Tihanyi Péter
Több kaját Őzikének
kiabálják a pécsi szurkolók kedvencüknek, Gera Zoltánnak

„Nem kétséges, Gera Zoltán a mai pécsi futball legnagyobb ígérete, és egyben a baranyai szurkolók első számú kedvence. Amint azt az MTK elleni mérkőzésen is láthattuk, megkülönböztetett figyelemmel kísérik a támadó megmozdulásait, s a reakciókból abszolút kiérezhető, hogy a szurkolók rajonganak érte. Pedig talán nem is tudják, hogy Gera egészen rendkívüli módon jutott el a magyar élvonalba. Hajszálon múlott, hogy eltűnjön a futballból, sőt sokak szerint az is csoda, hogy a csatár egyáltalán életben van.
Története szinte meseszerű, ugyanakkor elgondolkodtató és felemelő. A játékos bízik abban, hogy a következő idényben fizikailag is utoléri korosztályát. Az biztos, egy nagy harcban már győzött.” (Nemzeti Sport 2000. április 16.)

Gera Zoltán: „Olyan érzés élnem mostanában, mintha folyamatosan szállnék, repülnék”     Fotó: Horváth Norbert

- Mikor kezdtél el inni, kábítószerezni, és miért?
- Tíz-tizenegy éves korom körül. A szüleim elváltak, mikor 8-9 éves voltam. Aztán én az édesapámmal mentem, a bátyám pedig otthon maradt anyukámmal.
- A bíróság döntött így?
- Nem, ők döntöttek így. Úgy volt, hogy apukám állandóan csajozott, és egyszer csak mennie kellett. Mondta apám, hogy jössz? Mondtam, hogy megyek, és így. Anyukámnak ez nagyon rosszul esett. Utána meg egyszer anyukámnál voltam, egy darabig, egy fél évig, azután meg apukámnál. De anyukám nem tudott velem bánni, egyáltalán nem. Én sem ővele. Apukám néha nagyon-nagyon megvert, ez valamennyire hatott, ilyenkor egy darabig nem csináltam olyan nagy disznóságot, mert féltem a veréstől, fájt. Aztán persze megint. Így is loptam, meg minden, meg belőttem magam, csak mikor közeledtem a lakáshoz, elkezdtem félni.
- Hogyan csúsztál idáig, hogyan kezdődött?
- Egyszer csak azt vettem észre, hogy nyakig benne vagyok. Kilencéves koromban kezdődött a cigivel.
- Apukád hagyta?
- Egy évig nem tudta meg, de akkor még ő is cigizett. Emlékszem, hogy buktam le. A focipályán ültem a többi sráccal, és szívtunk. Apám véletlenül arra jött kocsival. Meglátott, berángatott a kocsiba, aztán bumm. Kaptam, utána visszamentem anyukámhoz, akkor kezdtem inni. Ittunk, nagyon sokat. Pálinkát, bort, de főleg rövidet, minden mennyiségben. Napokat, heteket átittunk, egyfolytában, attól függött, hogy mennyi pénzt tudtunk szerezni.
- Iskolába nem jártál? Negyedikes-ötödikes kellett, hogy legyél abban az időben.
- Kellett volna, de nem jártam. Minden nap játékterembe mentem iskola helyett.
- Honnan volt rá pénzed?
- Volt mindennap reggelipénz, reggelit soha nem vettem, meg sokat loptam anyukámtól. Volt, amikor egy hónapban csak 20 ezer forintot keresett, de a felét ennek is sokszor elloptam. Apukám parkolóőr volt akkor, és mindig sok volt az aprója. Ahogy megloptam, mentem azonnal a géphez játszani. Eleinte el tudtam vele hitetni, hogy rosszul számolt, utána már nem, és akkor megmondtam neki, hogy mi a helyzet. Csak akkor éreztem magam szabadnak, amikor ilyet csináltam. Unatkoztunk, elmentünk verekedni, unatkoztunk, elmentünk gyújtogatni, unatkoztunk, elmentünk és kiraboltunk valakit. Közben ittunk. Vagy szipuztunk. Hígító, csavarlazító, nejlonzacskó. Tök bódultan közlekedtünk, 10-15-en voltunk a bandában, kissrácok voltunk, mégis mindenki félt tőlünk, vagy kikerültek. Mikor meg nem szívtam, olyan agresszív voltam, hogy mindenkinek nekimentem. Még édesanyámnak is. Beszóltam, nekimentem, egyszerűen nekiugrottam. Szegény anyámat megaláztam, megszégyenítettem folyamatosan. Reggel ötre ment dolgozni, de sokszor éjjel egykor-kettőkor jött a rendőr érte, hogy jöjjön be, mert a fia már megint balhézott.
- Anyukád tudta, hogy lopod őt folyamatosan?
- Tudta, pedig a bátyámat is ő tartotta el. Elloptam a vázáit, az értékesebb dolgait, a tárgyakat a lakásból. Ilyenkor, mikor anyámnak fájdalmakat okoztam, mindig meg akartam változni. Figyeltem azokat, akik rendes viszonyban voltak a szüleikkel, akik nem piáltak, nem cigiztek, szipuztak. Hú, de jó lenne, ha én is ilyen lehetnék. De soha nem sikerült, már nem tudtam megváltozni, egyszerűen nem tudtam. Csak a haverokkal voltam, haza is naponta vagy kétnaponta egyszer jártam, hogy egyek valamit.
- Az iskolából végképp kimaradtál…
- Eleve a nehezen kezelhető gyerekek iskolájába jártam. Volt, hogy 3-4 hónapig egyszer sem mentem be, így fél évek kimaradtak. Három-négyszer buktam is, de nem azért, mert hülye voltam, hanem mert még a tankönyveimet sem láttam, nemhogy az iskolát. Miután Isten megérintett és megváltoztatott, mindent bepótoltam, és remek eredménnyel elvégeztem a sulit. Az átragasztózott évek persze elvesztek emiatt, tizennyolc évesen végeztem el az általános iskolát, mikor más a középiskolát.
- Hogyan, milyen módon változtatott meg Isten?
- Édesapám egyszer csak abbahagyta a csajozást, cigarettát, nem járt el össze-vissza, és sokkal kedvesebb lett. Ez elég látványos volt. Egyszer csak azt mondta, hogy ő megtért Istenhez.
- Te tudtad akkor, hogy ez mit jelent?
- Először csak a hatását láttam, azt, hogy megváltozott apu élete, de aztán mindent el is mondott nekem. Egyszer intéznivalója akadt Pesten, és akkor meghívott magával engem is, a bátyámat is, azt mondta: „Gyertek, elviszlek benneteket a Folyondár utcába, a gyülekezetbe, nézzétek meg, hova járok én!” Különben Pécsen járt gyülekezetbe, meg néha Budapestre. Annyira, de annyira akarta, na jó, elmentünk. Előtte még egy óriásit játéktermeztem, és úgy indultam el. Aztán csak néztem, hogy ott mi van. Táncoltak, énekeltek, tapsoltak az emberek, meg ugráltak, meg minden, és ez tetszett nekem.
- Nem furcsálltad? Nem buktál ki tőle?
- Nem, nekem nagyon tetszett. Az viszont nem, mikor elkezdtek beszélni. Untam, nem is tudtam odafigyelni, nem is értettem, mit mondanak. Az az életmód az agyamat is pusztította és lebénította, két mondatra sem tudtam odafigyelni. Kimentem, mert unatkoztam, sokáig beszéltek, hosszú volt. De mikor elkezdtek zenélni meg táncolni, visszamentem. Még arra emlékszem, hogy aki a színpadon beszélt, mondta, milyen a bibliai élet, én meg röhögtem egyet: „Na ne vicceljen már, én így nem fogok élni.” Hazafelé mondta apám, hogy „akkor majd jössz Pécsen is a gyülekezetbe”. Mondtam persze, megyek, jó, persze… Aztán két hónapig nem mentem. Utána aztán mégis elmentem, ott is tetszett az ének, de gondoltam, köszönöm, ennyi elég volt. De apám megint hívott, és megint elmentem. Akkor tudtam odafigyelni először, hogy mit is beszélnek. Utána hétről hétre eljártam. Azon vettem észre magam, hogy nem nagyon hiányzik a szipu, a pia, a régi dolgok, az alkohol meg az a banda sem.
Úgy tértem meg, emlékszem, éppen vasárnap volt. Attól fogva, hogy az imát Istennek elmondtam, egyszer sem rúgtam be, egy szál cigit sem szívtam, a játékgép fogságából is megszabadultam. Abban az időszakban az istentiszteleteken - Pécsett meg a Budapest Sportcsarnokban is - nagyon sokat sírtam. Egyszerűen elkezdett folyni a könny a szememből, és nem tudtam megállítani. Azt éreztem, és azt éltem át, mintha az a sok mocsok, ital, kábítószer, ez a sok bűn valahogy a könnyeimmel együtt kijönne belőlem. Nem tudom, hogyan, de minden ilyen sírás után tisztábbnak és jobbnak éreztem magam. Ez idővel elmúlt.
Azután a vasárnap után normálisan kezdtem iskolába is járni, elkezdtem a Bibliát is olvasni. Nemcsak hogy értettem már a prédikációkat, de a lényeget ki is jegyzeteltem, és a jegyzeteimet otthon mindig áttanulmányoztam.
- Ahhoz képest, hogy az edzők a magyar futball egyik nagy reménységének tartanak, egy szót sem szóltál erről ez idáig…
- Hát, nem kérdezted. Már ötéves koromtól kezdve rúgtam a labdát állandóan. Mindenhol csak a foci, napi nyolc órán keresztül, egész nap a pálya. Csak ez kötött le, semmi más. Tízévesen elmentem focizni a Pécsi Bőrgyár ificsapatába. Emlékszem, olyan kicsi voltam, hogy mindenkinek csak a derekáig értem, mindig idősebbekkel játszattak. Ott fölfigyelt rám egy edző - Garami József -, és olyan fiatalon elvittek a PMSC-be. Ez Pécs első számú csapata volt. Két hónap után aztán elkezdtem úgy élni, ahogy elmondtam. A csapatot emiatt hagytam ott. Tizenkét éves koromtól tizenhat éves koromig labdába sem rúgtam. Most, ahogy focizni látnak, ezt egyszerűen nem hiszik el az emberek. Ebből a kihagyásból annyi maradt vissza, hogy a mérkőzés utolsó húsz percében óriási oxigénhiánnyal küszködöm. A ragasztózás miatt a mellkasom, az egész felsőtestem nem tudott rendesen kifejlődni. Keményen dolgozom, és egyre többet bírok. De így is borzasztóan vékony vagyok. A szurkolók Őzikének hívnak, mert azt mondják, úgy futok, mint egy őzike. Sokszor hallom, hogy bekiabálják: „Adjatok több kaját Őzikének, hadd fusson még szebben!”
- A kihagyás után, miután megtértél, hogyan kerültél vissza a pályára?
- Miután megtértem, lett egy nagy lyuk az életemben, a régi bandával a bűnöző életet abbahagytam, maradt az iskola meg a Biblia. Unatkoztam, vágyakoztam a focira, de tudtam - elég volt magamra néznem -, számomra ez már csak álom marad. De mégis elkezdtem imádkozni Istenhez, azért, hogy valahova elmehessek játszani, de úgy, hogy engem hívjon valaki, és nem úgy, hogy nekem kelljen jelentkeznem. Pontosan három hét múlva felkeresett egy volt csapattársam azzal, hogy az egyik volt edzőm, Bódi Zoltán meghallotta valakitől, hogy megváltoztam, és ő kérdezteti, hogy lenne-e kedvem mindent újrakezdeni. Ezután még jobban hittem Istenben, és a kapcsolatom Vele még valóságosabb lett. Szinte minden imámra, kérésemre valamilyen módon válaszolt Isten.
Fokról fokra, évről évre följebb emelkedtem a fociban. Mikor először elolvastam az Ószövetségben József történetét, életem akkori eseményei alapján azt láttam, hogy Isten engem is Józseffé tett a saját környezetemben. Mindenki megszeretett, és mindenki azon volt, hogy én jobb legyek, följebb kerüljek. Minden edzőm egytől-egyig - sok volt az utóbbi négy évben, sok helyen játszottam - annyira megkedvelt, hogy fiaként kezelt. Ezt ki is fejezték. A szurkolók szeretete, rajongása is minden egyes alkalommal szinte zavarba hoz. Régen mindenki utált és kikerült, most meg mindenki „nekem jön”. Pedig hát, hogy nézek én ki, sehogy. Középiskolám sincs, csak nyolc általánosom. Nem tudom kifejezni magam, nem tudok rendesen beszélni sem. Olyan érzés élnem mostanában, mintha folyamatosan szállnék, repülnék. Csodálatos. Tavaly a Fradi két vezetője, Páncsics meg Gál László megkerestek itt Pécsett, hogy a szerződésem lejárta után - ami éppen most jár le - lenne-e kedvem náluk játszani?
- Erre te?
- Erre mondtam, hogy örömmel, és nagyon megtisztelve érzem magam, így megkötöttük az előszerződést. Azóta az elmúlt egy évben rengeteg jó ajánlatot kaptam, még híres külföldi csapatoktól is. Viszont én eldöntöttem, hogy változatlanul a Fradiban akarok focizni, az lesz a jó most nekem. Még a fradisok is azt mondták - pedig ezt a Fradin belül sem mondják mindenkinek -, hogy nekem fradiszívem van.
- Mik a legközelebbi terveid, céljaid?
- Június 6-án az MTK-pályán játszom a 21 éven aluli utánpótlás-válogatottban az izraeli válogatott ellen. Benne lesz még a csapatban rajtam kívül Szabics is, és Hajnal is, meg nem is tudom pontosan, kik.
- Mi jelenti, neked a legnagyobb örömet mostanság?
- Az anyukámmal rendbejött a kapcsolatom, ez a legnagyobb öröm mostanában. Nagy bizonyság vagyok előtte, hogy ennyire megváltoztam, ezt ő a legmerészebb álmaiban sem merte gondolni. Nagyon büszke rám. Mindenkinek eldicsekszik, hogy ez az én fiam, milyen jó ember lett, milyen szelíd lett. És már sír is örömében. Régen is nagyon sokat sírt miattam, már úgy volt, hogy intézetbe ad, de valahogy kitartott, és mégsem dobott el. Apukámnak most már van egy felesége, az az én mostohaanyám. Másfél éve, hogy apukám megnősült, nagyon jó a kapcsolatom velük is. Tudom magamról, hogy ennyi pénzt foci nélkül nem tudnék keresni, iskolám sincs. Óriási kiváltság szerintem, hogy abból keresem a kenyeremet - és nem is rosszul -, amit a legjobban szeretek csinálni. Ezt csak azért mondom neked, mert annak is nagyon örülök, hogy már többszörösen is visszafizethettem anyukámnak azokat az összegeket, és azokat az értékeket, amiket annak idején elloptam tőle.

(Zoli 2000. május 24-én délután aláírta hároméves szerződését a Ferencváros csapatával.)