Hetek - IV. évfolyam, 24. szám, 2000. június 10

Az év zeneszerzője és az év énekese, aki ügynek tekinti a zenélést, amivel lehet tenni a gyűlölet ellen. Nem szereti a rántott húst, a kávét is csak akkor, ha különleges. Játszik rock’nrollt és Beatles-dalokat vonósnégyessel, bohóckodik a színpadon, de több alkalommal fellépett a Ne menj tovább, barátom elnevezésű holokauszt-emlékkonferencián is 1994 nyarán, ahol elsősorban lírai oldala mutatkozott meg.

- Rendszerint klubokban zenél, ahol lehetőség van egy bensőségesebb kapcsolatra a közönséggel. Mennyire más egy nagy csarnok, mint egy klubzenélés?
- Hál’ Istennek életem során párszor lehetőségem volt rá, hogy mindkét dolgot kipróbáljam. A kettő nem összehasonlítható, és mind a kettő hálás terület, mindkettőt szeretem. A kis helynek az az érdekessége, hogy közvetlen a kontaktus, a nagyobb helynek viszont az a varázsa, hogy minden kis rezdülésére odafigyelnek az embernek. Például a szöveg is sokkal inkább mikroszkóp alá kerül egy ilyen közegben. A nagy színpad felerősíti mind a negatívumokat, mind a pozitívumokat. A lényeg az, hogy ugyanúgy viselkedjen az ember minden közegben, tehát én nem igyekszem másképp viselkedni akkor sem, ha egy nagy színpadon lépek fel. Ugyanolyan közvetlenül viszonyulok a közönséghez. A nagy hely varázsa, hogy ott csodák is születhetnek, pontosan amiatt, mert ott végképp nincs lehetőség arra, hogy az ember hazudjon, elkendőzzön bizonyos dolgokat, ott csak az egy szál hang van, meg a gitár. Csodálatos élmény, amikor ott ül tizenkét-tizenötezer ember, és kialakul az a meghittség az előadó és a közönség között, ami egy kis klubban egy-kétszáz emberrel.
- Egy állandó arculatváltó korban, ahol félévente cserélik az emberek az imidzsüket (nemcsak) a zenei világban, hogy szórakoztatóak maradjanak, mi a perspektívája ennek a bensőséges, mélyebb húrokat megpendítő stílusnak?
- Egy művésznek nem az a feladata, hogy állandóan keresse a közönséghez vezető utat, tehát hogy eladási példányszámokban gondolkodjon. A művésznek kell, hogy legyen egy saját útja. Hogy ha ez találkozik a közönség igényével, az egy jó dolog, de ha nem így történik is, attól művész a művész, hogy a saját véleményét nyilvánítja ki, a saját gondolait írja le, a saját zenéjét közvetíti. Az embernek ellenszélben is vállalnia kell önmagát. Szerencsére e tekintetben sosem kellett kompromisszumot kötnöm, azzal foglalkozom, amit szeretek, még akkor is, amikor a pénzkereseti részről van szó. Hiszen természetesen pénzt is kell keresni: nem mondhatom a gázszámlásnak, hogy várjon, majd énekelek egyet. Például van egy zenekarom, akikkel nemcsak koncerten játszom együtt, hanem játszunk például tánczenét is. Nem lakodalmas vagy színvonaltalan rockot, hanem Beatlest, Rolling Stonest, amire tudnak az emberek táncolni. Ezt nem érzem megalkuvásnak. Egyébként lemez is készül egy vonósnégyessel, amelyen pontosan ebből a korszakból származó régi dalokat dolgozunk fel. A klubokban fele részben saját számok, felerészben ezek a régi számok kerülnek a repertoárba. Sokszor van úgy, hogy magányos emberek jönnek el, akik nem akarnak esetleg otthon maradni, és örömet tud nekik szerezni egy ilyen este. Cserélődik a közönség, újratermelődik, mint az ember sejtjei, nehéz megmondani, hogy milyen ütemben, ezt még nem tudtam kiszámítani. Van egy réteg, akit nosztalgiával emlegetünk, hogy emlékszel, akkor kik jártak, most meg már egészen mások jönnek, nekik közben családjuk lett, meg gyerekeik, és már nem tudnak úgy „szambázni” össze-vissza, de szerencsére mindig jönnek újak. Ezek mellett létrejött egy musical is A tenger szerelmesei címmel a soproni színház felkérésére. A fiókban van azóta egy másik darab is, az Aranyborjú, egy régebbi lemezre már felkerült belőle egy szám. Ez egy kellemes állapot, sokkal jobb, mintha le van maradva időben az ember, és egy megrendelés után szalad valahogy.
- Hogyan fér meg a színpadon a természetéből fakadó derű és dalainak melankóliája?
- Hát igen, ez a kettősség bennem van, és felvállalom mind a kettőt. Egyrészt abszolúte lírai alkat vagyok; nagyon meg tudok hatódni, a másik részről viszont a humor nagyon erős családi vonás. Ez a kettősség minden emberben meglehet, és nagyon jól megférnek egymás mellett. A koncerten talán az az érdekesség, hogy két szélsőséges hangulatba tudom a közönséget belevinni. Ha egész este melankóliázna az ember, gyomorbajos lenne tőle a hallgatóság, ami nem lenne jó. Azt csinálom a színpadon is, amit jónak tartok, amit az adott pillanatban úgy érzek, hogy csinálni kell. Volt olyan művészkollégám, aki számon kérte rajtam, hogy miért szoktam viccelni a koncertjeimen, szerintük azért nem jutok „magasabbra”, mert nem tudják, hogy hova tegyenek: szomorú vagy vicces vagyok valójában. Pedig csak a magam útját járom, egyszerűen azt mondom, hogy ez én vagyok, ha kellek, kellek, ha nem kellek, nem kellek. De mondom, hál’ Istennek hívnak, azaz „kellek”. Nem befolyásol, hogy milyen trendek jönnek-mennek. Mindenki úgysem szeretheti azt, amit csinálok, ez egy alapvető tézis. Ha most hirtelen mindenki elkezdené szeretni a zenémet, az ijesztő lenne, gyanús. Akkor arra kezdenék gondolni, hogy valami nagyon rosszat csináltam, hogyha mindenki szeret.
- A gyomorról jut eszembe: úgy hírlik, kifinomult ízlése nem csupán a zene terén nyilvánul meg. Ínyencnek ismerik.
- Igen, hát ez biztosan látszik is rajtam. Vannak időszakok, amikor elhatározom, hogy diétázni fogok, de általában az első éhségig tart ez az elhatározás, és már a nap felénél valami finomságon töröm a fejem. Én ilyen derűs típusú ember vagyok, és az étkezésnek megadom a módját. Engem például nem tud lázba hozni egy rántott hús, én abszolúte élvezeti evő vagyok, itthon is különleges dolgokat szoktunk általában enni. A kávéivásban is igaz ez, nem szoktam beugrani a sarki presszóba csak azért, hogy valamilyen fekete lét a torkomba öntsek, hanem a finom kávéfajtából különlegesen elkészített kávénak vagyok a híve, egyébként nem vagyok rászorulva, nem vagyok egy tipikus koffeinfüggő.
- A napi életre lehet-e reagálni úgy, ahogy akkor, amikor az Állítsátok meg a Pistát című dal keletkezett?
- A dalszöveg mindig valamiféle reakció egy adott társadalmi helyzetre, egy adott korra, egy adott életérzésre. Ez a dal például sosem jelent meg hanghordozón, mégis valahogy eljutott az emberekhez és megmaradt. Ma már nem szoktam játszani, nem azért, mintha ma nem kéne megállítani a Pistát - ma még jobban meg kellene állítani, mint akkor. Folyik tovább a küzdelem, de a mai ízlésemhez képest ezt már túl direktnek érzem. Ahogy akkor fontosnak éreztem kimondani, ma nem akarom még megemlíteni sem, nehogy még több figyelem irányuljon rá. Most finomabban és árnyaltabban próbálok az emberekre hatni. Ugyanakkor ugyanúgy felvállalom a tíz évvel ezelőtt készült dolgaimat, mint a fél évvel ezelőttieket. Ugyanazt a koncepciót látom bennük, mint amit most követek. Az ember nem váltogatja a véleményét percenként, sem világnézetben, sem politikai meggyőződésben, sem szeretetben; nem úgy van, hogy egy éve még szerettelek, de ma már nem. Értek persze csalódások, nem azt mondom, hogy nem, de ahogy a barátaimat sem váltogatom percenként, és nem az érdek határozza meg, hogy kivel barátkozom, úgy a mondanivalómat sem a pillanatnyi trend határozza meg.
- Arról mi a véleménye, s milyen jelenségnek tartja, hogy a magyar-izraeli futball mérkőzésen a magyar közönség soraiból több ezren skandáltak primitív, antiszemita jelszavakat? Azért is kérdezem, mivel mindenki számára egyértelműen világossá teszi zsidó származását.
- Szörnyűség. Megdöbbentő. Sajnálatos, hogy Magyarországon jelen van az antiszemitizmus, azért is, mert nem tudom megérteni a logikáját: irracionális ez a gyűlölet, hiszen senki sem tehet a származásáról. Tudvalevő, hogy MTK meccseken az ellenfelek táborából nem ritka az ilyen megnyilvánulás. Szerintem ezzel nem akkor lehet küzdeni, amikor az emberek a tömegben kivetkőznek önmagukból és őrjöngenek. Én mindig azt mondtam magamról, hogy magyar zsidó vagyok, hiszen ha elhallgatnám, akkor cinkosságot vállalnék azokkal, akik ezt szégyellnivalónak tartják. Finom, apró lépésekkel lehet ez ellen tenni, hiszen nem ordíthatunk vissza, ez azonban nem csak a zsidó származásúak problémája.
(Június 24-én nagyszabású koncertet ad Grendás Péter)