Vagyim Arisztov
Azt mondták, vigyázzunk Budapestre

Május 9-én a volt Szovjetunió egykori polgárai világszerte a Győzelem Napját ünnepelték. A budapesti Szabadság téren is öszszegyűltek reggel az itt élő orosz ajkú közösség képviselői. A résztvevők között volt Vlagyimir Szljunyájev, egykori szovjet repülős navigátor, egyike azoknak, akik 1944 végén-1945 elején Budapestet bombázták. 55 év elmúltával Alma-Atából utazott ide, hogy megemlékezzen az egykor történtekről.

Vlagyimir Szljunyájev, a veterán pilóta. Most már tetszik Budapest     Fotó: V. A.

Szljunyájev elöljárójának repülős naplójában a következő bejegyzés maradt fenn: „Harci feladat: Budapest úthálózatának szétbombázása.” Természetesen ilyen feljegyzéseket tilos volt készíteni, de a pilóták azt mondták: „Ha valaki közülünk életben marad, ki fogja neki másképp elhinni, hogy Budapestet Po-2-esekkel bombáztuk?”
Az orosz Po-2-es gép a második világháború elejére már elavultnak számított: négyszárnyas, kétüléses, furnérból készült példányok voltak. A volgai balalajkagyár készítette őket - már ez is jelzi, milyen „katonai csoda” volt ez a bizonyos repülő, amely könnyű éjszakai bombázónak számított. Két darab százkilós bombát volt képes az égbe emelni, fegyverzetéül pedig egy géppuska szolgált, méghozzá rendkívül gyors tüzelésű: 1800 lövést adott le percenként. Igaz, mindössze hetven patron járt hozzá, ami már két másodpercnyi lövészet után elfogyott. Célzóberendezéssel, rádió-összeköttetéssel nem rendelkezett, a pilóta és a mögötte ülő navigátor kabinja nyitott volt, fülükbe süvöltött a szél, és a motor sem volt éppen halk. Az ejtőernyő szintén hiányzott: egyszerűen nem vitték magukkal. A lövések idején ugyanis a navigátor kénytelen volt felállni a helyéről és hátrafordulni. Ekkor előfordult, hogy a mellén elhelyezkedő ejtőernyő véletlenül kinyílt, betakarta a fél repülőt, amitől az elvesztette az egyensúlyát és lezuhant.
- Nos, hát ilyen furnérmicsodán repkedtünk - meséli Vlagyimir Szljunyájev -, és még a német védelem olyan erőteljes csomópontját is, mint Budapest, ilyenekről bombáztuk. Miután az első öt Po-2 bevetésre került, még egy faliújságot is készítettem, melyben az ellenségen viccelődtem.
Az első bevetés Magyarország fővárosa ellen 1944. november 7-én, éjjel történt. Akkor a 930-as légi ezred, melyben Szljunyájev szolgált, még a Tiszán túl állt. Ezután áttelepültek egy Hatvantól 10 km-nyire délre elhelyezkedő reptérre, később rendszeresen onnan indultak Budapest felé. Az, amit a furnérrepülők pilótái először megláttak a fővárosból, lenyűgözte őket: a főútvonalak autók és tankok ezreinek fényszóróitól ragyogtak. Sokkal több célpont kínálkozott, mint ahány bombát magukkal tudtak volna vinni.
„Miért minket küldenek? Menjenek a közép- és nehézbombázók - mondták a Po-2-es pilóták elöljáróiknak. - Az amerikai Bostonok féltonnás bombákat is elbírnak, hadd bombázzanak ők! A fasiszták hamarabb feladják.”
A Bostonokat bérbe kapták az amerikaiaktól. Hasonló fajsúlyú gépekkel addig már több várost sikeresen lebombáztak. A Po-2-esek pilótáinak azonban ezt felelték a parancsnokaik: „Szándékosan Önöket küldjük Budapestre. Azért, hogy ez a város ne legyen porig rombolva. Budapest nagy kulturális és történelmi érték, meg kell kísérelni a megőrzését.”
Amikor az orosz sereg bevette Pestet, a városrészt a németek kezdték bombázni, méghozzá a nagy erejű Dornier és Junkers gépekkel. Jóval nagyobb rombolást végeztek, mint a szovjet Po-2-esek.
- A parancsnokaink továbbra is a mi kis könnyű gépeinket küldték Budára - emlékezik vissza az orosz háborús veterán. - A kép elég érdekesen alakult: Úgy egy kilométer magasan szállunk Buda felé, fölöttünk pedig mennek Pest felé a német bombázók. A mieink lőtték is őket, de túl magasan voltak. Nekünk pedig sűrű golyózáporon kellett átjutnunk, kockáztatva azt, hogy esetleg a sajátjaink ölnek meg. Ezt persze tudta a vezetés, de más repülőket nem küldtek éjjel Budapestre.
Szljunyájevnek a papírforma szerint meg kellett volna halnia Budapesten. Mégis megmentette… a faliújság. 1945 szilvesztere előtt három nappal a parancsnok megbízta, hogy az ünnepre készüljön egy újabb szám.
- A pilótám, Szemjon Uljahin ezért másik navigátorral repült aznap - meséli a veterán -, a bevetésről pedig nem tértek vissza. Egy másik repülő is lezuhant, ott Prjahin volt a pilóta. Újév után Budapesttől nem messze megtaláltuk az elégett roncsot. Prjahinékból csak a csontváz maradt meg. Az én pilótámat pedig a másik navigátorral a saját bombáik robbantották fel, amikor a gép lezuhant. Négyük maradványait közös sírba temettük a mezőn…
Vlagyimir Szljunyájevet Csehszlovákiában érte a háború vége. 1945 szeptemberében Budapest érintésével tért haza. Ahogy sétált a városban, a Parlament közelében talált egy gránitból készült emlékművet, rajta egy szovjet repülőgép modellje, oldalán húsz elesett repülős neve, köztük Szljunyájev négy említett bajtársáé.
A veterán pontosan azért utazott ide Alma-Atából, hogy virágokat vigyen ehhez az emlékműhöz, ám az időközben elkerült onnan. A mai Budapest viszont nagyon tetszett a volt repülősnek. - Jó, hogy nem lett földig rombolva - utalt rá beszélgetésünk során.
Május 9-én a koszorúzási ünnepség után az Andrássy úti orosz kultúrcentrumban fogadást tartottak, amin Vlagyimir Szljunyájev is részt vett. Oroszország, Kazahsztán, Ukrajna, Belorusszia, Moldávia és Bulgária nagykövetei beszélgettek, fényképezkedtek vele.
- Gondolta volna akkor, hogy ötvenöt év múlva egy ilyen rendezvényre lesz hivatalos? - kérdeztem a Budapestért harcoló veteránt.
- Hová gondol! Hiszen csak azon gondolkodtunk, hogy hogyan győzzünk, és hogyan maradjunk életben…