Szabó Miklós
A második Mohács

Vajon szüksége van-e a magyar társadalomnak Trianon mítoszára? Sok jel mutat arra, hogy a mindenkori magyar vezető politikai réteg az utóbbi száz évben nem volt képes számot vetni 1848-49 legfőbb nemzetiségi tanulságával: a történelmi Magyarország nem magyar népei és népcsoportjai a XIX. századi nemzeti ébredések, mozgalmak és forradalmak után már nem akartak egy magyar vezetésű államalakulatban élni. A konzervatív uralkodó rétegek makacsul ragaszkodtak a magyar felsőbbrendűség, a „kultúrfölény” állameszme-jelentőségű gondolatához, ezért utasították el a nemzetek egyenrangúságán alapuló konföderációs terveket, és próbálták hatalmi eszközökkel megtartani az erőfölényt.

A Trianonhoz vezető út kezdete: a vert magyar sereg visszavonulása az isonzói frontról.

Az 1867-es osztrák-magyar kiegyezés fél évszázadra biztosította a nemzetiségek fölött a magyar uralmat, ám a politikai jobboldal a nemzetiségek Trianonban szentesített elszakadását élte meg az első világháborús veszteségek legnagyobbikaként és ezt a nemzeti traumát mitizálta. A magyar jobboldal Trianontól máig nem bocsátja meg a polgári radikálisoknak (akik közé Ady és Jászi is tartoztak), hogy feladták a Nagy-Magyarország-eszmét. A revansista gondolkodásmód, és a mindenáron területi revízióra törekvés kényszerítette azután az országra Németország „utolsó csatlósa” szerepét, és ennek fejében került sor 1938-1941 között négy területi visszacsatolásra.
A Magyarok Világszövetsége idei kongresszusán elhangzott, hogy csak az a magyar, aki átéli Trianon fájdalmát. Ez az önmarcangoló sebszaggatás mitizálja és démonizálja az egykori katasztrófát. A történész véleménye szerint, elismerve Trianon nemzeti katasztrófa-jellegét, nem szabad az emlékéből nemzeti mítoszt, második Mohácsot csinálni.
Szabó Miklós
Ady azt írta, hogy „nekünk Mohács kell”. Sok minden mutat arra, hogy a rémisztő felkiáltásban már benne volt annak a nemzeti katasztrófának az előre sejtése is, ami 80 évvel ezelőtt, 1920. június 4-én Trianonban bekövetkezett. A költő a magyar uralom alatt álló nemzet (horvát), nép (szlovák) és több nemzetiség már látható elszakadásának okát nem a nemzetiségeket bujtogató agitátorok aknamunkájában látta, s nem az ezeket valamilyen háttérből mozgató nagyhatalmi törekvésekben, hanem abban, hogy a magyar politikai vezető réteg nem volt képes számot vetni azzal, ami már 1848-49-ben megmutatkozott: a történelmi Magyarország nem magyar népei és népcsoportjai a tizenkilencedik századi nemzeti ébredések után már nem akarnak magyar uralom alatt élni.

Nem mintha a vezető réteg egyáltalán nem értette volna a helyzetet. Konzekvenciája azonban a makacs status quo-megőrzés volt. Kossuth dunai konföderáció-tervét azért utasította el ingerülten, mert a tervezet a szomszéd kis népeket - azokat, amelyeknek leszakadt népcsoportjai magyar uralom alatt állottak - a federáció egyenrangú tényezőinek tekinti. Feladja tehát a magyar magasabb értékűség gondolatát, amely a magyar vezető réteg számára állameszme volt, erre épült a történelmi Magyarország nem magyar népei fölötti magyar szupremácia igazolása. Ezt a szupremáciát a nemesi vezető réteg az ország állami függetlenségének is elébe helyezte.
A 67-es kiegyezés fontos motívuma volt, hogy Bécs biztosítsa az összbirodalmi haderővel a nemzetiségek fölött azt a magyar uralmat, amelyről 1848-ban kiderült, hogy a magyar állam saját haderejével nem képes fenntartani. Méltatlan volna diabolizálni ezt a magatartást. Birtokon belüli hatalmi tényező soha nem adja fel privilegizált pozícióját mindaddig, amíg erre rá nem kényszerül. Akkor viszont már késő. A következményeket már nem tudja viszonylag kedvező helyzetet teremtő kompromisszumokkal enyhíteni.

Nagy-Magyarország mennyország?

A magyar jobboldal Trianontól máig gyalázza a polgári radikálisokat (akik közé Ady is tartozott), hogy a Keleti Svájc tervével feladták Nagy-Magyarországot. A vád igaztalan. A terv nem feladni akarta volna a történelmi Magyarországot, hanem federalizálással átmenteni. A tervvel szembeni ressentimentnek azonban van bizonyos igazságmagva. A polgári radikálisok számára a történelmi Magyarország valóban nem volt szakrális magasztosságú fétis, a problémáról gyakorlatiasan igyekeztek gondolkodni. Itt válik a Trianon-szenvelgés antiszemitává: a vád szerint a zsidók számára nem szent Nagy-Magyarország. Már csak azért sem, mert számukra semmi sem szent.
Tisza István 1914-ben világosan látta a fenyegető tragédiát. Tudta, hogy a háborúnak bármiféle kimenetele a történelmi Magyarország végét jelenti. Vereség esetén az fog történni, ami történt, győzelem esetén pedig elkerülhetetlenül bekövetkezik a Monarchia olyan jellegű federa-lizálása, amely a történelmi Magyarország nem magyar részeit átcsatolja a birodalom más tartományaihoz. Tisza azért állt szemben makacsul IV. Károly különbéketervével, mert tudta, hogy az új király federalizálni akar. Ragaszkodott ahhoz, hogy az ország folytassa a háborút Németország oldalán, mivel azt remélte, hogy amennyiben Németország (amelyről pontosan tudta, hogy már nem nyerheti meg a háborút) kiegyezéses békét tud elérni, ezt a status quo megmaradása alapján lehet megkötni. Ez a politika viszont már akkor „utolsó csatlós” helyzetbe hozta Magyarországot, s ez Trianonban súlyosan esett a latba.
Magyarország azért került „utolsó csatlós” helyzetbe, mert amikor az antant a Monarchia felszámolása mellett döntött, szövetségesévé tette a Monarchia összes népét a magyaron kívül. Maguk az osztrákok sem akarták fenntartani a soknépű államot, hanem Németországhoz akartak csatlakozni. A Monarchia egyetlen népe a magyar nemzet volt, amely a dualizmus fenntartásában volt érdekelt. A csehek saját államot akartak, a horvátok és a szlovének egyesülni Szerbiával egy délszláv államban (a nemzeti elitek akkor egy délszláv nemzetben gondolkodtak és éreztek - ez hamar megváltozott), a szlovákok esetében az Amerikába kivándorolt szlovákok pittsburghi gyűlése döntött úgy, hogy a csehek és a szlovákok egy nemzet, ezt a döntést később a hazai szlovákok liptószentmiklósi gyűlése elfogadta, a románok pedig a román királysághoz akartak csatlakozni. Csak Magyarországot kötötte Bécshez az, hogy Bécs jelentette a történelmi Magyarország fennmaradásának a garanciáját, amennyiben a dualizmust fenn tudják tartani.

Trianon fájdalma

A mostani MVSZ kongreszszuson, ami Trianonnak a kerek évfordulón túl aktualitást ad, elhangzott, hogy csak az tekinthető magyarnak, aki átéli a trianoni fájdalmat. Ez a patetikus sebszaggatás démonizálja az egykori katasztrófát. Trianonról csak akkor alakíthatunk ki egészséges szemléletet, ha számításba vesszük, hogy Trianon a történelmi Magyarország nem magyar népei számára önrendelkezésük megvalósulását jelentette. Csak akkor van erkölcsi és politikai alapunk elítélni azt, hogy a békerendezés nem érvényesítette a magyarság önrendelkezését, ha elfogadjuk és igeneljük azt, hogy a társnépekét érvényesítette. Az 1945-47-es koalíciós rezsim lényegében ezt a felfogást tette hivatalos álláspontjává. Ezt az akkori „rendszerideológiát” nem szabad azzal elintézni, hogy ez a koalíciós partnerekre kényszerített kommunista álláspont volt. Nem volna igaz állítás. Az akkori kisgazdapárt vezetésének ha nem is az egésze (a Magyar Közösség és Dessewffy Gyula nem), de a Tildy-, Nagy Ferenc-, Varga Béla-vezetés (beleértve Kovács Bélát, Pfeiffer Zoltánt) önként és meggyőződéssel elfogadta.
A székely jelmezben sebszaggató felszólaló álláspontjához meglehetősen közeli a kormányfő álláspontja is. A tézis, hogy célunk a magyar nemzet határrevízió nélküli egyesítése, egyszerre rokon azzal a tézissel, hogy a magyar miniszterelnök tizenötmillió magyar miniszterelnöke, és azzal, hogy a Fidesz-kormány célja több, mint kormányváltás, kevesebb, mint rendszerváltás. Ahogy lélekben nem lehet miniszterelnöknek lenni, úgy nem lehet egy elszakadt magyar népcsoportot sem lélekben visszacsatolni a határok megváltoztatása nélkül. A formula logikai szerkezetében Ulbricht elvtárs formulájára is emlékeztet: „Überholen ohne Einholen” - Behozás nélkül túlszárnyalni - már tudniillik a Nyugatot. Ami pedig a Fidesz platformot illeti: ez „több, mint nemzeti radikalizmus, de kevesebb mint területi revízió”.

A területi revízió kérdése

Erről a kényes kérdésről történeti szemlélettel és higgadtan kell gondolkodnunk. A területi revízió nem eleve és nem minden esetben összeegyeztethetetlen a demokráciával. 1945 után a demokratikus világ nem ellenezte eleve Görögország „enózis” törekvését, azt, hogy Görögországhoz akarta csatolni Ciprust. A területi revízió fegyveres végrehajtása sem feltétlenül antidemokratikus, ha a visszaszerzendő területek lakossága a revíziós harcot folytató ország lakóival azonos nyelvet beszél, és a területet erővel, az ott lakók akarata ellenére szakították el eredeti országuktól.
Magyarország azonban nem rendelkezett ehhez szükséges katonai erővel. Nem csupán azért, mert a békeszerződés jelentéktelen létszámú hivatásos hadsereget engedélyezett, és a Trianonban Magyarország terhére területeket szerzett országok katonai szövetségbe tömörültek, hanem azért is, mert a békecsinálók a vesztes országok határait úgy húzták meg, hogy azok katonailag védhetetlenek legyenek (védhető határnak a hegyvonulatokat és a nagyobb folyót tartották). Ezért ígérték meg Romániának abban a titkos szerződésben, amelyben odaígérték neki Erdélyt, ha hadba lép a központi hatalmak ellen, a Tisza-határt. Ez képtelenségnek bizonyult, és 1920-ban már Románia sem akarta, hogy ekkora színmagyar tömb hozzá kerüljön. Az elvadult román nacionalizmus körében azonban máig kísért a rögeszme, hogy Nagy-Románia határa a Tisza. Az erővel végrehajtott revízióhoz nagyhatalmi szövetséges kellett volna. A Bethlen-kormány ehhez meg akarta volna nyerni Angliát, de Britannia átengedte a kontinentális hegemóniát Franciaországnak a földközi-tengeri hegemónia fejében, és nem volt Franciaország ellen fordítható.
Egyetlen lehetséges út volt: az egyes szomszéd országoktól bilaterális megállapodással területet visszakapni. Noha a fegyveres visszaszerzés nem kriminalizálható eleve, a megegyezéses revízió inkább megfelel az államok kapcsolatairól alkotott demokratikus eszménynek. Ennek azonban több akadálya volt. Egyik az, hogy a magyar revíziós követelés nem az etnikai elvet, hanem a történelmi elvet követte, és ennek alapján az elcsatolt nem magyarlakta területekre is igényt tartott. A magyar kormányok nem állhattak a nacionalista politikahordozó rétegek elé azzal, hogy a magyar állam bármely elcsatolt területről is lemond.
Az 1914 előtti nacionalista intranzigencia ebben az esetben is meghozta végzetes gyümölcsét. Amikor a húszas évek végén tervek merültek fel arra vonatkozóan, hogy a visszaállított Nagy-Magyarország federális felépítésű legyen, és a nem magyar országlakók autonómiát kapjanak (ilyen volt Ottlik György Új Hungária koncepciója és Pethő Sándornak a Magyar Capitoliumon című röpiratában vázolt elképzelése), a nacionalista közvélemény lincshangulattal reagált. A nagyigényű tervek létrejöttéhez az adott biztatást, hogy Rothermere angol sajtócézár irredenta propagandakampányt indított „Igazságot Magyarországnak” címen, állítólag azért, hogy fiának megszerezze a magyar trónt.
A megegyezéses revízióhoz az is szükséges lett volna, hogy a magyar kormány jó külpolitikával megbontsa a kisantant egységét, kijelölje a fő ellenséget. A másik két országból egyet megnyerjen ez ellen, és a másikat semlegesítse. A magyar külpolitikusok látóköréből és a diplomáciai kar professzionalizmusából futotta volna erre, de az ország antidemokratikus politikai rendszere akadálynak bizonyult abban, hogy ki tudják jelölni a fő ellenséget. Ez kézenfekvően Románia lett volna, mivel ott élt a legnagyobb létszámú magyar kisebbség, méghozzá a legnagyobb elnyomás alatt. A Horthy-rendszer számára azonban Csehszlovákia volt a fő ellenség, mert annak demokratikus rendszere kihívást jelentett a fehér rezsim számára. Igaz, a nemzetiségekkel szemben ez a rendszer sem volt demokratikus, de a más területeken érvényesülő szabadabb viszonyok a kisebbségi magyarokra sem voltak hatás nélkül, ezen túl pedig a Benes-rezsim nem zárkózott el mereven a Csallóköz esetleges visszaadásától (Kassáétól persze igen, pedig akkor még ez a város is színmagyar volt). Megnyerni Jugoszláviát lehetett, mert itt volt a legkisebb a magyar kisebbség lélekszáma, és elnyomásuk is viszonylag a legkisebb volt.
A Jugoszlávia felé való nyitásra sor is került. 1926-ban Horthy beszédet mondott Mohácson a végzetes csata négyszázadik évfordulója alkalmából, s ebben óvatosan megpendítette a Jugoszlávia felé nyitást. Ezt azonban a következő évben Bethlen kontrakarírozta azzal, hogy szerződést kötött Olaszországgal. A cél az volt, hogy Magyarország kilépjen a külpolitikai elszigeteltségből, és megszerezze egy nagyhatalom támogatását a magyar revíziós törekvéshez. A szerződés Jugoszlávia ellen irányult. Az egyébként kiváló realitásérzékű Bethlen ebben az esetben végletesen elszámította magát. A reális lehetőségre épülő kezdeményezést egy irreálisra cserélte. Az 1927-es szerződésben nem a „bűn” - az, hogy fasiszta állammal kötötték - volt az igazi baj, hanem a stratégiai hiba. Olaszország nem volt olyan erős, hogy a térség rendező hatalma lehessen.
Meglepő lehet, de a Gömbös-kormány volt az egyetlen, amelynek revíziós külpolitikája legalább két irányban reális alapra épült. Csehszlovákiát német-lengyel harapófogóba fogta, és semlegesítette vele szemben Ausztriát. A német szövetségnek ez volt az értelme, nem elvi náci szimpátia. Lengyelország igényt tartott a tessini iparvidékre. Viszont elvi szimpátia játszott szerepet abban, hogy az olasz szövetség megőrzése érdekében fenntartotta a rossz viszonyt Jugoszláviával. Romániát semlegesíteni igyekezett. Gömbös mentségére szolgál, hogy ekkor Németország még nem rendelkezett olyan fegyveres erővel, amely Magyarország függetlenségét fenyegethette volna.

Az erőszakos határmódosítások

Ez a helyzet 1938-ra változott meg, amikor az 1935-ben kezdett, Göring menedzselte „Négyéves Terv” sikeres végrehajtásaként befejeződött a német újrafegyverkezés, megszületett a Wehrmacht. Németország ezzel a térség rendező hatalma lett. Visszaadhatott Trianonban elcsatolt területeket Magyarországnak, és fenyegethette a térség összes kis országának függetlenségét. Ennek a helyzetnek fejleményeként került sor 1938- 1941 között négy területi viszszacsatolásra. A két bécsi döntés esetében Magyarország a szó csaknem szoros értelmében „Németország kezéből” kapott viszsza területeket (a statisztáló Olaszország döntőbírói „szerepétől” eltekinthetünk). Kárpátalját, a közhiedelemmel ellentétben, Magyarország német beleegyezéssel foglalta vissza. Ez a beleegyezés nem volt kényszeredett, Németország kifejezetten akarta a magyar bevonulást. Egy német csatlós, „független” Kárpát-Ukrajna a Szovjet-Ukrajna leszakításáért folyó ukrán emigráns propaganda központja lett volna. Magyar kézre adása a SZU-t akarta megnyugtatni, amellyel Németország már megegyezni készült. Bácska visszaszerzése ismeretesen a német invázió farvizében sodródással történt.
A revíziós akciók két tekintetben szakadtak el a realitástól. A Horthy-Bethlen-Teleki vezetési központ nem tudott szembenézni azzal, hogy Magyarország nem kaphat vissza területet Németországtól úgy, hogy ezenközben függetlenségét is megőrzi. Ebben a helyzetben választani kellett (volna). Az is irreális volt, hogy Magyarország nem korlátozta követelését tisztán magyarlakta területek visszaszerzésére, hanem Kárpátalja esetében színukrán terület viszszaszerzésére is törekedett. Ez a Csehszlovákia elleni katonai együttműködés érdekében történt. A magyar történelem abszurditásai közé tartozik az is, hogy a „lengyel-magyar közös határ” akkor jött létre, amikor Csehszlovákia megszűnésével elvesztette értelmét. A visszacsatolások fejleménye volt az is, hogy Magyarország 1941 nyarán német nyomás nélkül belépett a szovjet háborúba. A Horthy körüli vezetési központ nem merte kockáztatni azt, hogy amennyiben Románia belép a háborúba, és Magyarország kimarad belőle, Németország büntetésből visszaadhatja Romániának Észak-Erdélyt.
A magyar hazafias gondolkodásnak azzal kell számot vetnie, hogy az 1938-1941 között történt visszacsatolások csaknem nagyobb kárt okoztak az országnak, s kivált a magyar kisebbségeknek, mint maga Trianon. Ennek a következménye az - ezzel kell szembenéznünk -, hogy a magyar kisebbség ügye szalonképtelen Nyugaton. A Nyugat hallani sem akar magyar kérdésről. Ennek fényében kell megítélni azt, hogy az Antall-kormány első dolga volt, hogy rehabilitálta a visszacsatolásokat. Bizonyos mértékű rehabilitáció indokolt volt. A két bécsi döntés, amennyiben egyéb körülményektől eltekintünk, és önmagában nézzük, elfogadható lett volna helyes rendezésnek. Ezektől az egyéb körülményektől azonban nem lehet eltekinteni. A Rákosi-rendszer egyoldalúan azt emelte ki, hogy ezeket a területeket Magyarország Németországtól kapta vissza, és ez a hitleri birodalom csatlósává tette. Ez az egyoldalú beállítás, amely minden egyébtől elvonatkoztatott, valóban korrekcióra szorult, de nem lett volna szabad ugyanennyire eltekinteni a Rákosiék által túlhangsúlyozott szemponttól sem. Különösen nem lett volna szabad a területi visszacsatolások emlékéből nemzeti mítoszt alkotni.
Amíg a magyar nemzeti gondolkodás nem igazítja helyre ezt az egyoldalúságot, és nem tesz le Trianon állandó dramatizálásáról, Magyarországnak a szomszéd országokbeli magyar kisebbségekért folytatott törekvései továbbra is elszigeteltek és visszhangtalanok maradnak. Hacsak nem szövetkeznek a Romániát feldarabolni akaró Zsirinovszkij táborával. Különösen veszedelmes volna ebből a szorítóból oly módon kitörni, hogy a magyar nacionalisták megkísérlik a hitlerizmust rehabilitálni, hogy ezzel rehabilitálják Magyarország részvételét Hitler háborújában. Nehezen hárítható el az a gyanú, hogy ez a megfontolás szerepet játszik abban, hogy a magyar kormány Hai-der mellé zárkózik fel.
A magyar kisebbség demokratikus erői a magyar kisebbségeknek híd szerepet szántak, amely kapcsolatot létesít a szomszéd népek között. A magyar revíziós akciók ezt a koncepciót is kompromittálták. Most új lehetőség nyílik a híd szerepre azáltal, hogy a magyarországi üzleti kapcsolatban román körök is érdekeltek. Ezt azonban nem szabad megtorpedózni azzal, hogy állami programot csinálunk belőle, és kihívjuk ellene a román nacionalizmus agresszivitását. Itt is mérvadó lehet Gambetta (az a francia nacionalista politikus, aki Elzász 1871-es elvesztése után megalkotta - nem pejoratíve - a „revansizmus” fogalmát) intése, aki 1872-ben Chambéry-ben tartott beszédében azt mondotta: „Mindig arra gondolunk, amit tenni akarunk, de sosem beszélünk róla.”
Kevesebbet beszélni Trianonról elsősorban a magyar kisebbségeknek használ. Trianon valóban nemzeti katasztrófa, de második Mohács csak akkor lesz, ha fantomot csinálnak belőle.
(a szerző történész)