Szakonyi Károly
Nyári képeslapok

Utazzunk, szólítanak fel a színes plakátok, s hegyeket, tengert, verőfényes eget kínálnak elénk; nyár van, az idén már a május is rekkenő meleggel csábított a szabadba, a vizek mellé, nemhogy a június; csak legyen pénzünk az útra! Nem is olyan régen még a szakszervezeti beutalók ideje járta, a balatoni üdülőkben töltött két hét jelentette a nyaralást. Aztán kezdtek divatba jönni a külföldi utak, húsz dollárral a zsebünkben kelhettünk útra, de voltak olyan országok, ahová csak meghívólevéllel és a vendéglátóktól beszerzett jótállással mehettünk.

Kis sziget a korfui móló közelében. Békesség és kedély   

A szegény magyar turisták, a szalámit, konzervet magukkal cipelő „globetrotterek” közismertek voltak, ám mindez mára csak homályos emlék. Nem mintha tele lenne a zsebünk pénzzel, de szabad az út, s nincs korlátozva a valuta mennyisége sem. S ha van bankkártyánk, még csak azzal sem kell törődnünk, hogy elegendő pénzt vittünk-e magunkkal, az automaták pillanatok alatt kiadják a kért valutát.
Autóba ülünk, repülőre szállunk, behajózunk, s feledve a köznapok gondjait, élvezzük az Isten szép világát. S hogy hírül adjuk, mi minden gyönyörűséggel, élménnyel teltünk meg, olykor képeslapot küldünk az otthoniaknak.
Nyári képeslapokat.
Istriáról, Korfuról, Stavrosból.

Isola

A szlovén városkában, ahol néhány napot töltöttünk, volt egy szeretetotthon. Pálmák, futónövények, lila, sárga, kék virágok tarkították a dús kerteket, s alant, az utca végén láttuk a tengert, a sziklákat, a hajókat a nagy vízen. A templomdombról ereszkedtünk alá a strand felé, amikor egy bokros kertben észrevettük azt a házat. Útjain különös alakok kocsikáztak; villanymotoros, kerekes székeiken mozgássérült ifjak és öregek keringtek a hűsben; aztán némelyikük kihajtott a kapun, és a meredek utcán hangtalan surranással a partra kormányozta magát. Akadtak olyanok is, akiket épkézláb társak kísértek; olyiknak kezét szorongatta testvér, szülő vagy rokon. Fürdőruhát öltöttek nyomorék testükre, látható volt furcsán domborodó mellkasuk, púpos hátuk, kificamodott válluk, sípcsont-soványságú lábszáruk, befelé fordult lábfejük.
Ám derűsen kerekeztek ki a napra.
A beachnek ezen a szakaszán rájuk gondolva alakították ki a lejáratot a vízhez. A fehér korláttal szegett lejtős betonutak, akár egy nagy hajó fedélzetétől az alsóbb közökbe vezető lépcsősor, alkalmassá tették a lejutást a habokig. Hevert ott a parton mindenféle népség, a vitorlásiskola nebulói is ott viháncoltak, közéjük igyekeztek az otthon lakói, s nem valami elkülönített strandra. Odalenn, ha a vízbe kívánkoztak, izmos férfiak - ápolóik - átültették őket egy nagy kerekű, műanyag székbe, azon ereszkedhettek a tengeren lebegő gumicsónakba, matracra vagy felfújt, óriási autógumira. Akinek elege lett a lubickolásból, azt valamelyik ápoló ölbe kapva besegítette a műanyagkerekesbe, a sós vizet lezuhanyozta róla, s a magatehetetlent viszszaügyeskedte motoros kocsijába; abban aztán sütkérezhetett, nézelődhetett kedvére.
Sehol az egész isolai partszakaszon soha nem hallottunk bömbölő zenét, esténként a vendéglők teraszáról szolid muzsika hangját hozta a szél, de itt, ezen a strandon valahonnan mindig üvöltött a rock.
Az egyik ferde gerincű, vézna, nyomorék fiú harsogtatta magnóját. Hangszórókat szerelt fel üléstámlája mögé, és küldte szét a világba féktelen hangerővel a vad együttesek koncertjeit. De senki sem szólt rá, inkább elnézően bólintottak feléje. Sápadt, keskeny arcú, ám nagy szemű, divatos frizurát viselő emberke volt, ide-oda cikázott kocsijával a napozók között, és élvezte, hogy felfigyelnek rá. Ez volt az ő elégtétele, amit kaphatott.
Napnyugta után is láthattuk, odakormányozta magát egy-egy társasághoz a sétányon, bekerekezett a büfék asztalaihoz, sört rendelt, élte az életet, ahogy a többiek is.
Ott találtuk őket mindenütt nappal és a holdas éjszakákon, amikor a hőség mindenkit kikergetett utcákra, parkokba, a kikötőbe, ahol frissített a tengeri légáramlat. És süttették magukat délben és délután az isztriai fényben; megmerítkeztek az Adriában - alighanem megbocsájtva a nagy természetnek, hogy megtagadta tőlük a testi töké-letességet.
Nem zúgolódtak; nem irigykedtek az ép emberek láttán, legalábbis pillantásaikban nem fedeztem fel ellenségeskedést.
Csak kísérőik között akadtak lehajtott fejű anyák; bűntudatos, keserű arcvonású szülők igyekeztek leplezni titkolhatatlan szomorúságukat. De ők maguk, a járóképtelenek, a másokra szorulók, az elesettek mintha már megtalálták volna vigaszukat valamiben, talán Krisztus üdvözítő szavaiban vagy csupán a gondviselőiktől kapott szeretetben.
Egy napon felfigyeltem egy bájos teremtésre. A strand emelkedő útján tűnt fel a fehér korlátok mögött, és az első pillanatokban nem lehetett tudni, hogy ő is tolószék rabja; húsz év körüli lány volt, a parti árusoknál vásárolható, kék szalmakalapban, melyet színes szalag díszített. Sovány, barna nő követte; s amint feljebb értek az emelkedőn, csak akkor derült ki, hogy kísérője; lassan, elgondolkodva tolta a lány kocsiját.
Felértek. Ott álltam a korlátnál, rajta felejtettem tekintetemet. Pedig nem akartam. Éreztem, illetlenség hosszan néznem őt, de olyan kellemes jelenség volt, hogy nem tudtam levenni róla a szemem. Éppen csak rám nézett, aztán újra előre, szinte mozdulatlanul ült; lábát hosszú szoknya fedte. A kék, árnyékot vető kalap alatt az arca festőien szép volt és szomorú.
Kísérője, a barna nő az otthonuk felé irányította a tolókocsit, ám akkor a lány hátranyúlt, megérintette az aszszony kezét, majd előremutatott, a sziklák fölé emelkedő part felé.
Amaz tehetett valami ellenkező megjegyzést, mire a lány kicsiny öklével a térdére csapott dacosan, és ismét a part felé mutatott.
A nő engedelmeskedett.
Megálltak a sziklák fölött; a nap éppen lenyugodni készült, vörösre festette a láthatárt, és a tenger hullámain arany fodrok csillogtak. A barna asszony mozdulatlanul várakozott, nem szóltak egymáshoz; a lány hosszan nézte a lebukó napot, s csak akkor intett, amikor kihunyt a fény; egy mozdulattal jelt adott az indulásra.
Amint elhaladtak, még egyszer láthattam az arcát. Hunyt szemmel ült, őrizte a látványt.

Korfu, a zöld sziget

Mintha valami megszállás lenne, légihídon seregek érkeznének a kis szigetre, félóránként fordulnak rá, a tenger felett már alacsonyra ereszkedve a különböző társaságok járatai; hozzák a nyaralókat a világ minden tájáról Korfura. A főváros tenyérnyi repülőterére kellő ügyességgel teszik le gépeiket a pilóták; a víz és a város egyik forgalmas útja közé épített betonsáv éppen hogy elegendő a landolásra. A járatok csak addig maradnak Korfun, amíg tankolnak és felveszik a hazatérő utasokat. Startok idején tilosra vált a lámpa a reptérvégi kereszteződésben; megáll a városi forgalom, nehogy a lökhajtásos motorok kisüvítő szélvésze elsodorja az autókat, fürge mopedeket, szamaras kordékat.
Keskeny, kacskaringós út vezet ki a városból déli irányban, még az angolok építették, annak idején nem számíthattak ekkora forgalomra: a gyalogosoknak nemigen jut hely, csupán a padkán; pillanatonként a kerítésekhez vagy a hegyoldal bástyáihoz kell lapulni, ha a kanyarokban felbukkanó kocsik, óriási buszok alá nem akarsz kerülni.
Nagy a nyüzsgés a partközelben, de ha az ember néhány száz méternyit felkapaszkodik az emelkedőkön, olajligetek árnyas-fényes világába ér; csend fogadja, csak a kabócák neszeznek-zizegnek, madarak csivitelnek; és persze édes, fűszeres illatok lengik körül, míg gyönyörködik az évszázados, odvas, göcsörtös, de termést hozó és a száraz nyárban is makacsul zöldellő olajfákban, datolyapálmákban, ciprusokban és fügebokrokban. Az utakat leanderek szegik; a házak tornácaira, tetőire felfut a dús virágú bougainvillea. Odalentről látszik a tenger kékje, s távolról, haloványan a szárazföld pereme.
Békesség és kedély - ez tűnik fel legelébb a türelmetlen és békétlen tájról érkezőnek. Senki sem dühös, senki sem szidja az autóst, ha ügyetlenül parkol, és ezzel akadályozza a forgalmat; kikerülik szépen. Kedvesek a kereskedők; barátságosan válaszol a megszólított. Rendőrt nemigen látni; talán csak néhány közlekedésit a fővárosban. De biztonsági őrt - egyet sem! A város belső negyedében vagy Korfu sikátoraiban rengeteg az üzlet, de még az ékszerészek sem őriztetik magukat. Nyitva a bolt ajtaja, hiszen hőség van, némely kereskedő odakinn hűsöl az utca árnyékos oldalán; bárki zavartalanul nézelődhet az üzletében, nem figyelik árgus szemek, mint idehaza szinte már mindenütt!
Jó látni ezen a zöld szigeten a nyugalmat. Ha elmész a hegyekbe, kicsiny falvakba érsz, éppen csak elfér bérelt autód a falu utcáján a házak között, de aztán előbukkan a kanyarban egy parányi tér, férfiak üldögélnek az árnyékban, iszogatnak, nézik az idegent; fekete ruhás asszonyok szamaragolnak, kecskék legelésznek a kertekben, s mindenütt olajfák és olajfák, alattuk felgöngyölt szélű, furcsa fémhálók, hogy arra hulljon a termés. Jó azt képzelni, hogy ekkora a béke. Hogy nem csak itt, de mindenütt, s az emberek tisztelik és megértik egymást. Megfér itt a civilizáció és a régmúlt. BÁR - hirdeti latin betűkkel is egy-egy bodega bejárata fölött a tábla, kólás reklámok, sörplakátok, üzletecskék kirakataiban modern gépek - és a csacsikon ügető nénék meg a százéves házak sora... Úgy ülnek szamaraikon a falusi aszszonyok, mint akár kétezer éve, amikor még Szent Pál küldte intelmeit a sziget lakóihoz is, a korinthosziakhoz írt leveleiben. „Kérlek azonban titeket, Atyámfiai, hogy mindnyájan egyféleképpen szóljatok, és ne legyenek köztetek szakadások...”
Gazdag villák, előkelő szállodák, vénséges vén házak, szegényes kőépületek szigetét öleli körül a tenger. Landolnak, startolnak a gépek a nyári hónapokban, aztán ősszel csend lesz, feltámad a szél, elered az eső - és néhány hónapig pihen a sziget népe. Aztán majd megint várja vendégeit.

Stavros

Stavrost félkaréjban hegyek veszik körül, távolról, az öböl túloldaláról is hegylánc kéklik a tenger fölött; a halászfaluból nyaralóhellyé, mondhatnám városkává növekedett görögországi településen csak a déli órákban ül el a nyüzsgés, de a part forró homokjába szúrt napernyők körül minden bölcs intelem ellenére is rendületlenül süttetik magukat a vakációzók. Az ultraviola-sugárzás ártalmával mit sem törődve mindenki alaposan ki akarja használni azt a kurtára szabott időt, amit megtakarított pénzecskéjén vásárolt magának. Hetente hozzák-viszik a nyaralókat a buszok. Budapestről csaknem huszonnégy órás az utazás; törődés éjjel a szűk üléseken, kába bóbiskolás, a zsibbadó lábak ide-oda rakosgatása a busz padlójára tett kézicsomagok között..., hanem amikor végre az utas elé tárul a tenger, feledi a fáradalmakat.
A görögök, legalábbis itt, a Halkidiki-félszigeten már bekapcsolták hazánkat a gazdasági unióba, mert üzleteik, de főleg az ékszerboltjaik cégtábláin véglegesítették a magyar feliratokat. Vagyis nem alkalmi, egynyári kiírás igazít el, nem deszkalapra vagy kartonpapírra firkált, ügyetlen szöveg; de réz betűkkel fekete üveglapon vagy szépen pingált portálon a görög mellett ott a mi nyelvünkön is, hogy mivel kereskedik a boltos. Ez még nem minden! Magyar hölgyek - főleg szép, ifjú lányok - állnak a vevők szolgálatára még a szupermarketekben is. Nyaralnak és dolgoznak. Úgyhogy ismét csak azt mondhatom, Göröghonban magánúton már létrejött az Európai Unió.
Van a közelben egy lakatlan sziget. Naponta indul oda egy kis hajó, vidám, fiatal kapitánnyal és legénységgel. Rövidke út, de szépséges. Sirályok követik a motorost, a felkavart fodorból halakat kapnak ki kápráztató bravúrral. Homokos part vár odaát, verőfény és tiszta, áttetsző víz. Ha átvág az ember a dombon, lagúnaszerű, sziklás mederre talál s mérhetetlen csendre. Mire visszaballag a hegyi ligeten át, már érzi a sült szardíniák illatát; a kapitány készíti az ebédet, s porciózza ki minden utasának paradicsommal, paprikával a parányi, ezüstpikkelyes, sült halacskákat.
Szép az alkony a tengeren. Stavros már fényárban áll, a vendéglők teraszain zajlik az esti élet. Kutyák kunyerálnak az asztalok körül. Zene szól, a lugasokba kitett televízióból futballmeccs-közvetítés harsog, étkekkel, italokkal futkosnak a pincérek, s közben ott csellengenek a kutyák. Rengeteg kóbor eb. Szaglásznak, kéregetnek, heverésznek az utakon; lomposak, elhanyagoltak. Nem ugatnak, nem nyüszítenek, még csak egy fél vakkantásuk sincs, mintha észrevétlenek szeretnének maradni, csak kapjanak valamit, egy odavetett csontot, halfejet, akármit. Szomorú tekintettel néznek rád, kutyaszemükben bánat. Néha a nyomodba szegődnek, elkísérnek egy darabig, mintha társaságra vágyódnának, aztán máshoz csapódnak.
Gazdátlanok. Nem törődnek velük a stavrosiak. Talán azért, mert jól megvannak maguk között; hangoskodnak, kereskednek, halásznak, hajót építenek, vagy kiülnek az árnyas teraszokra, jeges ouzót kortyolnak; persze csak a férfiak, az öregebbek, mert az asszonyoknak dolguk van a háznál, a fiatalabbak meg mopeddel futkároznak, s forgolódnak a nyaraló lányok körül.
Furcsa itt a kutyák magánya ebben a nyári, vidám életben. Soha nem láttam még ennyi tört tekintetű ebet. Minden ragyog, zene szól, az emberek összeölelkeznek, derűs társaságok mulatnak az éjszakában, csak ők, a kutyák megalázottak, az élet páriái. Ha elfekszenek az út közepén, még annyi tisztesség sem jár nekik, hogy rájuk dudáljanak az autósok, kikerülik őket, mintha nem is élnének.
Néha azonban ők is felocsúdnak, ha csak egy pillanatig is. Amikor gazdája oldalán csillogó kabrioletban elsuhan előttük egy nyakörves, büszke dalmatiner. Vagy pórázon szaporáz barnára sült asszonykája után egy pimasz kis uszkár. Olyankor mintha felmordulnának: hát van másmilyen kutyasors is a világon?
De nem így gondolhat-e embertársára az is, akinek nem futja nyaralásra? Aki hiába látja a csábos plakátokat, az utazási irodák reklámjait, mert még csak a Balatonra sem jut el? Hiszen manapság már az is drága a kispénzűeknek.

(És akkor egy anzix Budapestről)

Az idős házaspár naponta kijár a parkba. Mindketten szalmakalapot viselnek, köny-nyű nyári ruhát, hiszen forró a koranyár. Ülnek a Feneketlen-tó partján, a vízen vadkacsák úsznak, sűrű, zöld a friss nád a tó körül. Szép a park, felhőtlen az ég. A férfi megvárja, amíg a felesége kényelmesen elhelyezkedik a padon, aztán kedvesen megkérdezi: - Ma hová utazunk? - Az asszonyka fantáziája azonnal nekilódul. Csak a kérdésre várt. Nyugdíjas földrajztanár, otthon van bárhol. - Nézzük csak! Mit szólnál Görögországhoz? - Az nagyon drága! - Mit számít az? Mehetünk?
A férfi bólint. - Akkor csukd be a szemed. Már kinn is vagyunk a reptéren. Beszállás!
- Á, igen, milyen csinosak a légikisasszonyok! - mondja derűsen a férfi.
- Most ne őket nézd, hanem kapcsold be a biztonsági övedet. Úgy. Már szállunk is...
Így utaznak, képzeletben. Az asszonyka magyaráz, mesél. Hogy most megérkeztek a szigetre, fognak egy öreg taxit, csak egy vénséges rozogát, mert annak ismeri a sofőrjét, megbízható. Bejárják vele a szigetet, közben elmeséli férjének Korfu történetét.
Az öregúr becsukja a szemét. Hunyt szemmel mindent lát. A nap melegét is érzi, sőt a tengerről szálló szellőt is. Hát persze, a Feneketlen-tó partján ülnek, és hűvösödik a délután.
A felesége hangjára ocsúdik fel.
- Holnap Rodoszra repülünk - hallja.
Boldogan bólint. Miért is ne mennének Rodoszra. Hiszen telik így a nyugdíjból.