Szőllősi Tibor, Morvay Péter
Százszoros növekedés
XIII. Leó pápa a közelgő XX. századot a Szentlélek évszázadának nevezte, és elrendelte, hogy az új század első napján, 1900. január 1-én világszerte imádkozzanak a Szentlélek kiáradásáért. Meglehet, nem úgy és nem olyan körben remélte imája beteljesedését, mint ahogyan történt; mindenesetre az elmúlt száz év átlagában a világ leggyorsabban növekvő vallási mozgalmának a pünkösdi-karizmatikus megújulás bizonyult.
Nelson Mandela volt dél-afrikai elnök egy Soweto melletti pünkösdi gyülekezet istentiszteletén 1997-ben. Vendég volt, de otthon érezte magát Fotó: ReutersDavid B. Barrett, a virginiai Regent Egyetem professzora 2000 januárjában közzétett felmérésében megállapítja, hogy a XX. században a világ népessége évente 1,6 százalékkal növekedett: az 1900-as 1,62 milliárdról 6,06 milliárdra. A leggyorsabban gyarapodó egyetemes világvallásnak az iszlám bizonyult, amely évi 2,7 százalékkal növelte híveinek táborát. Ez a növekmény azonban Barrett szerint nem anynyira az eredményes térítés, hanem a természetes szaporulat eredménye. A keresztény egyházak összlétszáma hasonló mértékben, évente 2,6 százalékkal gyarapodott: a növekedés a római katolikusok esetében az átlagnál alacsonyabb, 1,2 százalék volt, míg az evangéliumi protestáns egyházak az iszlámot több mint kétszer meghaladó mértékkel, évi 5,6 százalékkal gyarapodtak. Még ezen a gyorsan növekedő irányzaton belül is kiemelkedő - méghozzá hittérítés útján fejlődő - csoport a pünkösdi-karizmatikus keresztényeké. 1900-ban - az utólagos becslések alapján - csupán 3,7 millió „Szentlélekkel betöltött” keresztény élhetett a Földön, míg számuk mára 523,8 millióra növekedett. A 141-szeres növekedés száz év alatt szinte példa nélkül álló az egyháztörténelemben.
A pünkösdi-karizmatikus megújulás minden kontinenst érint, de a mozgalom különösen Latin-Amerikában és Afrika egyes országaiban ölt rendkívüli méreteket. A történelem alighanem legnagyobb nyilvános imaösszejövetelét Nigéria fővárosában, Lagosban tartották meg 1998 decemberében, amikor négymillió keresztény fohászkodott együtt a fiatalságért, a kormányért, a családokért és a nemzet biztonságáért. A rendezvényt kezdeményező egyház az idén húszmillió hívő érkezésére számít. A dél-afrikai Pietersburg városa közelében tartott evangéliumi rendezvényeken húsvétkor egy- és kétmillió között mozog a Krisztus feltámadását ünneplők száma. Az ekkor útnak induló tömeg nagyságát jelzi, hogy 1987-ben 300 kilométeres körzetben kellett közlekedésirányítást biztosítani a főutakon a résztvevők hazatérésekor. A modernkori reformációnak is nevezett mozgalom ugyanakkor eddig Európában tudta a legkisebb eredményeket felmutatni - legalábbis a kilencvenes évekig. A kelet-európai vallásosságról 1997-ben megjelent könyvében Patrick Burke amerikai szociológus Magyarországot említi a megindult változások egyik példájaként: „(A térségben) új keresztény gyülekezetek szintén számos hívet toboroznak. Magyarországon a Hit elnevezéssel ismertté vált evangéliumi mozgalom körülbelül 100 ezer tagot számlál.” (Patrick Burke: Eastern Europe. Austin, Texas: Raintree Steck-Vaughn Publishers, 24. oldal)
A pünkösdizmus térhódítását sokan örömmel, mások csodálkozva vagy éppen riadalommal szemlélik. Ralph Martin, az egyik nemzetközileg ismert katolikus karizmatikus vezető magyarul Mit mond a Lélek? címmel megjelent könyvének a katolikus egyház mai helyzetét taglaló fejezete különösen a latin-amerikai fejleményeket ítéli - felekezete szempontjából - aggasztónak. A hagyományosan katolikus térségben zajló drámai változásokat Martin így foglalja öszsze: „Az 1960-tól 1985-ig terjedő időszakban az evangéliumi kisegyházak a népesség százalékában kifejezett részarányukat megduplázták Chilében, Paraguayban, Venezuelában, Panamában és Haitin; megháromszorozták Argentínában, Nicaraguában és a Dominikai Köztársaságban; megnégyszerezték Brazíliában és Puerto Ricóban; ötszörösére duzzasztották El Salvadorban, Costa Ricában, Peruban és Bolíviában; meghatszorozták Guatemalában, Hondurasban, Ecuadorban és Kolumbiában. E statisztikai adatok ismeretében a helyzet egyik elemzője megjegyzi: »Latin-Amerika ma gyorsabb ütemben válik protestánssá, mint Közép-Európa a XVI. században.«”
Jelenleg a latin-amerikaiak tíz százaléka protestáns, és egyes becslések szerint ez az arány 2010-re elérheti a népesség egyharmadát is. Egyedül Brazíliában (ahol a világ legnagyobb katolikus népességét tartják nyilván) a helyi püspökkari konferencia becslése szerint évente legalább hatszázezer brazil katolikus hagyja ott az egyházat, hogy valamelyik „szektához” csatlakozzék.
Ez a folyamat azonban korántsem csak a katolikus egyház számára aggasztó. A brazil tradicionális protestáns felekezetek (anglikánok, metodisták, lutheránusok) szintén érzékelik a pünkösdi mozgalom következményeit. James Brooke a The New York Times című lapban Pragmatikus protestánsok katolikusokat térítenek Brazíliában címmel megjelent cikkében már 1993-ban ezt írta: „A történelmi protestáns egyházak semmire se mentek Brazíliában(...) A protestáns robbanás egyedüli oka az, hogy a pünkösdi üzenet az egyszerre spirituális és pragmatikus brazil kultúra lényegét ragadta meg...” Brazíliában a magát katolikusnak valló népesség 18 százaléka a felmérések szerint valamelyik spiritiszta csoportnak is tagja. Mint arról korábban beszámoltunk, Brazíliában, Vitória városában él a „sátánizmus pápája” is (Hetek 2000. január 15. ). Haitin a helyzet még rosszabb, itt a katolikusok 90 százaléka kapcsolódik spiritiszta közösségekhez is. 1991 októberében a vatikáni hivatalnokok megdöbbenve tapasztalták a pápalátogatás alkalmával celebrált misék igen alacsony látogatottságát. Brazíliában, ahol 1980-ban még ötszázezren vettek részt egy pápai misén, 1991-ben már csak százezren voltak jelen. Ugyanezen a napon Brazília legnépszerűbb televíziós evangélistája műholdon sugárzott prédikációját összesen négyszázezren kísérték figyelemmel Rióban, Salvadorban és Sao Paulóban egyszerre.
Egy Guatemalában járt amerikai pap a vele készített interjúban így panaszkodik a névleg többségében katolikus országban látottak miatt: „A fundamentalizmus elárasztotta az országot. Ahol csak jártam, soha nem tapasztalt számban térnek át a katolikusok más hitre, míg az Egyháznak nyoma sincs. Talán kisebb arányokban, de keresztül-kasul egész Latin-Amerikában ugyanez a jelenség tapasztalható...”
Vannak, akik másképpen közelítik meg ezt a jelenséget. „A kulturális globalizációnak legalább négy különböző folyamata van, amelyek egyidejűleg zajlanak… A negyedik, de talán még nem utolsó, jól felismerhető globalizációs jelenség az evangéliumi protestantizmus, mindenekelőtt a pünkösdiek mozgalma” - állítja Peter R. Berger, a Bostoni Egyetem szociológiaprofesszora a The International Interest című lapban A globális kultúra négy arca címmel 1997-ben megjelent tanulmányában. Ez a mozgalom - állítja a tanulmány - radikális változásokat idéz elő a férfiak és nők kapcsolatában, a gyermeknevelésben, az oktatásban. Nagy szerepe van a Max Weber által a modern kapitalizmus kialakulásának lényeges alkotóelemeként említett protestáns etika terjesztésében is, amely a munkához való „fegyelmezett, szerény és racionális” hozzáállást szorgalmazza. Fontos társadalmi, gazdasági és politikai változásokat von maga után, s progresszív következményei elősegítik a pluralizmust, a piacgazdaságot és a demokráciát. Berger megállapítja: „Nyilvánvalóan léteznek más populáris mozgalmak is, melyek globalizáló hatásúak, de az evangéliumiaké kétségtelenül a legdinamikusabb.”
Erre utal egy tekintélyes amerikai baptista folyóirat, a Christianity Today 1993-ban megjelent San Salvador-i riportja is: „Az evangéliumi egyház itt azt tanítja, hogy az a férfi, aki nem gondoskodik a családjáról, rosszabb az állatnál... Az emberek szigorúan megtartóztatják magukat az alkoholtól, a monogámiát, a férfi családfői szerepét, a szülői felelősséget itt alapvető keresztény értéknek tekintik... Sokan Jézus kezébe helyezték az életüket, és felhagytak a felelőtlen iszákossággal és a házasságtörő életmóddal. Ezek az emberek iparkodó állampolgárokká váltak. Életük, családjuk olyan gyökeresen megváltozott, hogy még a nem evangéliumi beállítottságú emberek is kezdik átvenni ezt a családközpontú életformát.”
A változások a legvalószínűtlenebb helyeket sem kerülik el. A kolumbiai Calit a világ drogfővárosaként ismerik, és neve egyet jelent az erőszak, a korrupció és a maffia világával. Évekig Kolumbia volt a világ legnagyobb kokainexportőre, ahonnan évente ezer tonna drogot szállítottak az Egyesült Államokba és Európába. Az amerikai hatóságok a cali kartellt nevezték a történelem legnagyobb, leggazdagabb és legszervezettebb bűnszervezetének, akik a teljes társadalmi-gazdasági életet ellenőrzésük alatt tartották, de a kokainbárók uralma még a vallásra is rányomta a bélyegét. Ma - legalábbis George Otis szociológus Átalakulások című dokumentumfilmje szerint - szabadon lehet sétálni az egykor rettegés uralta utcákon. A változásért azonban drága árat kellett fizetni.
A bolíviai Julio Ruibal lelkész és felesége, Ruth 1978-ban költözött Caliba. Ruibal dacolva a címére érkezett fenyegetésekkel, nyilvános istentiszteleteket hirdetett meg a városban. Az érdeklődés növekedtével kibérelte a városi sportcsarnokot is, ahol 1995-ben több napig tartó rendezvényt tartott. Az eseményre a közvélemény is felfigyelt, miután a helyi újság ezzel a főcímmel jelent meg: Nem történt gyilkosság! A lap szerint emberemlékezet óta akkor történt először, hogy Caliban egy hétvége úgy telt el, hogy senkit sem öltek meg - addig naponta akár tizenöt gyilkosságot is elkövettek a városban, amelyeknek sokszor gyanútlan járókelők is áldozatul estek. A fordulat tovább tartott: tíz nappal később lebukott az első drogbáró, majd fél éven belül újabb öt. A következő nagyszabású rendezvényre már a város 60 ezer fős futballstadionjában került sor. Csakhamar kiderült: Cali-ban az emberek lelkéért szó szerint élethalálharc folyik. A változások frontembere, Julio Ruibal lelkész 1995-ben merénylet áldozata lett, azonban a mozgalmat nem lehetett megállítani: gyülekezete mára 35 ezer főre növekedett. Otis dokumentumfilmje bemutatja: az újpünkösdi hívők egykor megvetett kisebbségi csoportja mára a felsőosztálybeliek tiszteletét és érdeklődését is kivívta.
David B. Barrett már idézett összeállításában úgy becsüli, hogy a pünkösdi-karizmatikusok aránya - a jelenlegi tendenciák alapján - a kereszténységen belül 2025-re elérheti a 31 százalékot. A 811 millió „Szentlélekkel megkeresztelt” hívő ekkorra a közel nyolcmilliárd földlakó egytizedét tenné ki, amennyiben a pünkösd évszázadának dinamizmusa tovább tart - írja az amerikai szociológus.
A jóléti kereszténység
A nők és a házasságban élők könnyebben jutnak hitre Krisztusban, mint a férfiak és az egyedülállók - állapítja meg az a jelentés, amelyet nemrég tett közzé az amerikai Barna Research Group. A George Barna vallásszociológus vezetésével működő közvélemény-kutató cég 1984 óta tanulmányozza a különböző értékekhez, hitekhez és viselkedésmódokhoz kötődő kulturális trendeket. Az amerikai evangéliumi kereszténység demográfiai változásait vizsgáló jelentés többek között arra is felhívja a figyelmet, hogy a magukat „újjászületett kereszténynek” valló emberek kétharmada ma a fehérek közül kerül ki, és az elmúlt évtizedben megnőtt az 50 év felettiek, illetve a magasabb társadalmi rétegekbe tartozók aránya a felekezetekben.
Az elmúlt évtized egyik legfigyelemreméltóbb változása a jómódúak arányának növekedése a keresztények között. 1991-ben csak 13 százalékot tett ki azoknak a felnőtteknek a száma, akik 60 ezer dollár feletti éves jövedelemmel rendelkeztek, ma ennek közel kétszerese, 25 százalék az arány. A kutatócsoport két tényezőre vezeti vissza ezt a jelentős mértékű változást: egyrészt megnövekedett a 60 ezer dollár feletti keresettel rendelkezők száma a társadalom egészét tekintve, másrészt pedig az evangélium is „népszerűbb” lett a jómódúak körében.
A korbeli megoszlás szintén változásokat mutat 1991 óta. Szinte az összes korosztályról elmondható, hogy egyre többen fogadják el Jézust megváltójuknak; különösen igaz ez az ötven év felettiekre, akiknek aránya az 1991-es 31 százalékról 41 százalékra nőtt az egyházban. Ugyanakkor ennek éles ellentéteként jelenik meg a statisztikában a 18-29 év közötti korosztály, amelynek az evangéliummal való megközelítése még a korábbinál is nehezebbnek tűnik. Ez az egyetlen korcsoport, amely visszaesést mutat az elmúlt évtized folyamán.
Annak ellenére, hogy a kilencvenes években Amerikában új tömegmozgalmak próbálták meg nagyobb szellemi-erkölcsi felelősségvállalásra ösztönözni a férfiakat, kevés jele van annak, hogy ez valóságos spirituális változást hozott volna létre bennük - állítja a jelentés. 1991 óta csak kis mértékben növekedett a férfiak aránya az egyházban, ami úgy értékelhető, hogy tartósnak bizonyul az eddigi férfi-nő arány az amerikai gyülekezetekben: minden tíz hívőből hat nő, és négy férfi.
A kutatócsoport azt is megállapítja, hogy bár a felnőtt lakosság körében alig változott az evangélium iránti érdeklődés, a kilencvenes évek létszámbeli növekedést hoztak. „...Az a tény, hogy az ország lakossága az elmúlt tíz évben mintegy tíz százalékkal növekedett, Amerikában körülbelül tízmillió hívőt hozott az egyházba. Annak ellenére, hogy a megtérések aránya lényegében változatlan maradt, a lakosság számának növekedése új hívők hatalmas hullámát eredményezte” - állapítja meg a tanulmány. Barna érdekes magyarázatot kínál arra, hogy az evangéliumi hívők számának növekedése miért nem nyilvánvalóbb Amerikában: „A növekedés nagy része a lakosság magasabb jövedelmű rétegéből származik. Ezeknek az embereknek a többsége elégedett az életével, és józan számvetés eredményeként fogadja el az evangéliumot, mivel az jó választásnak tűnik számára. Sokuknak a Jézusban való hit jó »üzlet«, olyan, mint egy örökkévaló életbiztosítási megállapodás, nem pedig egy áldozatokkal és esetleg lemondásokkal járó, önzetlenséget követelő új életstílus. Sokkal megfoghatóbbnak látják a megtérés »üzleti« jellegét, mint a szívbeli változást, amely új elképzeléseket és meggyőződést hoz létre az élet értelmével kapcsolatban.” (Szabó Ibolya Anna)
