről

Miért sürgetően időszerű a morális dialógus a magyar társadalomban működő spirituális erők között? Erre a kérdésre keresi a választ írásában Kende Péter politológus, az ‘56-os Intézet kuratóriumának elnöke.

Európa politikai egyesülésének vezérgondolata a békés összehangolódás. Az unió most elfogadott jelszava - l’unité dans la diversité (egység a változatosságban, sokszínűségben, különféleségben) - ezt az igényt igen frappánsan fejezi ki, ugyanis arra mutat rá, hogy itt olyan egységre törekszenek, amelynek talapzatát a kölcsönösen elismert különbözőségek képezik. A sokszínűség igazában véve már a nemzeti társadalmakra is jellemző, hiszen egyikük sem mondható homogénnek sem gazdaságilag, sem kulturálisan, sem vallási vagy világnézeti szempontból. Bizonyos megosztottságok ősidők óta fennállnak, másokat a modernitás hozott létre vagy mélyített el: a fontos itt az, hogy ezek a különbségek ne váljanak viszályforrássá, hogy megtanuljuk, hogyan kell bennük és velük élni. Európa és a szélesebb értelemben belőle kinőtt nyugatias civilizáció érdeme - Bibóval szólva „értelme” - talán éppen az, hogy kigondolta és létrehozta a különbözőségek közötti békés együttélés intézményes feltételeit.
Ebből következik a legfontosabb prioritás az identitások vonatkozásában, vagyis hogy ebben a mai Európában egyetlen kollektív identitás sem törekedhet uralkodó szerepre. Sem valamely adott nemzet, mégoly népes legyen is, sem valamilyen osztályalapú közösség, ideértve a gazdasági vagy szellemi tőkéjükre támaszkodó eliteket is, sem valamely politikai eszme híveinek ilyen-olyan szervezete. De ugyanígy nem követelhet magának kivételes helyet vagy rangot egyetlen vallásfelekezet sem, tartozzék bár a legrégibbekhez és a legszélesebb hívőkörrel büszkélkedőkhöz.
A sokszínűség Európájában minden egyes részidentitás csak egy szín a sok közül. Ezt már csak azért is alapelvnek kell elfogadni, s mint ilyet tiszteletben tartani, mert az európai társadalom végső tekintetben egyénekből épül fel, szuverén egyedekből, akik e minőségükben sem képezik a tulajdonát, annál is kevésbé, mert hiszen egy adott személy egyidejűleg többféle kollektív identitást is magáénak vallhat. A demokrácia ebből a szempontból is nyitott piac, s az egyes rész-kollektívumok rangját végső soron az szabja meg, hogy hányan és mekkora intenzitással azonosulnak velük.
Ami közelebbről a vallások helyét illeti Európa szemünk előtt formálódó demokratikus rendjében, meggyőződésem, hogy e formálódó Európa morális arculatának kialakításában egyre kevésbé van hely az egymástól elkülönülő, egymást kölcsönösen lesajnáló vagy éppen megvető, teológiailag a maguk splendid isolation-jébe bezárkózó vallási közösségeknek. Az elmúlt fél évszázad fejlődése úgyszólván mindenütt, ahol lehetőség volt szabad eszmecserére, az ökumenikus szemléletnek nyitott utat. Az egyre inkább szekularizálódó modern világ továbbá még azt a kérdést is az egyházi vezetők mellének szegezi, hogy miként képzelik el a társadalom nem hívő, illetve alig hívő, vagy tőlük különbözőképpen hívő tagjaival való morális dialógust. Az ezredvég korszerű ökumenikus szemlélete szerintem annak tudomásul vételét is megköveteli, hogy az igazi határ nem hívők és hitetlenek, (nem) istenkeresők és agnosztikusok között húzódik, hanem azok között, akik keresik az erkölcsi törvényt, illetve annak legjobb érvényesítését, s azok között, akik mit sem akarnak tudni erkölcsi törvényről vagy közjóról, mert csak a saját élvezetük, hatalmuk, dicsőségük tölti el őket.
A vallásfelekezetekkel való azonosulás szorosabban vett magyar vonatkozásaira áttérve három problémára szeretném a figyelmet röviden ráirányítani. Az első a magyar keresztény egyházaknak az a megrögzött hajlama, hogy mintegy a pártpolitikai térbe helyezzék el magukat, s ebből következően vagy barátként, vagy ellenfélként viszonyuljanak a mindenkori kormányzathoz; továbbá hogy saját történelmi múltjukból olyan jogcímeket hámozzanak ki, melyeknek értelmében a velük, mármint az egyházakkal való azonosulás dönti el, hogy ebben az országban ki a nemzeti és ki nem az.
Amennyire méltánylandó egy ilyen politikai szerepvállalás az elnyomás viszonyai között - diktatúrában vagy olyan kisebbségi helyzetben, ahol úgyszólván a templom az egyedüli mentsvár -, annyira anakronisztikus egy demokratikus társadalomban, ahol a hitélet az egyenlő jogokkal felruházott személyek attribútuma, s ahol azt, hogy mi a nemzeti közakarat, szükségképpen a társadalom mint egész dönti el, helyesebben: alakítja ki folyamatosan. Úgy gondolom, hogy a politikumnak és a spirituális közösségeknek ezt a megváltozott viszonyát a történelmi egyházaknak is ideje volna ezen az ezredfordulón alapos meditáció tárgyává tenniük. A vallási identitás mai prioritásai ugyanis csak erről az alapról elindulva fogalmazhatók meg szabatosan.
Egy másik dolog, amiről itt - továbbra is a tisztánlátás törekvésétől vezettetve - beszélni kell: a magyar társadalom többségének közismert vallási közömbössége. A legújabb vizsgálatok is azt mutatják, hogy az egyházak tanításával csupán egy kisebbség azonosul, s bár a korábbi tendenciákat az 1989 utáni változások valószínűleg némileg visszafordították, egészében véve és hosszabb távon Magyarországon is vastörvényként érvényesülnek az ipari társadalom szekularizáló hatásai. A kommunista állam természetesen mindent megtett, hogy e szociológiai folyamat érvényesülését kemény kényszerekkel és változatos zaklatásokkal is gyorsítsa, de ne ringassuk magunkat ábrándokban: a vallási közömbösség nem a kommunizmussal kezdődött, s ennek az elmúlt században való felgyorsulása is csak kisebb részben írható a politikai viszonyok számlájára. De akármi legyen is az igazság, azt tényként kell elfogadni, hogy a vallási közösségek a mai magyar társadalomnak csak egy töredékét képviselik (pontos számot erről senki sem tud mondani).
Ebből következően mindaz, amit az egyházak gondolnak vagy üzennek, meglehetősen visszhangtalan marad a magyar társadalomban. Erre sok példát lehetne felhozni, én ebből kiragadok egyet: a zsidó-keresztény párbeszédet. Ezt mindkét oldalról olyanok folytatják, akiket erre felkészültségük és átélt vallási meggyőződésük maximálisan kvalifikál. A baj csak az, hogy egy ilyen dialógus minden, csak nem reprezentatív, hiszen az, akit reprezentálnia kellene, vagyis a társadalmi többség vallási értelemben sem nem keresztény, sem nem zsidó. Bevallom, hogy e probléma megoldására nincs épkézláb javaslatom, hacsak az nem, hogy a szóban forgó dialógust talán kevésbé spirituális, politikusabb keretek között is folytatni kellene.
Harmadik és utolsó megjegyzésem a vallástalan társadalmi többségre vonatkozik. Vallásos emberek körében meglehetősen elterjedt nézet az, hogy akinek nincsen hite, mármint istene, annak morális talapzata sincsen. Engedtessék meg, hogy ezt a tételt már pusztán a saját, személyes tapasztalatom alapján is megopponáljam. A társadalom életében itt is, ott is, amott is működnek olyan közösségi lojalitások, amelyeknek vallási hivatkozása ugyan nincsen, de erkölcsi töltése igen (ide tartozik például az orvos, a pedagógus, a hivatalnok vagy akár a cipész szakma lelkiismerete is).
A közelmúlt történetében jelentőségre tettek szert az olyan világi vallások, mint - mondjuk - a szocializmus; s amikor ezt ebben a gondolatmenetben megemlítem, nem az eszme fanatikusaira célzok, hanem arra a sokszázezer közönséges emberre, aki a szocialistának nevezett munkában, a szocialista egyenlőség nevében létrehozott társadalmi rendben vélte élete értelmét megtalálni. (Televíziós nézőként nemrég szembesültem ilyen egyszerű, tisztességes és megkeseredett emberekkel egy dokumentumfilmben, amely az ózdi vasművek hosszú halódásáról készült.)
A kommunizmus összeomlásával nemcsak a szabadság költözött be, hanem - másfelől, a társadalmi kapcsolatok vonalán - ez a fajta világi vallás is halálos sebet kapott, s minden fajta mérce nélkül hagyta azokat, akik addig annak szellemében tevékenykedtek. Egy részük visszamenekült a kereszténységhez, egy ennél is kisebb töredék a judaizmushoz. A fiatalabb generációkban, mint ismeretes, másfajta vallások és valláspótlékok is hódítanak, ezekre nem kívánok kitérni. A magyar társadalom legnépesebb része azonban úgy vetette bele magát a létért való piaci küzdelembe, hogy minden erkölcsi-hitelvi megfontolást maga mögött hagyott. A nagy többség még negatíve sem tudná megfogalmazni erkölcsi elveit, hacsak abban a panaszban nem, hogy a többiek mind önzők és igazságtalanok. Az eredmény: a szó valódi értelmében vett morális párbeszéd lehetetlensége. Még ha olykor el-elkezdődik is valami ilyesféle, annak élét és kedvét szegi, hogy kisvártatva kiderül: mindenki csak a saját nevében beszél, vagyis a dialógusnak nincsen és nem is lehet reprezentativitása.
Ha ez a diagnózis helytálló, akkor ebből egy igen fontos gyakorlati következtetés adódik. Mégpedig az, hogy a morális dialógus lehetőségének helyreállítása minden prioritásnál nagyobb prioritása a mai magyar társadalomban működő spirituális erőknek. A keresztényeknek csakúgy, mint a zsidóknak, a vallásosaknak csakúgy, mint a szabadon gondolkodóknak.