Vissza a tartalomjegyzékhez

Grüll Tibor
A Választott Város

Jeruzsálem neve hatszázötvenhétszer fordul elő az Ószövetségben és százötvenhétszer az Újszövetségben. A várost összesen hetven különféle néven nevezi - jobban mondva becézi - a Biblia: „választott város; Isten hajléka; kedves ünnepek városa; nyugalom hajléka; szent sátor; Sion leánya; az Úr örömének városa; az Úr királyi széke; szép és elkényeztetett asszony; tökéletes szépség; az egész föld öröme; népem kapuja; nyájnak tornya; igazság városa; Nagy Király városa” - és hosszan folytathatnánk a sort. A zsidóságot és kereszténységet - a Biblián keresztül - elszakíthatatlan szálak fűzik Jeruzsálemhez, de a városhoz való szellemi kötődés igényét más vallások, így az iszlám is régen megfogalmazta.


Mórija hegye Jeruzsálemben. Isten kiszemelte

Arisztotelész óta közhely, hogy az ember „városalkotó lény”. Az antik polisz azonban többet jelentett a polgárok és/vagy épületek összességénél: a város egy istenség oltalma alatt álló szent terület is volt egyben: ennek köszönhette létrejöttét és fennmaradását, s ha elpusztult, az biztos jele volt annak, hogy „elhagyták istenei”. Hogy a régiek mennyire komolyan vették ezeket a városok felett trónoló szellemeket, az is jelzi, hogy az ostromokat mindig sajátos „szellemi harccal” kezdték: különféle varázsigéket mondva, fűt-fát ígérgetve próbálták elcsábítani a hely szellemét a településről. Ezt a szertartást a rómaiak az „istenek kihívásának” (evocatio deorum) nevezték, s kései források szerint így vették be többek között Karthágót és Korinthoszt is.
Hogy a városok és a felettük lévő szellemi fejedelemségek a Biblia szerint is szorosan együvé tartoznak, mutatja Babilón ítélete: „Megfenyítem Bélt [Babilón egyik fő istene] is Babilónban, és kivonom szájából, amit benyelt, és többé nem futnak hozzá a nemzetek, Babilón kőfala is ledől.” (Jeremiás 51,44) Bizonyos értelemben tehát minden emberi település „kiválasztott hely” - csakhogy nem mindegy, ki és milyen célból választotta ki! Jeruzsálem az egyetlen hely a földkerekségen, amelyről a Biblia azt állítja, hogy maga az Örökkévaló szemelte ki magának lakóhelyül.

Ábrahám és Melkicedek

Mióta beszélhetünk Jeruzsálem kiválasztottságáról? A Bibliában először Ábrahám történetében bukkan fel a hely: Sálem királya, Melkicedek innen ment ki Ábrahám elé, hogy megáldja őt. Melkicedek Él Eljónnak [szó szerint: a Legfelsőbb Isten], a „Magasságos Isten”-nek főpapja volt, akit ugyanő „az egek és a föld teremtőjének” is nevezett (Mózes első könyve 14,19). Ez az Isten minden bizonnyal azonos volt azzal, aki éppen e találkozás után kötött örök szövetséget Ábrahámmal és annak leszármazottaival. Él Eljón, az Örökkévaló tisztelete tehát már jóval Ábrahám kiválasztása és a zsidó nép születése előtt létezett Jeruzsálemben.
A várost ekkoriban még kanaániták lakták, amely nem népnév, Benjamin Mazar szerint a tengerparti városok kereskedőit hívták így. A zsidó honfoglaláskor értesülünk róla, hogy Jeruzsálem lakói jebúsziak (jebuzeusok), akiknek etnikai (és egyben szellemi) hovatartozását jelzi Ezékiel jóval később Jeruzsálemről mondott próféciája: „A te származásod és születésed Kanaán földjéről való, atyád az emoreus és anyád hitteus aszszony.” (16,3) Csaknem bizonyos tehát, hogy Jeruzsálem Biblián kívüli forrásokból nem ismert jebuzeus lakói az amurrúkkal (emoreusok) és hettitákkal (hitteusok) álltak rokonságban.
Jeruzsálem szellemi fontosságát azonban nemcsak a melkicedeki áldás, hanem egy Ábrahámmal kapcsolatos másik történet is előrevetítette. Isten így szólt Ábrahámnak, miután neki adta az ígéret gyermekét, Izsákot: „Vedd a te fiadat, ama te egyetlenegyedet, a kit szeretsz, Izsákot, és menj el Mórija földjére, és áldozd meg ott égő áldozatul a hegyek közül egyen, a melyet mondok majd neked.” (Mózes első könyve 22,2) Az emberáldozatra, mint ismeretes, végül nem került sor: Isten közbeavatkozott, még mielőtt Ábrahám késével lesújthatott volna fiára. Az Istenbe vetett rendületlen és feltétel nélküli hit e tanúsítványa örökre megerősítette az Ábrahám magvával kötött szerződés érvényességét. A helyet Ábrahám Jahve jíré-nek nevezte el („Isten látja, Isten gondoskodik”). A Krónikák második könyvéből azt is megtudjuk, hogy „a Mórija földje” szintén Jeruzsálem mellett volt, éppen azon a helyen, ahol több mint ezer év múlva az Örökkévaló Szentélye magasodott: „Elkezdte építtetni Salamon az Úr Házát Jeruzsálemben, a Mórija hegyén, mely Dávidnak, az ő atyjának megmutattatott” (3,1).

Dávid és Salamon

Dávid valószínűleg már egészen fiatalon felismerte Jeruzsálem szellemi jelentőségét, legalábbis erre következtethetünk abból, hogy Góliát legyőzése után annak levágott fejét felvitte az akkor még jebuzeusok által lakott városba (Sámuel első könyve 17,54). Ezt a cselekedetét az is motiválhatta, hogy - mint az a 110. zsoltárból is kiderül - ismerte Ábrahám és Melkicedek történetét, amelyből megértette Jeruzsálem kiválasztottságát. Ezért Góliát fejét, mint hadizsákmányt, Él Eljónnak vitte fel áldozatul, neki köszönve meg a párbajban aratott győzelmet és Izrael szabadulását - s talán titokban abban is reménykedett, hogy a hódítóknak ellenálló város hamarosan a győztes Izrael kezére fog kerülni. Így is lett. A lakói által Cijonnak (Sion) vagy Jebúsznak nevezett erődítmény elfoglalása az egész Izraelt uralma alatt egyesítő Dávid egyik első haditette volt. Nagy nehézségek árán, de „bevette mindazáltal Dávid a Sion várát, és az immár a Dávid városa” - olvassuk Sámuel második könyvében (5,7). Dávid tehát saját nevére keresztelte át a citadellát és rögvest megkezdte annak várossá építését. A király azonban nemcsak dinasztiája székhelyéül szánta Jeruzsálemet, hanem az istentisztelet központját is itt rendezte be. Kivétette a frigyládát a Gibeon hegyén álló mózesi sátorból, és felvitette a saját magáról elnevezett városba, azon belül is saját palotájába (Krónikák második könyve 8,11).
Dávid tudatosan készült a Szentély felépítésére: hadizsákmányait Jeruzsálemben halmozta fel, hogy megteremtse az építkezés anyagi alapját; ám ekkor csaknem végzetesnek bizonyuló hibát követett el. Isten kifejezett tilalma ellenére népszámlálást tartott, aminek következtében mintegy hetvenezren haltak meg Izraelben. Dávid éppen a jebuzeus Arauna (Ornán) cséplőhelyénél könyörgött az Úrnak, hogy állítsa meg a csapást, mikor meglátta a pusztító angyalt, aki kivont kardjával éppen Jeruzsálemre készült támadni. Nyomban megvásárolta a helyet, majd engesztelésül oltárt épített, és azon áldozatot mutatott be, melyre Isten tűzzel válaszolt (Krónikák első könyve 21,18-26).
Dávid ekkor elállt a Templom építésétől, annak terveit és az építkezéshez szükséges kincseket nyilvánosan utódjára ruházta. Salamon uralkodásának negyedik évében kezdte meg a munkálatokat Mórija hegyén, Arauna szérűjén, ahol egykor Ábrahám, majd Dávid oltára állt. Az épületet hét év alatt sikerült befejeznie. (Erről bővebben lásd Hetek 1999. január 9., Ahol Isten lakott.)
A zsidók által egyszerűen „Ház”-nak (ha-Bét) nevezett Szentély felavatásakor egész Izrael összegyűlt Jeruzsálemben. A papok a frigyládát ünnepélyes menetben vitték át Dávid palotájából a Móriján épült Szentélybe, és elhelyezték a Szentek Szentjében. „Mikor pedig kijöttek a papok a szenthelyről: köd töltötte be az Úrnak házát, úgy, hogy meg sem állhattak a papok az ő szolgálatukban a köd miatt; mert az Úr dicsősége töltötte be az Úrnak házát. Akkor monda Salamon: Az Úr mondotta, hogy ő lakoznék ködben.” (Királyok első könyve 8,10-12)
Salamon ekkor megáldotta Izraelt, és könyörgött Istennek, hogy szentelje meg a Házat és fogadja el az abban bemutatott áldozatokat; s akárki is fordul hozzá, legyen bár izraelita vagy idegen, hallgassa meg könyörgését. „És monda neki az Úr: Meghallgattam a te imádságodat és könyörgésedet, amellyel könyörögtél előttem: megszenteltem e házat, amelyet építettél, abba helyeztetvén az én nevemet mindörökké, és ott lesznek az én szemeim, és az én szívem mindenkor.” (Királyok első könyve 9,3) Bár az Első Szentély fennállásának több mint negyedfélszáz éve alatt sok vihart látott, s végül 586-ban a babilóni csapatok le is rombolták, ezt az ígéretet sohasem veszítette el. Izrael Istene egyben Jeruzsálem Istenévé vált, amint azt egy Lakis közelében előkerült, jelenleg a jeruzsálemi Bible Lands Museumban őrzött, VI. századi felirat is bizonyítja: „Jahve, az egész föld istene, akihez Júda hegyei tartoznak, Jeruzsálem Istene.”

Zorobábel és Ezra

A babilóni fogságba hurcolt zsidók a száműzetés keserű hetven esztendeje alatt sem feledkeztek meg hátrahagyott, elpusztult fővárosukról: „Ha elfelejtkezem rólad, Jeruzsálem, felejtkezzék el rólam az én jobb-kezem! Nyelvem ragadjon az ínyemhez, ha meg nem emlékezem rólad; ha nem Jeruzsálemet tekintem az én vígasságom fejének!” (137. zsoltár) A „két folyam partján” letelepített zsidók többsége Jeruzsálem pusztulása ellenére sem hitte el, hogy Isten megbánta volna Salamonnak tett ígéreteit. Nekik volt igazuk: „Szeretem Jeruzsálemet és a Siont nagy szeretettel” - üzente nekik az Úr Zakariás prófétán keresztül (1,14). Végül a perzsa birodalom feje, Kürosz, 538-ban kiadott rendeletében engedélyezte a babilóniak által fogságba hurcolt népek és isteneik hazatelepítését. Kürosz egyik feliratán olvassuk: „Jeruzsálem városától kezdve Assur és Susán városáig, Agadéig, Esnunak földjéig … a Tigris folyón túl fekvő szent városokig, amelyek (isten) lakásait régen alapították, az isteneket, akik bennük laktak, helyükre visszavitettem, örök lakást adtam nekik. Az összes embert összegyűjtöttem, lakóhelyükre visszatelepítettem.”
Az „alijázók” első hulláma Zorobábel vezetésével még abban az esztendőben hazatért, Dávid városában telepedett le, majd hamarosan megkezdte a Szentély újrafelépítését „az ő helyén” (Ezsdrás 2,68). Először oltárt emeltek, s rá két évre megkezdték a szentélyépület felépítését is. Az alapkövet maga a perzsa helytartó helyezte el (Ezsdrás 5,16). A nagy nehézségek árán elkészült új Templom elkeserítő látványt nyújtott azoknak, akik még látták a salamoni Szentély pompáját, ám Haggai (Aggeus) próféciája bizakodásra adott okot: „Egy kevés idő van még, és én megindítom az eget és a földet, a tengert és a szárazt. És megindítok minden népet, és eljön, akit minden népek óhajtanak, és megtöltöm e házat dicsőséggel, azt mondja a Seregeknek Ura. (…) Nagyobb lészen e második háznak dicsősége az elsőnél, azt mondja a Seregeknek Ura, és e helyen adok békességet, azt mondja a Seregeknek Ura” (2,7.9).
Ami az ezüstöt és aranyat illeti, az ígéret hamar beteljesedett. Az Ezra (Ezsdrás) főpap vezetésével hazatérő „második hullám” Artaxerxész perzsa király adományait is magával hozta, mert Isten „arra indította a király szívét, hogy megékesítse az Úr házát, amely Jeruzsálemben van” (Ezsdrás 7,27). A dicsőség ígérete azonban csak a „minden népek óhajának”, a Messiásnak eljövetelekor teljesedett be, akiről a zsidók pontosan tudták, hogy a Jeruzsálem újjáépítésére vonatkozó engedély kiadásától (i. e. 445) számított 69 évhét múlva kell eljönnie. (Erről bővebben lásd Hetek 2000. január 1., Időszámításunk valódi kezdete.)

János és Jézus

„A mindennapos csodák ideje” a hellénisztikus és római korban sem szűnt meg Jeruzsálemben és a Szentélyben - meggyőződhetünk erről, ha fellapozzuk az Újszövetséget és Josephus Fla-vius történeti műveit. A Messiás eljövetelét közvetlenül előkészítő Keresztelő János születését is egy angyal jelentette be Zakariásnak, miközben papi szolgálatát végezte a Szentélyben. Mikor a Templomban hosszan időző pap megnémult, és csak jelekkel tudott környezetével kommunikálni, mindenki tudta: Jeruzsálem újra „égi látogatás” színhelye volt (Lukács 1,8-22).
Jézus egész szolgálata során különleges gonddal viseltetett „az Atya Háza” iránt: már tizenkét éves korában ott ült a Szanhedrin bölcsei között (Lukács 2,41-50); közismert, hogyan náspángolta el a kufárokat a Szentély déli csarnokában, amelyet Heródes építtetett egyfajta „shopping centernek” (Máté 21,12), és hogyan kísérte figyelemmel az adakozást (Márk 12,41). A Gétszemáné-kertben történt elfogatásakor maga mondja a rájuk támadó Templomőrség parancsnokának: „Naponként nálatok ültem, tanítván a Templomban, és nem fogtatok meg engem.” (Máté 26,55) Jézus tanításának szokott helye a Kidron-völgy felett emelkedő „Salamon-csarnok” volt (János 10,23), ahol számos csodát is tett. Állandóan óriási tömeg verődött össze körülötte, akik látni és hallani akarták őt. Így teljesedett be Aggeus próféciája a Második Ház dicsőségéről.
Jézus kereszthalálakor - mint arról a szinoptikus evangéliumok egybehangzóan beszámolnak - számos jel és csoda történt Jeruzsálemben és a Szentélyben is. A Szentek Szentjét és a Szenthelyet elválasztó vastag függöny tetejétől az aljáig kettérepedt, más forrásokból pedig azt is tudjuk, hogy a Templom tömör bronzkapuja éjféltájban magától kitárult. Sokan e jelenségeket Isten dicsőségének, a sekinának eltávozásával magyarázzák.
A Szentély és Jeruzsálem mindenesetre továbbra is kiemelten fontos maradt az egyház számára. A pünkösdre várakozó tanítványok „mindenkor a Templomban voltak, dicsérvén és áldván az Istent” (Lukács 24,53) - ez is alátámasztani látszik azt az elméletet, hogy a Szent Szellem kitöltetése a jeruzsálemi Templomtéren történt ezrek szeme láttára. (Lásd bővebben: Hetek 1999. május 15., A hetek ünnepe.) De az egyház tagjai még a pünkösdi események után is „minden nap egy akarattal kitartottak a templomban” (Apostolok cselekedetei 2,46), egészen addig, amíg az üldözések miatt kénytelenek voltak emigrálni a városból.

Mohamed Jeruzsálemben?

A muszlimok szent könyvében, a Koránban Jeruzsálem neve egyetlen egyszer sem szerepel. Az a vékonyka szál, amely a zsidók és keresztények Szent Városát összeköti az iszlám hagyománnyal, a Korán egyetlen verse, amely Mohamed „égbe repüléséről” (isrá‘) szól: „Áldott legyen Allah, aki elvitte szolgáját éjjel a Szent Mecsettől a Távoli Mecsetig, arra a környékre, amit ő megáldott.” (XVII,1) Csak a jóval későbbi vallásos tradíció (hadísz) magyarázta úgy a történetet, hogy a női arcú, pávafarkú, szárnyas lovon, Al-Borákon végrehajtott éjszakai repülés végállomása Jeruzsálem volt. Amikor Mohamed megérkezett a Templomhegyre - szól a legenda -, Gábriel arkangyal kikötötte lovát a Nyugati Falhoz vezető kapuhoz. A próféta ezután felment a domb tetején levő sziklához, ahol a régi próféták: Ábrahám, Mózes és Jézus köszöntötték, majd együtt imádkoztak. Ezután a mennyből a sziklára leereszkedő fénylétrán felmászott a hetedik égbe, Allah jelenlétébe, ahol kinyilatkoztatásokat kapott. Végül ugyanazon a létrán visszamászott a sziklára, felpattant csodalovára, és még aznap éjjel mekkai ágyában hajtotta álomra a fejét. Az idézett Korán vers modern kommentátorai azonban egyetértenek abban, hogy a „távoli mecset” vagy „távoli szent hely” (al-maszdzsid al-akszá) semmiképpen nem lehetett Jeruzsálem, mivel a Korán Palesztinát mint „közeli földet” (adná al-ard) szokta emlegetni.
(A szerző történész)


Jeruzsálem az évszámok tükrében - alapításától az iszlám időszakig -

IDŐSZÁMÍTÁSUNK ELŐTT

2200 k.   Ábrahám és Melkicedek találkozása
1000 k.   Dávid elfoglalja Jebúsz (Cijjón) erődítményét
950 k.   Salamon felépíti az első Szentélyt
930   Izrael kettészakadása északi (Izrael) és déli (Júda) országrészre
586   Nabukodonozor csapatai lerombolják a Szentélyt, a babilóni fogság kezdete
538   Kürosz rendelete a Templom felépítéséről és a hazatérésről
458   A hazatérők második hulláma Ezsdrás vezetésével
445   Artaxerxész engedélyezi Jeruzsálem felépítését
332   Nagy Sándor elfoglalja Jeruzsálemet
168   IV. Antiokhosz Epiphanész elfoglalja Jeruzsálemet, tisztátalanná teszi a Templomot
164   Júda Makkabi csapatai visszafoglalják Jeruzsálemet, a Templom megtisztítása
63   Pompeius Magnus ostrommal beveszi Jeruzsálemet, a római uralom kezdete
19   Nagy Heródes elkezdi a Templom felújítását
8/7   Keresztelő János, majd fél évvel később Jézus Krisztus születése

 

IDŐSZÁMÍTÁSUNK SZERINT

6   Iudaea római provincia lesz
29/30   Jézus Krisztus kereszthalála és feltámadása
66   Az első zsidó háború kezdete
70   Jeruzsálemet és a Szentélyt lerombolják Titus csapatai
132   A Bar Kochba-felkelés kezdete
135   Hadrianus elfojtja a felkelést, a Szentély helyén Zeusznak épít Templomot
335   A Szent Sír-templom felépítése
614   A perzsák elfoglalják Jeruzsálemet
628   Bizánc visszafoglalja a várost
691   Felépül a Sziklamecset a Templom helyén