Vissza a tartalomjegyzékhez

Kántor Mihály
A szombati csöves-leves

Szombat délután van. Budapest, Keleti pályaudvar. Baross-szobor. A talapzat mellett sorban várakozik 100-120 ember. A többségében rosszul öltözött csoport a csöves-levest várja. A szombati csöves-levest.Létállapotuk kifejeződése e passzív várakozás, mely súlyosan rakódik rá mindennapjaikra, gúzsbakötve bennük az aktivitást.

- Talán majd, évek múlva, ha megkapom a 2003-ig lekötött életbiztosítást, sikerül kimásznom - mondja a várakozók egyike, János.
Feleségével házmesteri lakásban lakott. Az asszonynak volt szerződése, de meghalt, és Jánosnak mennie kellett. Pest mellett egy konténerben lakik. 57 éves. Mióta elütötte egy autó és megrokkant, alkalmi munkát sem kap.
Legtöbbjük várakozásának nincs konkrét iránya, célja. Számukra a remény, a talán a darwini gondolkodás spóráiból nő ki, halványan, szinte súlytalanul: az idő hosszú, a véletlen nem tervezhető. Talán. Hátha megfelelő időben a megfelelő helyre sodródik, és a körülmények kedvező kontextusa révén újra elindulhat az élet. Az ő élete. Koacervátumtól sorsát alakító homo sapiens felé. De addig: várakozás. Velem történnek a dolgok, de nem általam.
Hajnalban a józanabb életűek a Moszkva téren várnak, de hajléktalant nem szívesen visznek munkára. Ha mégis sikerül, a munka után a pénzre várnak - gyakran hiába. Az ingyenkonyhán várnak az asztalra, várnak az életre. Este várják a „Máltait”, a Vöröskeresztet. Kaja után lődörgés a városban. Hátha. A Keleti várótermében alhatnak a padon pár órát, aztán kihajtják őket a takarítás miatt. Hajnaltájt mehetnek vissza. Addig várakozás. A piások feladták, várakozásuk mégis konkrétabb: két-három liter olcsó kannás bor már hármuknak, négyüknek is elég egy napra. Gyengülnek. Közben begördül az öreg Nissan, fedélzetén a 120-130 adag leves zsíroskenyérrel, hagymával. Érdekes ez az elosztó csoport. Azt mondják, ők nem alapítvány, nem egyesület. Saját zsebükből jótékonykodnak. Érdekes csoport.
Egy jobban öltözött, ápolt fiatalembert köszöntök. Gőzölgő poharával a bal, zsírosdeszkájával a jobb kezében a talapzatnak támaszkodva „csöves-életbölcsességet” fogalmaz meg:
- Van egy szabály - fordul felém -: nem gondolkodni. Ha nagyon rágod magad, hangyás leszel vagy piás. Mert ördögi kör ez. Ha nincs állandó lakásod, hiába vagy a szakmában a legjobb, nem vesznek fel. Őket is megértem, mert a cégeknek olyanok kellenek, akik mindig tudnak pihenni meló után. Ha viszont nincs munkahelyed, albérletet sem kapsz, hiába nem iszol és fürdesz, mosol rendszeresen.
Gyurinak hívják. 35 éves, elvált. Nem pereskedett, az asszonynak hagyta a lakást. Egy jószívű lakóközösség megengedte, hogy négy sorstársával a lépcsőházban aludjon. Cserébe vigyáznak, őrködnek. Nem piálnak, elég jól néznek ki. Most nevetgélnek, ökörködnek. Fiatalok. Vannak még örömtartalékaik. És jövőjük? - nem kérdezem meg.
- Én tíz évet dolgoztam Hamburgban és Ázsiában - fordul felém egy ezerráncú, de kortalan férfiarc. - Én a lakatosok közt az első voltam.
- Hát akkor hogyan? - bugygyan ki belőlem.
- A szép ház az asszonynál maradt.
- Gyerekek vannak? - kérdezem.
- Felnőttek már, házasok. Nagyon szeretem őket. Unokáim is vannak már.
- Találkozik velük? Hogyhogy nem segítenek? - csodálkozom.
- Nem kötöm az orrukra, hogy az utcán vagyok. Ha megkapom a nyugdíjat, felöltözöm szépen, veszek ezt-azt és elmegyek hozzájuk - mondja.
- És aztán?
- A maradék pénzt beosztom. Kell cigire, egy kis borra.
- De hát maga kiváló szakember!
- Marhaság! - legyint - Ötvenen túl és lakás nélkül nincs meló - szögezi le, és indul repetázni.
- Ízlik? - fordulok egy szokatlanul szelíd, értelmes tekintetű, húsz év körüli fiú felé.
- Jó meleg - mondja.
Nem túl lelkes. Kiderül róla, hogy vidéki. Anyja elvált édesapjától, és újra férjhez ment. Ő a legnagyobb gyerek. Mostohaapjával nem bírták egymást. Sok veszekedés után elzavarták otthonról, s ő kamaszos daccal el is jött. Fel, Pestre. Az első hetek rettenetesek voltak. A menhelyen meglopták. Napokat dolgozott egy építkezésen - a napszámot nem fizették ki. Egy parkban tüskehajú mélymagyar ifjak szolgáltak felé - a bakancsukkal. Ezután hazautazott megbékülni. De nem volt számára bocsánat. Most már van „csöves” rutinja. Tudja, miből lehet napi pár száz forintot csinálni. Kiváltságos ember. Lépcsőházban alszik.
Állnak a szobor körül és esznek. Gyakran gyerekek is vannak. Például a kis Yvette. Iskolázatlan szüleit lakásuk eladására beszélték rá. Az ingatlaniroda szerzett vevőt és egy vidéki lakást a családnak. A lakás árából az iroda és az ügyvéd jutaléka 300 ezer forint volt. A többi pénzzel a cég „külső munkatársa” (aki rábeszélte őket az eladásra) megpattant. A kisnaményi lakásról pedig kiderült, hogy nem az. Nem lakás.
Vagy itt van Ernő bácsi. Van lakása. 74 éves. A nyugdíjból a rezsi 75%-át tudja fizetni, ügyesen lavírozva a határidők között. Ételért a csövesekkel jár. Úgy véli, inkább legyen néha éhes, de legyen fedél a feje fölött. Szerintem igaza van.
Aztán itt vannak a piások, a rossz szagúak, az agresszívak, a követelőzők, itt vannak a cinikusak, itt vannak a megfagyott lelkűek, akik nem akarnak, nem gondolkodnak, nem éreznek, itt a röhécselők és a depisek, itt a méltóságukat plasztikázók és a mindent feladók, itt a lopók és a meglopottak. Hajléktalanok, és most esznek.
Az ételosztó csoport közben befejezte munkáját. Többen beszélgetnek, egy fiatalember embergyűrű közepén ruhákat oszt ki. Középkorú hölgy a szétdobált műanyagpoharakat, szalvétákat szedi zsákba.
A szombati csöves-leves elfogyott, de mintha a hűvös idő hidege kissé engedett volna - a Baross szobor körül álló emberek lelkében láthatóan.
A tér névadójának szoborarca rezzenéstelen. Bronzszemei a messzeséget fürkésznék, de a Keleti pályaudvar és a Rákóczi úti házak lezárják előtte a horizontot. Nem néz le a körülötte nyüzsgő emberekre.
Lehet, hogy egykor nem erről a jövőről álmodott.