Most lehet igazán hálás az uborkaszezon rémétől fenyegetett újságíró Ambrus
Attilának. Elég ugyanis beülni a harmincszoros bankrabló perének valamelyik tárgyalási
napjára, s a harmincsoros tudósítás alapanyaga percek alatt rendelkezésére áll.
Azok számára pedig, akiket az erdélyi születésű Ambrussal kapcsolatban a „hát
magyar földön már egy valamire való bankrabló sem terem?” gondolata kínoz, szintén
jó hírünk van: a másodrendű vádlott és tettestárs Orbán Gábor tőről metszett
magyar, és sem vagányságban, sem jó modor tekintetében nem marad el a Viszkis mögött.
Sőt. Választékos beszéde és hangulatos előadásmódja akár egy talk-show házigazda
szerepére is alkalmassá tenné. Kérdés, van-e affinitása a műfajhoz. Amennyiben
igen, csupán egy bizonytalansági tényezővel kell számolnia: nem telítődik-e a pálya
tehetséges fiatalokkal, míg ő sokéves börtönbüntetését tölti majd.
De ne ugorjunk ennyire előre, tekintsünk inkább a közelmúltba. 1995-ben Ambrus már
gyakorló bankrabló volt, és az akkoriban az UTE hokicsapatához csatlakozó Orbán Gábornak
hamar feltűnt, hogy a cserekapus lényegesen magasabb életszínvonalon él, mint amekkorát
húszezer forintos fizetése biztosíthatna számára. Orbánt nem hagyta nyugodni az anomália,
ő is olyan fényűzésre vágyott, mint amilyen Ambrusnak már megadatott. Nyolc hónapon
át „ostromolta” a Viszkist, míg az felfedte előtte titkát. „Egy nap Attila felhívott
magához - mesélte a szerdai tárgyaláson a huszonhat éves Orbán - és azt mondta:
elmondom, hogy miből élek, de akkor neked is részt kell venni benne.” Orbán igent
mondott, mire Ambrus megmutatta neki a Reform akkori számát, mely a viszkis sorozatrablóról
közölt írást. „Ez vagyok én” - közölte Ambrus. Orbán érdekes módon
teljesen higgadt maradt. „Úgy gondoltam, ha belefogok, sosem fognak elkapni, hiszen az
újságból kiderült: a rendőrség azt sem tudja, kit üldöz.”
Ettől kezdve együtt raboltak. Általában Ambrus Villányi úti lakásán találkoztak,
ahol már elő volt készítve a paróka, az álbajusz, a fegyverek és a többi kellék.
Állandó szereposztás szerint „melóztak”: míg Orbán fegyverrel sakkban tartotta a
kifosztásra ítélt intézmény dolgozóit és az ott tartózkodó ügyfeleket, Ambrus összeszedte
a pénzt. Mint Orbán mesélte, egy-egy rablásnál olyan felfokozott idegállapotba kerültek,
hogy sokszor nem is tudtak egymásról: az akció után mondták el, ki mit csinált.
Orbán hamar belejött a szerepbe, sőt hamarosan kreativitásról is tanúbizonyságot
tett: ő találta ki azt, hogy festékszóróval hatástalanítsák a pénzintézetek
biztonsági kameráit. (Arra az esetre, amikor kalapácscsal verte szét a felvevőberendezést,
a tárgyaláson így emlékezett: „hármat koppintottam a lencsére”.) Szintén Orbán
ötlete volt, hogy egy nap alatt két bankot raboljanak ki. „Nekem elsőre kicsit soknak
tűnt - emlékezett Ambrus -, de aztán rájöttem, hogy logikus, mert amíg a rendőrök
az elsővel vannak elfoglalva, addig a város másik pontján megcsináljuk a másodikat.”
S lőn. 1997. március 17-én délelőtt a Heltai Jenő téri, délután az Etele téri
Takarékpénztárt rabolják ki.
„Távozás után sohasem futottunk, az feltűnő lett volna” - adott át néhány
morzsát az évek alatt összegyűlt tapasztalatokból a bíróságon Orbán. Leginkább
taxival közlekedtek, a sofőr - a tíz-húszezer forintos, előre fizetett viteldíj
fejében - a rablástól néhány utcányira várta őket.
A bevételből mindig félrerakták annak tíz százalékát - a költségek fedezésére.
„Minden rablásnál új ruhát viseltünk, Attila mindig új parókát, új szemüveget
vett. Ezekben az álruhákban úgy néztünk ki, mint két Muppet show-figura” -
vallotta Orbán.
A beszámolóból úgy tűnt: élvezettel, nagy gonddal és leleményesen raboltak.
Előfordult, hogy a rablás alatt egy hölgy be akart menni az OTP-be. Az őrálló Orbán
ajtót nyitott, és készségesen megkérte: „Ha nem probléma, jöjjön vissza kicsit később,
mert éppen a biztonsági rendszert javítjuk.” Nem volt probléma, a nő mit sem sejtve
elment.
A Heltai téri OTP másodszori kirablásakor kék színű kezeslábast viseltek, melyekre
előzőleg Ambrus „Police” feliratot helyezett el. A jobb álcázás kedvéért a
Viszkis még egy használaton kívüli bilincset is a derekára erősített, s amikor beléptek
az ügyféltérbe, közölte: hamis pénzt keresnek, kéri az alkalmazottakat, vegyék elő
a páncélszekrényből a bankjegyeket.
Egy alkalommal úgy alakult, hogy Orbánra jutott a biztonsági őr lefegyverzése:
„Amikor Párduc (Ambrus) elordította magát, hogy bankrablás, az őr olyan hirtelen
ugrott át a pulton, mint a tavaszi zápor.” Mivel az ügyféltér őrzése Orbán hatáskörébe
tartozott, nem tétovázott: „Odamentem az őrhöz és láttam, hogy remeg. Iszonyatosan
félt. Elvettem tőle a fegyvert, és mondtam, hogy nyugodjon meg, mindjárt vége.” (Mármint
az akciónak, a szerk.)
Orbán Gábor még hosszú időn át mesélte a fentiekhez hasonló történeteket, és jól
érzékelhetően ügyelt arra, hogy mind magát, mind Ambrust a lehető legjobb színben tüntesse
fel. Többször hangsúlyozta, hogy soha senkit nem bántottak, és még az első rablás
előtt megbeszélték: csak addig folytatják, amíg nem kell vért ontaniuk.
„Miért lőtt a plafonba?” - kérdezte a bíró a Frankel Leó utcai rablás felidézésekor.
„Mert Attilát nem vették elég komolyan. Kissé puhány volt, és aznap nem ivott
eleget” - hallottuk a kendőzetlen választ.
Arra az ügyészi kérdésre, hogy miért vált bűnözővé, Orbán így felelt: „Vágytam
egy családi házra.” A ház el is készült, Budakeszin áll, azonban kérdéses, hogy
el lehet-e kobozni a rablótól, Orbán ugyanis nem a saját nevére építtette.
A fiatalember a rablássorozat során 45 millió forintot tett zsebre. Az összeg felét a
fent említett építkezésre fordította, a további huszonkétmilliót felélte. Két és
fél év alatt. Egy régi sláger kúszik a fülembe: havi nyolcszázezer fixszel, az
ember könnyen viccel…