Nagy valószínűség szerint Jézus Krisztus születése után a harmincadik évben
teljesedett be a keresztény meggyőződés szerint az Ószövetség sávuót, azaz hetek
nevű ünnepe. A második legnagyobb ószövetségi zarándokünnepre - melynek konkrét
időpontját mindig az ötvennapos kalkulációval határozták meg (az első zsengék ünnepétől
számított hét hét eltelte utáni napon) - nemcsak Júdeából, Szamáriából,
Galileából, hanem az akkori világ zsidó diaszpórájának jelentősebb közösségeiből
is érkeztek zarándokok Dávid városába, Jeruzsálembe, hogy ilyen formában is
kifejezzék a Mindenható személye iránti feltétlen tiszteletüket.
A rendszerint május végén vagy június elején megtartott ünnepet a héber Szentírás
három különböző néven említi. A sávuót, a hetek ünnepe (chág hássávuót)
mellett a jóm hábbikkurim (Mózes 4. könyve 28,26), azaz az első zsengék napja
elnevezés a nyári búzatermés első zsengéjének a templomban bemutatott áldozatára
utalt. Így a sávuót a nyári búzaaratás kezdetét is jelentette. A harmadik név a chág
hákkácir, azaz az aratás ünnepe (Mózes 2. könyve 23,16) pedig arra utalt, hogy pünkösd
volt a nyári aratási idény hivatalos kezdete. Görög nyelven a sávuótot pentekosztének
nevezték (amelyből a magyar pünkösd kifejezés is származik), ami arra utalt, hogy az
első zsengék utáni ötvenedik napon került sor e nagy jelentőségű zarándokünnep
megtartására.
A visszaszámlálás
Az Újszövetség, mindenekelőtt az Evangéliumok állítása szerint a Messiás első
eljövetelekor az Ószövetség ünnepeinek menetrendjét követte. Így Jézus feltámadása
a harmadik napon a halálból éppen az első zsengék ünnepén történt. A zsidó-keresztény
kinyilatkoztatás lényege a romolhatatlan és halhatatlan élet megosztása a halál fogságába
került emberiséggel. A Biblia a halált elsősorban nem természetes eseménynek, az élet
részének, hanem olyan, az élettől idegen és azzal szemben álló sötét szellemi
realitásnak mutatja be, amely Isten és az ember közös, nagy hatalmú ellensége, s
amely az embert nemcsak megfosztja és elszakítja a saját fizikai testétől, életétől,
szeretteitől, népétől, és mindazoktól a javaktól, amiket Isten jónak teremtett,
hanem elválasztja az Istennel való személyes közösségtől is. A Szentírás szerint
bolygónk és az emberiség Ádám bűnbeesése után került a halál uralma alá. Jézusnak
- akit Pál apostol utolsó Ádámnak és új embernek egyaránt nevez - a halálból
való feltámadása azonban új korszak nyitányát jelenti, amit az apostol így
jelentett be: „Ámde Krisztus föltámadott a halottak közül, zsengéjük lőn
azoknak, akik elaludtak.” (Korinthosziakhoz írt 1. levél 15,20)
A keresztény értelmezés szerint Jézusnak, mint embernek a föltámadása a halálból
az egész emberiség jövőben sorra kerülő végső föltámadásának kezdetét (első
zsengéjét) jelenti. E felfogás szerint Izrael helyreállítása és a világnak a
szatanikus erők alól való felszabadítása előtt a Messiásnak első eljövetelekor a
halottak föltámadása „első zsengéjének” kellett lennie. Pontosan emiatt történt
az első zsengék ünnepnapján, vagyis a páskha ünnepe utáni harmadik napon a Názáreti
föltámadása. Jézus visszatérését az életbe feltámadott „hús-testben” azért
értékelték tanítványai evangéliumnak (jóhírnek, örömhírnek, győzelmi hírnek),
mert ez az esemény egyértelműen bizonyította előttük, hogy az ember számára van élet
a halál után, és nem semmisül meg a halálban, nem olvad be egy személytelen kozmikus
tudatba, és nem is reinkarnálódik, hanem testben fel fog támadni örök üdvösségre
vagy kárhozatra.
Az első zsenge ünnepe azonban nemcsak korszakváltásra mutató esemény, hanem ekkor
kezdték el a viszszaszámlálást is pünkösdig. A visszaszámlálás ideje a föltámadás
és a pünkösd közötti időszak. Ezekben a napokban Jézus több ízben is megjelent,
kizárólag a tanítványainak: „Kiknek az ő szenvedése után sok jel által meg is
mutatta, hogy ő él, negyven napon át megjelenvén nékik, és szólván az Isten országára
tartozó dolgokról” (Apostolok cselekedetei 1,3). A visszaszámlálás idejének (a
zsidó hagyományban: szefirá háómer) befejező szakaszában, a negyvenedik naptól Jézus
már a mennyben foglalt helyet, hogy „Úrrá és Krisztussá tegye őt az Isten”
(Apostolok cselekedetei 2,36), és beteljesítse az ötvenedik nap, a pünkösd tartalmát,
azaz elküldje az Atya ígéretét, a Szent Lelket (Szellemet), akit Jézus közvetlenül
a mennybe való felvétele előtt ismételten megígért tanítványainak: „Hanem
vesztek erőt (dünamisz), minekutána a Szent Lélek eljön reátok: és lesztek nékem
tanúim úgy Jeruzsálemben, mint az egész Júdeában és Samariában és a földnek mind
végső határáig.” (Apostolok cselekedetei 2,8)
Akitől az istentisztelet esemény lesz
A mai keresztény egyházak többségének Szent Lélek-teológiája alapvetően összhangban
áll a Biblia tanításaival, ennek ellenére a hívők tömegei a Szent Lélekkel
(Szellemmel) nem élnek olyan szoros, bensőséges és személyes közösségben, mint Jézus
első követői, a zsidókeresztények. Az Ószövetség kijelentései alapján álló
judaista irányzatok közül többnek is reálisabb képe volt az Isten Szelleméről (rúách),
mint számos mai egyháztagnak, akik a Szent Lélekről nagyon elvont, misztikus és be
nem azonosított képet hordoznak magukban, annak ellenére, hogy a Szentháromság
harmadik személyébe vetett hitüket rendszeresen megvallják.
Az ószövetségi Izrael az Isten Szelleméhez mindenekelőtt olyan hatalmas szellemi erőt,
energiát társított, amely rendkívüli eseményeket, csodákat produkál a látható
fizikai világban, a természetes élet rendjében, fölkent embereken keresztül (lásd például
Mózest és az Egyiptomból való kivonulást kísérő csodákat vagy Illés, Elizeus próféták
csodáit, jeleit). Másokat, mint például Józsuét, Gedeont, Dávidot rendkívüli
politikai, katonai sikerekhez segítette Isten Szelleme. A prófétákat pedig nem szemináriumokon,
egyetemeken tanították meg Isten ismeretére, az Ige meghallására és hirdetésére,
hanem közvetlenül Isten Szellemétől nyertek ismereteket, látásokat a Mindenható
Izraellel, nemzetekkel, egyházzal kapcsolatos céljairól, terveiről, akaratáról, álláspontjáról.
Jézus tanítványai egyszerű halászemberekként nem nagyon voltak tisztában a Szent Lélek-teológiával
egészen pünkösdig. Viszont reális megtapasztalásuk és képük volt arról, hogy mit
jelent, ha egy ember a Szent Lélek (Szellem) erejével felkenten bemegy a zsinagógába,
templomba, hogy Szent Írásokból olvasson föl és azokat megmagyarázza hallgatóságának.
Péteréknek egyetlen ilyen istentiszteleten sem volt idejük elaludni vagy akár
unatkozni. A Jézusból kiáradó isteni erő mindig figyelemre, csodálatra méltó eseményeket
idézett elő.
Az Evangéliumokból egyértelműen kiderül, hogy Jézus nem volt csodatevő gyermek,
mint ahogy azt egyes keresztény tradíciók híresztelik róla. A Názáreti ugyan csodálatos
isteni származással rendelkezett, de az isteni természetből, erőből szó szerint kiüresítve
magát, valóságos, korlátozott emberi képességekkel, tehetséggel rendelkező
gyermekként és fiatalemberként élt. Apja mesterségét folytatta mintegy harmincéves
koráig Názáretben. Életének ebben a korszakában ismeretlen volt Júdeában és
Galileában egyaránt.
Jézusban a változás a Jordán folyóban való megkeresztelkedése után történt meg,
amikor Isten Szelleme rászállt. Ettől a pillanattól fogva más ember lett, bár addig
is törvénytisztelő, istenfélő zsidóként élt szűkebb hazájában. A Szent Lélek
megváltoztatta a Názáretit. Felruházta olyan természetfeletti ajándékokkal, amelyek
által képessé vált a betegeket meggyógyítani, démonokat kiűzni az emberekből,
halottakat feltámasztani, és sok más rendkívüli jelet és csodát cselekedni. Maga Jézus
sem önmagának tulajdonította a csodatevő képességet, hanem az Úr Szellemének,
amellyel Isten őt fölkente, hogy „a szegényeknek az evangéliumot hirdesse, a töredelmes
szívűeket meggyógyítsa, a foglyoknak szabadulást hirdessen, a vakok szemeit megnyissa
és szabadon bocsássa a lesújtottakat”.
Számos mai felekezet Jézusban elsősorban tanítót, vagy erő nélküli szenvedő,
meghaló megváltót lát. Elfeledkezik az Evangéliumok beszámolójáról, arról, hogy
Jézus, miután tanította az embereket Isten dolgaira, rendszeresen betegeket gyógyított,
és hatalommal parancsolt tisztátalan szellemeknek, démonoknak, hogy távozzanak az
emberekből. Jézus szolgálatának központi részét képezték ezek az események, és
ezeknek az evangéliumi csodáknak, jeleknek voltak szemtanúi az apostolok, akik világosan
felismerték, hogy a Szent Lélek ugyan láthatatlan személy, de jelenléte, működése
nagyon is kézzelfoghatóan megtapasztalható: betegeket gyógyít, bűnbocsánatot közvetít,
démonizáltakat szabadít föl.
Ki adja vissza a só ízét?
Jézus földi szolgálatának példáján keresztül a tanítványok megtanulták, hogy a
Szent Lélek erőteljes, hatalmas szellemi valóság, aki képessé teszi az embereket
Isten dolgainak a megvalósítására a Földön. Ezzel szemben a mai keresztények többsége
a Szent Lélektől elsősorban nem bűnbocsánatot, gyógyulást, szabadulást vár, hanem
egyfajta vallási áhítatot, érzelmi élményeket és ösztönzést arra, hogy rituális
előírások, egyházi tekintélyek fegyelmezett, tisztelettudó követőjévé válhasson.
A valóságos, élő pünkösdi események ma a keresztény világ jelentős részében a
kereszténységtől idegen, szélsőséges, fanatikus vallási magatartásnak minősülnek.
Pedig ideje lenne ezeknek az embereknek elgondolkozniuk azon, hogy vajon mi történne, ha
Jézus egy vasárnapi szertartásukat meglátogatná. Alapos okkal feltételezhető, hogy
számos keresztény számára visszataszítóan hatna az a karizmatikus erő, ami a Názáretiből
ma is kiárad. Lehet, hogy közülük többen a legszívesebben újra megfeszítenék Jézust,
ha tudnák. Bizonnyal lennének szép számmal olyanok is, akik elfelejtenék azonnal
mindazt, amit addig műveltek, keresztény szolgálat, istentisztelet neve alatt. Ha Jézus
a kereszténység felvételének ezredik évfordulóját ünneplő magyar egyházakat
sorra látogatná, a templomok, imaházak, kápolnák minden bizonnyal megtelnének démonoktól
szabaduló emberek hangos kiáltásaival, görcsben vonagló, földön hempergő
emberekkel, akiket éppen a tisztátalan szellemek szaggatnak, mielőtt végleg elhagynák
őket. Az egyházi ingatlanok minden bizonnyal a legkülönbözőbb súlyos betegségekből
meggyógyultak örömkiáltásaitól, ugrálásaitól lennének hangosak és zajosak. És
nem elhanyagolható tény lenne az sem, hogy ezeken a helyeken bűnbocsánatban részesülő,
üdvösségüket megismerő tömegek tolonganának, akiket nem a nemzeti-keresztény kormány
terelt be az egyházba, hanem Isten erejének az embereken való működése vonzotta oda
őket.
Ez ma még Magyarországon csupán álom - de az apostolok számára nem az volt. A
Szent Lélek pünkösdkor való eljövetele után ők azt folytatták, amit Jézus
elkezdett: hirdették Isten országát, betegeket gyógyítottak, démonokat űztek,
halottakat támasztottak föl stb.
A kereszténység kétezredik évében a pünkösd számos európai országban, így hazánkban
is munkaszüneti nap. Sajnos csupán ennyi, és nem több. A korai keresztény egyház
idejében a különböző provinciákban pünkösd munkanap volt. De ők „megteltek
mindnyájan Szent Lélekkel”, „új nyelveken szóltak”, „betegekre tették a kezüket
és azok meggyógyultak” és nemzeteknek és népeknek hirdették „Istennek nagyságos
dolgait”. Akkoriban ez volt a pünkösd. Ez jelezte, hogy az első zsenge, vagyis Jézus
föltámadása után elkezdődött a visszaszámlálás, a nemzetek aratása, az evangélium
hirdetése a népek-nemzetek számára isteni erőkben, csodák és jelek kíséretében.
Az első keresztény pünkösdkor az ünnepnapra Jeruzsálembe érkezett zsidók, akik
hallották a „sebesen zúgó szélnek zendülését”, látták a felház körül az
olthatatlan tüzet, és hallották, hogy saját nyelvükön hirdetik a Szent Lélekkel
(Szellemmel) betöltött tanulatlan apostolok Istennek nagyságos dolgait, „vajon mi
akar ez lenni?”, tették fel a kérdést a pünkösddel kapcsolatban. A választ Péter
fogalmazta meg: a pünkösd az, „ami megmondatott Jóel prófétától: és lészen az
utolsó napokban, ezt mondja az Isten, kitöltök az én Lelkemből (Szellememből) minden
testre; és prófétálnak a ti fiaitok és leányaitok és a ti ifjaitok látásokat látnak,
és a ti véneitek álmokat álmodnak. És éppen az én szolgáimra és szolgálóleányaimra
is kitöltök azokban a napokban az én Lelkemből (Szellememből) és prófétálnak.”
(Apostolok cselekedetei 2,16-18)
A sávuót, azaz pünkösd zsidó ünnepnek számított körülbelül Krisztus születése
után 30-ig, és miután az Atya elküldte Jézus kérésére a Szent Lelket tanítványainak,
azóta a pünkösd Isten Szellemének és karizmáinak kiáradását, megnyilvánulásait
jelenti a hívőkben, amely által elkezdődhet a nagy nyári aratás. A pünkösd
beteljesedése az apostolok személyiségét és cselekedeteit is megváltoztatta: „Betelének
mindnyájan Szent Lélekkel (Szellemmel) és az Isten beszédét bátorsággal szólják
vala.” (Apostolok cselekedetei 2,31)
A keresztény egyházat a Szent Lélek (Szellem) kiáradása hozta létre. A tanítványok
számára ezután a természetfölötti valóság lett a normális. Isten keze őket is képessé
tette az evangélium szolgálatára, hogy beszédük és cselekedetük által a halál völgyében
veszteglő világba behatolhasson rajtuk keresztül Isten országa. A csodatevő Szent Lélek
(Szellem) az apostoloknak is erőt és hatalmat adott a gonoszság erői, a betegségek, a
démonok fölött. A keresztény egyházat ez az isteni személy hozta létre, és ő
tartotta fenn Jézus művének folytonosságát az apostolok szolgálatán keresztül.
„Úgyannyira, hogy az utcára hozák ki a betegeket, és letevék ágyakon és nyoszolyákon,
hogy az arramenő Péternek csak árnyéka is érje valamelyiket közülük. És a szomszéd
városok sokasága is Jeruzsálembe gyűlt, hozva betegeket és tisztátalan lelkektől gyötretteket;
kik mind meggyógyulának.” (Apostolok cselekedetei 5,15-16)
A Szent Lélek erejéből a történelem során vallási dogma, eszmény, üres ceremónia
lett csupán, s ennek következtében az egyháztagok, felekezetek elidegenedtek a
Mindenható erejétől, és megtagadták a Szent Lélekkel való személyes betöltekezést.
Ezáltal a kereszténység olyan lett, mint az ízét vesztett só, amiről Jézus azt
mondta, hogy „nem jó azután semmire, hanem hogy kidobják és eltapossák az emberek”
(Máté evangéliuma 5,13). Az éltető Szellemét elveszített kereszténységből halott
és tehetetlen vallás lett. Újjászületése és föltámadása csak a pünkösd tényleges
tartalmának megvalósulása alapján lehetséges. Akkor, ha az egyháztagok többsége
vissza akar térni a kereszténység eredeti erejéhez, a Szent Lélekkel való betöltekezéshez,
és a vele való szoros, személyes életközösséghez.