Hechs László, Jeruzsálem
Vajúdás Eilatban

Az izraeli-palesztin tárgyalások a Washington melletti légibázisról e héten a vörös-tenger-parti üdülőhelyre, Eilatba költöztek. Oded Eran és Jasszer Abed Rabo intenzív maratoni tárgyalásokon kísérli meg az elvi keretegyezmény megszövegezését, amely alapjául szolgálna e konfliktus felszámolásának. A küldöttek egy évfordulóról is megemlékezhettek: a közel-keleti békefolyamatról döntő madridi konferencia menetrendje szerint éppen egy éve, 1999. május 4-én kellett volna aláírni a végleges rendezésről szóló megállapodást.

Ehud Barak izraeli miniszeterelnök és Ovádia Joszef rabbi, az ortodox Sasz párt vezetője.
Sokba kerül a koalíció    Fotó: Reuters

Az újszülött azonban egyelőre még várat magára, jóllehet a bábák, Dennis Ross és Aaron Miller már a helyszínen vannak. Arafat és Barak a legutóbbi csúcsokon állapodtak meg Clintonnal, hogy a két politikus aktív szerepet vállal a szerződés megszületésében, az álláspontok közötti közvetítésben. A vajúdás már több mint száz éve tart, ám a szülést még nagy akadályok késleltetik.
A palesztinok nem engednek korábbi álláspontjukból, és nem hajlandóak beérni kevesebbel, mint egy szuverén állammal az Izrael által 1967-ben elfoglalt területeken, Kelet-Jeruzsálem fővárossal. Követelik továbbá, hogy a zsidó állam fogadja be a palesztin menekülteket, akik az 1947. évi háborúban izraeli lakóhelyeiket elhagyni kényszerültek, számolják fel a zsidó településeket, és a vízforrások, valamint a határok ellenőrzését rendeljék a palesztin állam szuverén hatáskörébe. Ezenfelül azt követelik, hogy a zsidó állam még az elvi keretegyezmény aláírása előtt adja át a palesztin hatóságnak Júdea és Szamária területének további 40 százalékát - addig nem hajlandó aláírni semmiféle végső megállapodást még elvi formában sem. A követeléseik azonban teljesíthetetlenek - nemcsak azért, mert a mostani koalíció ezt nem támogatja, de azért is, mivel Barak nagyon jól tudja, hogy Arafat a 90 százaléknyi földterület birtokában már nem ír alá semmiféle végső megállapodást, hanem egyoldalúan kikiáltja a palesztin államot, amellyel már most is az országok 90 százalékának valamilyen szintű diplomáciai kapcsolata van. Ezt az álláspontot az Európai Unió is támogatja.
Ma Izraelben nincs olyan kormány, amely elfogadná, hogy a vízforrások - amelyeknek jelentős része Izrael vízforrása is - a palesztin állam kezébe kerüljenek. Nincs olyan kormány, amely a határok ellenőrzését átadná. Nincs olyan kormány, amely a palesztin menekültek Izraelbe való visszatelepítését jóváhagyná. Ez a zsidó állam végét jelentené. A „hazatelepülőkkel” kétnemzetiségű állammá alakulna, a közeli jövőben pedig a sokkal magasabb arab népességrátával arab többségű országgá válna Izrael. A demokratikusan megválasztott, arab orientáltságú kormány rövid időn belül egyesülne a palesztin állammal. Innen pedig már csak egy lépés Jordánia, amelynek lakossága több mint fele részben palesztin.
Kompromisszumos javaslatként Ehud Barak felajánlotta Júdea és Szamária további 20 százalékát azzal a feltétellel, hogy Arafat aláírja az elvi keretegyezményt. Ám ez utóbbi egyetlen követeléséről sem mond le, így arra sem hajlandó, hogy részleges megállapodást írjon alá. Barak beleegyezne a palesztin állam felállításába a Gázai övezetben és Júdea, valamint Szamária 70 százaléknyi, összefüggő területén, ha a menekültek és Jeruzsálem ügyében a döntést egy későbbi időpontra halasztanák. Ezt Arafat elutasította, mondván: negyven százalékot kér még az aláírás előtt, és nem hajlandó részleges egyezményt kötni.
Barak akkor bizalomerősítő lépésként felajánlotta a Jeruzsálem környéki, városoknak is beillő arab falvak - mint Abu Dis, Azarya és Suawak - átadását teljes palesztin ellenőrzés alá. Ehhez a döntéshez azonban Baraknak biztosítania kellene a hátországát. Ez a bejelentés csak felerősítette a belső ellenzék bíráló hangjait. A Sasz és Merec ellentéte a kormányon belül pattanásig feszült. Jossi Sarid oktatási miniszter blokkolta a „Tóra forrásai” elnevezésű Sasz iskolahálózatnak juttatandó, 50 millió sékelnyi támogatást. Cserébe az ultraortodox párt a parlamentben az ellenzékkel szavazott. Barak most elhatározta, hogy kifizeti a hiányzó összeget, de cserébe megköveteli a feltétlen koalíciós hűséget. A liberális Merec vezetősége úgy határozott, hogy ha Barak aláírja a csekket, kilépnek a kormányból, de benne maradnak a koalícióban, hogy támogassák a kormánynak a „béke érdekében tett erőfeszítéseit”. Ovádja Joszéf rabbi, a Sasz szellemi vezetője azonban még nem döntött. Az átadandó arab települések ügyét a másik vallásos, askenázi ortodox párt, a Jahadut haTóra döntésétől teszi függővé. Egyetlen vallásos pártként ugyanis nem hajlandó Barak kompromisszumát támogatni.
A Mafdal, a Vallásos Nemzeti Párt már döntött, hogy kilép a kormányból, és az ellenzékhez csatlakozik. Scsaranszkij belügyminiszter, az Izrael beAlija vezetője szerint Barak elképzelése óriási tévedés, és elfogadhatatlan ebben a szakaszban. Ha ugyanis - jelentette ki az orosz származású miniszter - már most megtörténik az átadás, akkor a végső szakaszban Izraelnek le kellene mondania a főváros keleti feléről. Több mint valószínű, hogy a Jahadut haTóra is ellenzi majd e területek átadását. Ha Barak ennek ellenére a kormány elé vinné javaslatát, akkor kisebbségben maradna. A Likud is ellenzi a tervet, mondván, hogy a palesztin hadsereg jelenléte másfél kilométerre a Templom-hegytől a város biztonságát fenyegeti.
A politikai elemzők máris palotaforradalomról és új választásokról beszélnek. Erre azonban most még nem kerül sor. Barak minden bizonnyal viszszavonulót fúj, és megpróbálja siettetni az eilati „vajúdást”. Ám hiába a szakavatott bábák, Ross és Miller jelenléte, ha Barak nem tesz súlyos területi engedményt Arafat javára, a várt gyermek nem fog megszületni. A további „adakozást” azonban a koalíció nem nyeli majd le. Így végső soron az előrehozott választások elkerülhetetlennek tűnnek. Arafat a Peresz- és a Netanjahu-kormány megbuktatása után ezt a trófeát is magáénak mondhatja majd. A kérdés azonban az: mire megy vele?