Vissza a tartalomjegyzékhez

Márer György, New York
Hillary új kihívója

Rudolph Giuliani, New York polgármestere egy héttel ezelőtt bejelentette: a továbbiakban nem vesz részt a szenátori címért folyó versengésben. Kifejtette, hogy egészsége fontosabb a számára, mint Hillary Rodham Clinton ellen folytatott kampánya. „Amikor valaki érzi halandóságát és emberi mivoltát, akkor elsősorban az élteti, ha az egészségével törődik. Ez az idő nem alkalmas számomra, hogy a hivatal után loholjak” - mondotta, utalva az elmúlt hónapban megállapított daganatos betegségére.

Giulianit gyakran nevezték már operahősnek, ám hallgatósága mégsem készült fel arra, hogy valóban ilyen szerepben lássa. Merőben új jellemet alakított ki magának: sebezhetőnek, érzelmesnek, önelemzőnek, határozatlannak, bocsánatkérőnek látszott, olyannak, aki inkább törődik azzal, hogy „jobb emberré váljon”, semmint azzal, hogy megnyerjen egy politikai csatát.
A New York-i republikánusok mindenesetre siették bebizonyítani, hogy pártjuk továbbra is komoly ellenfelet tud állítani Hillary Rodham Clintonnal szemben. A magyar származású George Pataki kormányzó vezetésével mind New York állam, mind Washington jóváhagyta a Long Island-i képviselő, Rick Lazio jelöltségét, akit jó szónokként és televíziós szereplésre különösen alkalmas személyként emlegetnek. Lazio már az első pillanatokban „szélsőbaloldali jelöltnek” minősítette az ország első aszszonyát, akinek „semmi észszerű oka sincs arra, hogy ebben a minőségben szolgáljon, csupán ugródeszkának akarja használni valamilyen más pozíció eléréséhez. Azt hiszem, az egész becsvágy kérdése” - mondta, majd hozzáfűzte: „Ellenfelem liberális, méghozzá büszke, és én tisztelem ezért. Ne tévedjünk azonban: éppen annyira nem új demokrata, mint amennyire nem is New York-i. Ő a nagy létszámú kormány ideológiáját hirdeti, amely már az 1980-as években is megbénította New Yorkot. Nézetem szerint nem úgy kell belépni az új évszázadba, hogy hűséget esküszünk azoknak a liberális eszméknek, amelyek olyan fájdalmas kudarchoz vezettek a múlt században.”
Hillary Clinton nem váratott magára a válasszal: „Lazióval más-más álláspontot képviselünk a közoktatástól kezdve a betegbiztosításon át a gazdaság jövőjéig” - hangoztatta a first lady.
Amíg Giuliani ki nem lépett a szorítóból, a mérkőzés tétje a hírnév és a személyiség kérdése volt. Hillary Clinton azzal támadta Giulianit, hogy durva, és vérmérséklete miatt alkalmatlan, míg a polgármester úgy jellemezte ellenlábasát mint megalkuvó, megbízhatatlan személyt, aki nem képviselheti megfelelően a New York-iakat Washingtonban. Az új jelölt arra késztette mind az ország első aszszonyát, mind a republikánusokat, hogy újjászervezzék választási hadjáratukat, mely ezáltal olyan versengéssé alakult át, ahol már nem az számít, kik a résztvevők, hanem hogy mit képviselnek. Ezt a fejleményt a jelek szerint mindkét oldal örömmel üdvözölte.
Kétségtelen, hogy Rick La-zio valamelyest jobbra áll Rudolph Giulianitól. A Clinton-kampány illetékesei ezt máris igyekeznek kihasználni, és olyan hirdetéseket fontolgatnak, amelyek támadják kongresszusi állásfoglalásait. Persze az igazság az, hogy az első személyes támadást nem Lazio indította el, hanem Clinton asszony kampányának vezetői. A Long Island-i képviselő csak ellentámadásba lendült, és egy pillanatig sem titkolta álláspontját, amelyet már nyolc esztendeje hangoztat a kongresszusban. Azt sem rejtette véka alá, hogy ellenzi a lőfegyverek nyilvántartását, és támogatja a jelentős adócsökkentést, ami homlokegyenest ellenkezik ellenfele nézeteivel. Persze nem lesz könnyű dolga, hiszen ő most lépett ki az ismeretlenség homályából, míg Hillary Clintont mindenki ismeri. Pénz dolgában sem áll valami rózsásan vetélytársához képest, megvan azonban az az előnye, hogy New Yorkban született, tehát nem jövevény, mint ellenlábasa.
A republikánusok már a hét elején azt harsogták, hogy Rick Lazio jobb jelöltnek bizonyul elődjénél. Albanyban Pataki kormányzó így nyilatkozott: „Ez az az ember, aki 12 órával jelöltségének közzététele után már az országos média figyelmének középpontjában áll, és programot hirdet New York számára, mert ismeri New Yorkot.”
Amint az ábra mutatja, ma már nincs választási hadjárat személyeskedés és egymás pocskondiázása nélkül. A választópolgárok persze már nemcsak unják, de haragra is gerjednek az ilyen megnyilvánulások láttán. Az ellenlábas jelöltek ennek ellenére egyre több pénzt fordítanak a sárdobálásra - részben ezért emésztenek fel olyan óriási összegeket a főként a televízióban zajló választási kampányok. Az emberben szinte ösztönösen felmerül a kérdés: nem lenne-e jobb ezeket a kiadásokat érdemesebb célra fordítani? Nem lenne elegendő, ha a jelöltek egy-két nyilvános vitát tartanának a tévében a fontos kérdések megvitatására, a személyeskedő hirdetésekre fordított összegeket pedig átutalnák valamilyen nemes célra?