Hetek - IV. évfolyam, 19. szám, 2000. május 06

„Bár mindent nem vesztettünk még el, de egyre közelebb állunk hozzá” - hangzott el a minap egy dél-alföldi város buszmegállójában a várakozó utasok között. Keserű, ironikus és elgondolkoztató mondat. Először nem is fogtam fel, kiről-miről beszélnek az emberek. Vagy inkább: meg sem fordult a fejemben, hogy egyszerű emberek ilyen szomorú megjegyzést tehetnek Szegedről. Az ok is hamar kiderült: nagyon hirtelen - alig néhány hónap alatt - vesztett el élményt adó jellegzetességeket a „napfény városa”; egyesek szerint az önkormányzat asszisztált mindehhez.

A sokak által „szomorúnak” vélt történet első fejezete még tavaly októberben kezdődött, amikor a belváros szívében álló, nagy múltú, országos hírű „Virág” cukrászda egyik napról a másikra bezárta kapuit a vendégek előtt. Ráadásul nem is akárhogyan: a cukrászda vezetője és bérlője, Szervánszki László minden mozdítható dolgot kipakolt az üzlethelyiségből. Az a patinás, elegáns hely, ahol a szezon idején naponta több ezren fordultak meg, azóta is üresen áll. A drasztikus változás mindenkit megdöbbentett. Hogy pontosan mi történt, nem tudni. Szervánszki úr ugyanis elég szűkszavú volt azokban a napokban. Csupán annyit közölt, szerinte a város nem fogadta tárt karokkal: anyagilag kihasználták, a hivatalok nem segítették munkáját, így egy idő után „betelt nála a pohár”. Az önkormányzat ezzel szemben azt állította, hogy a mestercukrász testvérpár tartozik pénzzel, mivel egy 40 millió forintos adásvételi szerződésből mindössze 7 milliót egyenlített ki. Az éjszaka leple alatti, furcsa „költözködésre” sokak szerint ez elég gyér magyarázat. Valójában persze nem igazán az érdekli az embereket, hogy ki tartozik kinek. Inkább arra várnak, hogy a városvezetés ígérete, azaz a „hamarosan, már tavasszal újra teázhatunk az épületegyüttesben” végre megvalósulhasson. Dr. Mezey Róbert jegyző lapunknak elmondta, hogy már történt előrelépés az ügyben: „Próbáltunk többször megegyezni Szervánszki úrral, de nem sikerült. Aztán egyszer csak a cukrászmester felkínálta a Kis Virág bérleti jogát a »piacon«. Ekkor úgy döntöttünk, hogy egyelőre nem törődünk az adósságával, és inkább mi visszavásároljuk tőle a jogot, nehogy más kezébe kerüljön.” Ez utóbbi pár szó különösen azután kap nagyobb hangsúlyt, ha tudjuk, hogy nemrégiben cukrászdaügyben az önkormányzat egy olyan ingatlanközvetítő (!) kft.-vel kötött szerződést, amely akkor még nem is létezett, és amelynek részese a város egyik neves fideszes képviselője. Ezentúl tehát ez a kft. adja majd bérbe a helyiséget egy üzemeltetőnek. Pedig Mezey Róbert nemrégiben még így nyilatkozott lapunknak: „Már többen jelentkeztek, de kizárólag multinacionális, tőkeerős cégnek fogjuk kiadni, azt hiszem, ez érthető. 150-200 milliót ugyanis biztos, hogy be kell fektetnie az új bérlőnek, ha kezdeni akar valamit.” Az eredeti tervektől tehát kissé eltávolodott a város vezetése, ami azt eredményezi, hogy a kft. és annak vezetője húz majd igazi hasznot a bérbeadásból, nem pedig Szeged. A jegyző egyébként úgy véli, legkésőbb a turistaszezon végére lesz fogadásra kész a Kis Virág, ahol újra sütizhetnek a város édesszájú vendégei.
Hogy újra mikor szurkolhatnak viszont „saját” focicsapatuknak, azt már nehezebb megjósolni. Még maga a volt Szeged LC volt elnök-tulajdonosa, Nagylaki Kálmán is óvatos e tekintetben: „Egy első osztályú csapatot nem minden nap lehet előteremteni, ehhez hosszú időre, szerintem 4-5 évre minimum szükség van. Persze minden függ a körülményektől is, ezért nehéz kiszámítani pontosan.” Függ a pénztől is, amelynek hiánya például megfosztott egy várost egy PNB-s csapattól. (Az SZLC játékoshiány miatt kényszerült visszalépni a bajnokságtól.) Nagylaki nem érti, szponzorok hiányában a város vezetése miért nem adott segítséget. Szerinte egyszerűbb lett volna most néhány millióval (kb. 30 millió) támogatni a csapatot, mint később egymilliárdot költeni egy újra, amiről nem is tudni, mikor lesz sikeres. Az önkormányzat mindenesetre a második megoldást választotta. Vélhetően sokaknak személyesen a klub vezetőjével volt problémájuk, mert ezt a Délmagyarország hasábjain ki is fejtették. (Például Csonka Gábor alpolgármester, akit többszöri próbálkozás ellenére sem sikerült megkérdeznünk véleményéről.) „Mindenre van lehetőség. Én felajánlottam, hogy ha kell, lelépek, félre állok az útból, csak tegyenek valakit oda helyettem, aki ezt csinálja. Az önkormányzatnak kezében volt a megmentés lehetősége, mégsem cselekedett. Én már nem tudtam eltartani a csapatot, mint vállalkozó tönkrementem” - mondta a Heteknek a volt tulajdonos, majd hozzátette: „A Dorozsmáról, egy helyi kis közösségből szerveződő csapatot annak idején én indítottam el és hoztam fel az élvonalba. A körülbelül négy éve tartó sikerszéria alatt, amikor jól mentek a dolgok, mindenki nagyon kedves volt. Most is erkölcsileg sokan támogattak, de az kevés akkor, amikor nem tudunk fizetni a játékosoknak.”
A nehéz anyagi helyzetben egyébként már az is kész csoda volt, hogy a csapat megverte a kétszer nagyobb költségvetésű Zalaegerszeget, vagy hogy egyáltalán be tudta fejezni az őszi szezont. Az azért bizonyos, hogy egy olyan együttes, amely néhány hónapja még 8 ezer ember vastapsa közepette vonult le a pályáról - annak ellenére, hogy vesztett (MTK-SZLC 2:1) - hiányozni fog a szurkolóknak.
Hiányozni fog továbbá az az egy hónap is a szegedi kultúra életéből, amennyivel előbb fejeződött be az idén a színházi évad. A kényszerszünetre szintén anyagi okok miatt volt szükség: nemrégiben ugyanis kiderült, hogy a Szegedi Nemzeti Színház 42 milliós adósságot halmozott fel. A jelenlegi és a volt vezetés „természetesen” egymásra mutogat az ügy kapcsán. „Én teljesen hiánytalanul adtam át a színházat az új igazgatónak. Nem volt tartozásunk, vagy ha netán volt is, én nem tudtam róla” - állítja Nikolényi István, az év elején leváltott igazgató, aki hozzátette: szerinte a tapasztalatok nélküli Korognai Károly olyan évadot tervezett, amit lehetetlen lett volna megvalósítani a rendelkezésre álló pénzből. Korognai annak idején a közgyűlést olyan pályázattal kecsegtette el, amelynek hallatán a szakemberek elcsodálkoztak és „figyelmeztették” is a döntést hozó testületet: a 400 előadás, a milliókért játszó fővárosi vendégszínészek, az új díszletek ötletét egyszerre nem fogja elbírni a színház. A nemhogy a pályázatban kikötött 5 éves, de egyáltalán semmilyen rendezői és szakmai múlttal nem rendelkező színidirektor-jelölt viszont pontosan ezen ígéretei miatt kapta meg a vezetői széket. Egyesek szerint tehát nem csoda, ha alig két hónap alatt elúszott a pénz. Korognai viszont határozottan állítja, hogy a hiány korábban keletkezett: „Amikor észrevettem, hogy valami nem stimmel, azonnal szigorú revizori vizsgálatot rendeltem el, amely egyértelműen bizonyítja a megöröklött adósság tényét. Úgy vélem, az előző gazdasági vezető tagadhatott el valamit.” Kérdésünkre, hogy ezután mit óhajt lépni, a jelenlegi igazgató megjegyezte, nem szívesen jelentget fel senkit.
Ehhez kapcsolódó hír még, hogy lemondott a szegedi Szabadtéri Játékokért Közalapítvány kuratóriumának elnöke is. Az okok között az országos hírű szabadtéri színház igazgatóságának januári átalakítása és több hozzáértő, elismert szakember távozása is szerepel. „Az önkormányzat olyan munkatársaktól vált meg, akiknek hozzáértése megkérdőjelezhetetlen volt” - fogalmazta meg egy nyilatkozatában Dr. Kürtösi Katalin.
Április 30-án tehát véget ért a színházi „szezon”, és nem tudni, szeptemberben hogyan folytatódik. Mert - mint kiderült - az egyhónapos kihagyás nem oldja meg a milliós problémát. Az önkormányzat egyébként színházügyben is csak odáig jutott, hogy véleményét hangoztassa, természetesen nem az esetleges hibás igazgatóválasztáson gondolkozva, hanem a korábbi színitestületre hárítva a felelősséget. Az ominózus buszmegállóban elhangzott, hogy a fent említettek talán nem tesznek majd túl jót a következő választás sikerének. A politikai vitába nem szívesen keveredő egyszerű járókelő persze inkább csak azon mereng: az ezentúl évente a Szegedi Extrának adott (közéleti hetilapnak nem nevezhető ingyenes „postaládasajtó”) 10 millió forint és a Délmagyarországra szánt 5 és fél millió nem jelentett volna-e megoldás (ha csak kis mértékben is) valamelyik „ügy” orvoslására.