Vissza a tartalomjegyzékhez

Bohács Krisztina
A tiszavirág tánca

„Minden test fű, és minden szépsége, mint a mező virága! (…)
Megszáradt a fű, elhullt a virág…”

Soha azelőtt nem láttam még tiszavirágot. Apám szájából hallottam először, ötéves lehettem, és azt gondoltam, valami csuda-virág lehet a Tisza-parton. Örültem hát nagyon, amikor azt ígérte egy júniusi meleg napon, hogy elvisz magával tiszavirág-nézőbe. „Hej, de jó, majd szedek belőle egy hatalmas csokorral, egy részét eladom, meggazdagszom, a másik felével meg dicsekedem az utcabeli gyerkőcök előtt!” - gondoltam némi kapzsisággal. Legnagyobb megdöbbenésemre azonban semmiféle virágról nem volt szó, amikor odaértünk, csak arról, hogy most várni kell a tűző napon. Keserves várakozás volt. „Mikor lesz ebből tiszavirág?” - faggattam kétpercenként drága jó apámat.
A legelső csodát úgy négy óra tájban pillantottam meg. Sárga volt, törékeny és kedves. Ijedt-ügyetlen mozdulatokkal ott repdesett a Tisza vize fölött. Percenként, később csak néhány szemvillanás alatt újabb és újabb furcsa kis szitakötő alakú élőlény bújt elő, s fogott repdeső táncba a víz színén. Kerekre nyílt gyerekszemeim előtt a lassan hömpölygő folyó sárga virágruhába öltözött… „Pompás, pompás, pompás! - kiáltottam elragadtatva, s kitárt karokkal én is utánozni igyekeztem a kecses táncot. - Én is, én is ilyen akarok lenni, mint ti! Ilyen jó és szép!”
„Most örülj, gyerek, úgyis mindjárt vége!” - szólt utánam egy érdes hangú, harcsabajszú halász a közben partra érkező bámészkodók közül. Senki sem szerette durva modora miatt.
„Gyerünk, gyerünk, sárga pillangók! - kapadoztam csak azért is néhány partra tévedt jószág után. - Mi az, hogy vége? Ennek soha nem lehet vége, hiszen olyan, de olyan gyönyörű!” - olvadtam össze gondolatban a délutáni napfényben násztáncot járó csodálatos lényekkel.
„Szép-e a virág, amit mutatok?” - kérdezte apám. „Nagyon szép - feleltem -, szebb, mint amit szedni akartam” - ismertem el. S már cseppet sem bántam, hogy nem leszek gazdag, s hogy nem tudok majd mit mutatni a barátnőimnek, pedig akkorra már beharangoztam, hogy este nagyon várjanak, ha valami aranyvirágot akarnak látni.
Palingenia longicauda. Tiszavirág. Kérész. A Tiszán általában júniusban megjelenő, csak néhány óráig élő, szárnyas, sárgás színű rovar. Párzása után néhány perc múlva lerakja petéit, majd elpusztul.
Az egyik pontosan a lábaim előtt esett a víz színére. Verdesett még néhányat, majd teljesen mozdulatlanná dermedt. „Meghalt… Meghalt? Igazán meghalt? Ott is mind lepotytyan, nézd! De miért, miért halnak meg?” - kérdeztem most már sírva apámat.
„Ne sírj! - vigasztalt apám. - Ezek most meghaltak, de jövőre újra eljönnek, majd meglátod, ne félj!”
„És mi is meghalunk? Nem akarom, hogy mi is meghaljunk!” - folytattam egyre elkeseredettebben, először szembesülve az elmúlással.
„Ezek meghaltak… de… mi mindig élni fogunk… örökké.”
Elbúcsúztunk a parton álló ismerős csanyi halászoktól, s a Tisza vize milliárdnyi apró kis sárga tetemet vitt a felszínén. Úgy tartják, rég nem volt olyan szép tiszavirágzás, mint abban az évben.

Epilógus

„És büdösséget árasztanak a folyamok (…) és a folyónak minden veteménye megszárad, elporlik, és nem lészen.
És keseregnek a halászok, és gyászolnak mind, akik a folyóba horgot vetni szoktak, és a kik a vizek színén hálót vetnek ki, búsulnak.”
Azt mondják, az idén nem lesz tiszavirág, elölte a sok vegyszer.