Jeruzsálem neve hatszázötvenhétszer fordul elő az Ószövetségben és
százötvenhétszer az Újszövetségben. A várost összesen hetven különféle néven
nevezi - jobban mondva becézi - a Biblia: „választott város; Isten hajléka;
kedves ünnepek városa; nyugalom hajléka; szent sátor; Sion leánya; az Úr örömének
városa; az Úr királyi széke; szép és elkényeztetett asszony; tökéletes szépség;
az egész föld öröme; népem kapuja; nyájnak tornya; igazság városa; Nagy Király
városa” - és hosszan folytathatnánk a sort. A zsidóságot és kereszténységet
- a Biblián keresztül - elszakíthatatlan szálak fűzik Jeruzsálemhez, de a
városhoz való szellemi kötődés igényét más vallások, így az iszlám is régen
megfogalmazta.
Mórija hegye Jeruzsálemben. Isten kiszemelte
Arisztotelész óta közhely, hogy az ember „városalkotó lény”. Az antik polisz
azonban többet jelentett a polgárok és/vagy épületek összességénél: a város egy
istenség oltalma alatt álló szent terület is volt egyben: ennek köszönhette
létrejöttét és fennmaradását, s ha elpusztult, az biztos jele volt annak, hogy
„elhagyták istenei”. Hogy a régiek mennyire komolyan vették ezeket a városok
felett trónoló szellemeket, az is jelzi, hogy az ostromokat mindig sajátos „szellemi
harccal” kezdték: különféle varázsigéket mondva, fűt-fát ígérgetve
próbálták elcsábítani a hely szellemét a településről. Ezt a szertartást a
rómaiak az „istenek kihívásának” (evocatio deorum) nevezték, s kései források
szerint így vették be többek között Karthágót és Korinthoszt is.
Hogy a városok és a felettük lévő szellemi fejedelemségek a Biblia szerint is
szorosan együvé tartoznak, mutatja Babilón ítélete: „Megfenyítem Bélt [Babilón
egyik fő istene] is Babilónban, és kivonom szájából, amit benyelt, és többé nem
futnak hozzá a nemzetek, Babilón kőfala is ledől.” (Jeremiás 51,44) Bizonyos
értelemben tehát minden emberi település „kiválasztott hely” - csakhogy nem
mindegy, ki és milyen célból választotta ki! Jeruzsálem az egyetlen hely a
földkerekségen, amelyről a Biblia azt állítja, hogy maga az Örökkévaló szemelte
ki magának lakóhelyül.
Ábrahám és Melkicedek
Mióta beszélhetünk Jeruzsálem kiválasztottságáról? A Bibliában először
Ábrahám történetében bukkan fel a hely: Sálem királya, Melkicedek innen ment ki
Ábrahám elé, hogy megáldja őt. Melkicedek Él Eljónnak [szó szerint: a Legfelsőbb
Isten], a „Magasságos Isten”-nek főpapja volt, akit ugyanő „az egek és a föld
teremtőjének” is nevezett (Mózes első könyve 14,19). Ez az Isten minden bizonnyal
azonos volt azzal, aki éppen e találkozás után kötött örök szövetséget
Ábrahámmal és annak leszármazottaival. Él Eljón, az Örökkévaló tisztelete tehát
már jóval Ábrahám kiválasztása és a zsidó nép születése előtt létezett
Jeruzsálemben.
A várost ekkoriban még kanaániták lakták, amely nem népnév, Benjamin Mazar szerint
a tengerparti városok kereskedőit hívták így. A zsidó honfoglaláskor értesülünk
róla, hogy Jeruzsálem lakói jebúsziak (jebuzeusok), akiknek etnikai (és egyben
szellemi) hovatartozását jelzi Ezékiel jóval később Jeruzsálemről mondott
próféciája: „A te származásod és születésed Kanaán földjéről való, atyád
az emoreus és anyád hitteus aszszony.” (16,3) Csaknem bizonyos tehát, hogy
Jeruzsálem Biblián kívüli forrásokból nem ismert jebuzeus lakói az amurrúkkal
(emoreusok) és hettitákkal (hitteusok) álltak rokonságban.
Jeruzsálem szellemi fontosságát azonban nemcsak a melkicedeki áldás, hanem egy
Ábrahámmal kapcsolatos másik történet is előrevetítette. Isten így szólt
Ábrahámnak, miután neki adta az ígéret gyermekét, Izsákot: „Vedd a te fiadat, ama
te egyetlenegyedet, a kit szeretsz, Izsákot, és menj el Mórija földjére, és áldozd
meg ott égő áldozatul a hegyek közül egyen, a melyet mondok majd neked.” (Mózes
első könyve 22,2) Az emberáldozatra, mint ismeretes, végül nem került sor: Isten
közbeavatkozott, még mielőtt Ábrahám késével lesújthatott volna fiára. Az Istenbe
vetett rendületlen és feltétel nélküli hit e tanúsítványa örökre megerősítette
az Ábrahám magvával kötött szerződés érvényességét. A helyet Ábrahám Jahve
jíré-nek nevezte el („Isten látja, Isten gondoskodik”). A Krónikák második
könyvéből azt is megtudjuk, hogy „a Mórija földje” szintén Jeruzsálem mellett
volt, éppen azon a helyen, ahol több mint ezer év múlva az Örökkévaló Szentélye
magasodott: „Elkezdte építtetni Salamon az Úr Házát Jeruzsálemben, a Mórija
hegyén, mely Dávidnak, az ő atyjának megmutattatott” (3,1).
Dávid és Salamon
Dávid valószínűleg már egészen fiatalon felismerte Jeruzsálem szellemi
jelentőségét, legalábbis erre következtethetünk abból, hogy Góliát legyőzése
után annak levágott fejét felvitte az akkor még jebuzeusok által lakott városba
(Sámuel első könyve 17,54). Ezt a cselekedetét az is motiválhatta, hogy - mint az a
110. zsoltárból is kiderül - ismerte Ábrahám és Melkicedek történetét,
amelyből megértette Jeruzsálem kiválasztottságát. Ezért Góliát fejét, mint
hadizsákmányt, Él Eljónnak vitte fel áldozatul, neki köszönve meg a párbajban
aratott győzelmet és Izrael szabadulását - s talán titokban abban is reménykedett,
hogy a hódítóknak ellenálló város hamarosan a győztes Izrael kezére fog kerülni.
Így is lett. A lakói által Cijonnak (Sion) vagy Jebúsznak nevezett erődítmény
elfoglalása az egész Izraelt uralma alatt egyesítő Dávid egyik első haditette volt.
Nagy nehézségek árán, de „bevette mindazáltal Dávid a Sion várát, és az immár
a Dávid városa” - olvassuk Sámuel második könyvében (5,7). Dávid tehát saját
nevére keresztelte át a citadellát és rögvest megkezdte annak várossá építését.
A király azonban nemcsak dinasztiája székhelyéül szánta Jeruzsálemet, hanem az
istentisztelet központját is itt rendezte be. Kivétette a frigyládát a Gibeon hegyén
álló mózesi sátorból, és felvitette a saját magáról elnevezett városba, azon
belül is saját palotájába (Krónikák második könyve 8,11).
Dávid tudatosan készült a Szentély felépítésére: hadizsákmányait Jeruzsálemben
halmozta fel, hogy megteremtse az építkezés anyagi alapját; ám ekkor csaknem
végzetesnek bizonyuló hibát követett el. Isten kifejezett tilalma ellenére
népszámlálást tartott, aminek következtében mintegy hetvenezren haltak meg
Izraelben. Dávid éppen a jebuzeus Arauna (Ornán) cséplőhelyénél könyörgött az
Úrnak, hogy állítsa meg a csapást, mikor meglátta a pusztító angyalt, aki kivont
kardjával éppen Jeruzsálemre készült támadni. Nyomban megvásárolta a helyet, majd
engesztelésül oltárt épített, és azon áldozatot mutatott be, melyre Isten tűzzel
válaszolt (Krónikák első könyve 21,18-26).
Dávid ekkor elállt a Templom építésétől, annak terveit és az építkezéshez
szükséges kincseket nyilvánosan utódjára ruházta. Salamon uralkodásának negyedik
évében kezdte meg a munkálatokat Mórija hegyén, Arauna szérűjén, ahol egykor
Ábrahám, majd Dávid oltára állt. Az épületet hét év alatt sikerült befejeznie.
(Erről bővebben lásd Hetek 1999. január 9., Ahol Isten lakott.)
A zsidók által egyszerűen „Ház”-nak (ha-Bét) nevezett Szentély felavatásakor
egész Izrael összegyűlt Jeruzsálemben. A papok a frigyládát ünnepélyes menetben
vitték át Dávid palotájából a Móriján épült Szentélybe, és elhelyezték a
Szentek Szentjében. „Mikor pedig kijöttek a papok a szenthelyről: köd töltötte be
az Úrnak házát, úgy, hogy meg sem állhattak a papok az ő szolgálatukban a köd
miatt; mert az Úr dicsősége töltötte be az Úrnak házát. Akkor monda Salamon: Az
Úr mondotta, hogy ő lakoznék ködben.” (Királyok első könyve 8,10-12)
Salamon ekkor megáldotta Izraelt, és könyörgött Istennek, hogy szentelje meg a Házat
és fogadja el az abban bemutatott áldozatokat; s akárki is fordul hozzá, legyen bár
izraelita vagy idegen, hallgassa meg könyörgését. „És monda neki az Úr:
Meghallgattam a te imádságodat és könyörgésedet, amellyel könyörögtél előttem:
megszenteltem e házat, amelyet építettél, abba helyeztetvén az én nevemet
mindörökké, és ott lesznek az én szemeim, és az én szívem mindenkor.” (Királyok
első könyve 9,3) Bár az Első Szentély fennállásának több mint negyedfélszáz
éve alatt sok vihart látott, s végül 586-ban a babilóni csapatok le is rombolták,
ezt az ígéretet sohasem veszítette el. Izrael Istene egyben Jeruzsálem Istenévé
vált, amint azt egy Lakis közelében előkerült, jelenleg a jeruzsálemi Bible Lands
Museumban őrzött, VI. századi felirat is bizonyítja: „Jahve, az egész föld istene,
akihez Júda hegyei tartoznak, Jeruzsálem Istene.”
Zorobábel és Ezra
A babilóni fogságba hurcolt zsidók a száműzetés keserű hetven esztendeje alatt sem
feledkeztek meg hátrahagyott, elpusztult fővárosukról: „Ha elfelejtkezem rólad,
Jeruzsálem, felejtkezzék el rólam az én jobb-kezem! Nyelvem ragadjon az ínyemhez, ha
meg nem emlékezem rólad; ha nem Jeruzsálemet tekintem az én vígasságom fejének!”
(137. zsoltár) A „két folyam partján” letelepített zsidók többsége Jeruzsálem
pusztulása ellenére sem hitte el, hogy Isten megbánta volna Salamonnak tett
ígéreteit. Nekik volt igazuk: „Szeretem Jeruzsálemet és a Siont nagy szeretettel”
- üzente nekik az Úr Zakariás prófétán keresztül (1,14). Végül a perzsa
birodalom feje, Kürosz, 538-ban kiadott rendeletében engedélyezte a babilóniak által
fogságba hurcolt népek és isteneik hazatelepítését. Kürosz egyik feliratán
olvassuk: „Jeruzsálem városától kezdve Assur és Susán városáig, Agadéig,
Esnunak földjéig … a Tigris folyón túl fekvő szent városokig, amelyek (isten)
lakásait régen alapították, az isteneket, akik bennük laktak, helyükre
visszavitettem, örök lakást adtam nekik. Az összes embert összegyűjtöttem,
lakóhelyükre visszatelepítettem.”
Az „alijázók” első hulláma Zorobábel vezetésével még abban az esztendőben
hazatért, Dávid városában telepedett le, majd hamarosan megkezdte a Szentély
újrafelépítését „az ő helyén” (Ezsdrás 2,68). Először oltárt emeltek, s rá
két évre megkezdték a szentélyépület felépítését is. Az alapkövet maga a perzsa
helytartó helyezte el (Ezsdrás 5,16). A nagy nehézségek árán elkészült új Templom
elkeserítő látványt nyújtott azoknak, akik még látták a salamoni Szentély
pompáját, ám Haggai (Aggeus) próféciája bizakodásra adott okot: „Egy kevés idő
van még, és én megindítom az eget és a földet, a tengert és a szárazt. És
megindítok minden népet, és eljön, akit minden népek óhajtanak, és megtöltöm e
házat dicsőséggel, azt mondja a Seregeknek Ura. (…) Nagyobb lészen e második
háznak dicsősége az elsőnél, azt mondja a Seregeknek Ura, és e helyen adok
békességet, azt mondja a Seregeknek Ura” (2,7.9).
Ami az ezüstöt és aranyat illeti, az ígéret hamar beteljesedett. Az Ezra (Ezsdrás)
főpap vezetésével hazatérő „második hullám” Artaxerxész perzsa király
adományait is magával hozta, mert Isten „arra indította a király szívét, hogy
megékesítse az Úr házát, amely Jeruzsálemben van” (Ezsdrás 7,27). A dicsőség
ígérete azonban csak a „minden népek óhajának”, a Messiásnak eljövetelekor
teljesedett be, akiről a zsidók pontosan tudták, hogy a Jeruzsálem újjáépítésére
vonatkozó engedély kiadásától (i. e. 445) számított 69 évhét múlva kell
eljönnie. (Erről bővebben lásd Hetek 2000. január 1., Időszámításunk valódi
kezdete.)
János és Jézus
„A mindennapos csodák ideje” a hellénisztikus és római korban sem szűnt meg
Jeruzsálemben és a Szentélyben - meggyőződhetünk erről, ha fellapozzuk az
Újszövetséget és Josephus Fla-vius történeti műveit. A Messiás eljövetelét
közvetlenül előkészítő Keresztelő János születését is egy angyal jelentette be
Zakariásnak, miközben papi szolgálatát végezte a Szentélyben. Mikor a Templomban
hosszan időző pap megnémult, és csak jelekkel tudott környezetével kommunikálni,
mindenki tudta: Jeruzsálem újra „égi látogatás” színhelye volt (Lukács 1,8-22).
Jézus egész szolgálata során különleges gonddal viseltetett „az Atya Háza”
iránt: már tizenkét éves korában ott ült a Szanhedrin bölcsei között (Lukács
2,41-50); közismert, hogyan náspángolta el a kufárokat a Szentély déli csarnokában,
amelyet Heródes építtetett egyfajta „shopping centernek” (Máté 21,12), és hogyan
kísérte figyelemmel az adakozást (Márk 12,41). A Gétszemáné-kertben történt
elfogatásakor maga mondja a rájuk támadó Templomőrség parancsnokának: „Naponként
nálatok ültem, tanítván a Templomban, és nem fogtatok meg engem.” (Máté 26,55)
Jézus tanításának szokott helye a Kidron-völgy felett emelkedő „Salamon-csarnok”
volt (János 10,23), ahol számos csodát is tett. Állandóan óriási tömeg verődött
össze körülötte, akik látni és hallani akarták őt. Így teljesedett be Aggeus
próféciája a Második Ház dicsőségéről.
Jézus kereszthalálakor - mint arról a szinoptikus evangéliumok egybehangzóan
beszámolnak - számos jel és csoda történt Jeruzsálemben és a Szentélyben is. A
Szentek Szentjét és a Szenthelyet elválasztó vastag függöny tetejétől az aljáig
kettérepedt, más forrásokból pedig azt is tudjuk, hogy a Templom tömör bronzkapuja
éjféltájban magától kitárult. Sokan e jelenségeket Isten dicsőségének, a
sekinának eltávozásával magyarázzák.
A Szentély és Jeruzsálem mindenesetre továbbra is kiemelten fontos maradt az egyház
számára. A pünkösdre várakozó tanítványok „mindenkor a Templomban voltak,
dicsérvén és áldván az Istent” (Lukács 24,53) - ez is alátámasztani látszik
azt az elméletet, hogy a Szent Szellem kitöltetése a jeruzsálemi Templomtéren
történt ezrek szeme láttára. (Lásd bővebben: Hetek 1999. május 15., A hetek
ünnepe.) De az egyház tagjai még a pünkösdi események után is „minden nap egy
akarattal kitartottak a templomban” (Apostolok cselekedetei 2,46), egészen addig, amíg
az üldözések miatt kénytelenek voltak emigrálni a városból.
Mohamed Jeruzsálemben?
A muszlimok szent könyvében, a Koránban Jeruzsálem neve egyetlen egyszer sem szerepel.
Az a vékonyka szál, amely a zsidók és keresztények Szent Városát összeköti az
iszlám hagyománnyal, a Korán egyetlen verse, amely Mohamed „égbe repüléséről”
(isrá‘) szól: „Áldott legyen Allah, aki elvitte szolgáját éjjel a Szent
Mecsettől a Távoli Mecsetig, arra a környékre, amit ő megáldott.” (XVII,1) Csak a
jóval későbbi vallásos tradíció (hadísz) magyarázta úgy a történetet, hogy a
női arcú, pávafarkú, szárnyas lovon, Al-Borákon végrehajtott éjszakai repülés
végállomása Jeruzsálem volt. Amikor Mohamed megérkezett a Templomhegyre - szól a
legenda -, Gábriel arkangyal kikötötte lovát a Nyugati Falhoz vezető kapuhoz. A
próféta ezután felment a domb tetején levő sziklához, ahol a régi próféták:
Ábrahám, Mózes és Jézus köszöntötték, majd együtt imádkoztak. Ezután a
mennyből a sziklára leereszkedő fénylétrán felmászott a hetedik égbe, Allah
jelenlétébe, ahol kinyilatkoztatásokat kapott. Végül ugyanazon a létrán
visszamászott a sziklára, felpattant csodalovára, és még aznap éjjel mekkai
ágyában hajtotta álomra a fejét. Az idézett Korán vers modern kommentátorai azonban
egyetértenek abban, hogy a „távoli mecset” vagy „távoli szent hely”
(al-maszdzsid al-akszá) semmiképpen nem lehetett Jeruzsálem, mivel a Korán
Palesztinát mint „közeli földet” (adná al-ard) szokta emlegetni.
(A szerző történész)
Jeruzsálem az évszámok tükrében - alapításától az iszlám
időszakig -
IDŐSZÁMÍTÁSUNK ELŐTT
2200 k. |
Ábrahám és Melkicedek találkozása |
1000 k. |
Dávid elfoglalja Jebúsz (Cijjón) erődítményét |
950 k. |
Salamon felépíti az első Szentélyt |
930 |
Izrael kettészakadása északi (Izrael) és déli (Júda) országrészre |
586 |
Nabukodonozor csapatai lerombolják a Szentélyt, a babilóni fogság kezdete |
538 |
Kürosz rendelete a Templom felépítéséről és a hazatérésről |
458 |
A hazatérők második hulláma Ezsdrás vezetésével |
445 |
Artaxerxész engedélyezi Jeruzsálem felépítését |
332 |
Nagy Sándor elfoglalja Jeruzsálemet |
168 |
IV. Antiokhosz Epiphanész elfoglalja Jeruzsálemet, tisztátalanná teszi a
Templomot |
164 |
Júda Makkabi csapatai visszafoglalják Jeruzsálemet, a Templom
megtisztítása |
63 |
Pompeius Magnus ostrommal beveszi Jeruzsálemet, a római uralom kezdete |
19 |
Nagy Heródes elkezdi a Templom felújítását |
8/7 |
Keresztelő János, majd fél évvel később Jézus Krisztus születése |
IDŐSZÁMÍTÁSUNK SZERINT
6 |
Iudaea római provincia lesz |
29/30 |
Jézus Krisztus kereszthalála és feltámadása |
66 |
Az első zsidó háború kezdete |
70 |
Jeruzsálemet és a Szentélyt lerombolják Titus csapatai |
132 |
A Bar Kochba-felkelés kezdete |
135 |
Hadrianus elfojtja a felkelést, a Szentély helyén Zeusznak épít Templomot |
335 |
A Szent Sír-templom felépítése |
614 |
A perzsák elfoglalják Jeruzsálemet |
628 |
Bizánc visszafoglalja a várost |
691 |
Felépül a Sziklamecset a Templom helyén |