Kertész Ákos
Orbán Viktor összevonja szemöldökét

Miniszterelnökünk meghívta az osztrák kancellárt, és erre Európából mindenféle pikírt megjegyzések hallatszottak. Orbán Viktor összevonta szemöldökét. És azt üzente, hogy Európa jobban tenné, ha az új osztrák kormányt nem bizonyos politikusok régen elhangzott kijelentései, hanem tettei alapján ítélné meg. És a jószomszédi kapcsolatait az EU szellemében ápolni akaró magyar kormány meghívását sem értelmezné félre. Az osztrák kormány eddig különben sem tett semmit, ami a magyar érdekeket sértette volna, semmi okunk hát a bizalmatlanságra.

Huszárok a március 15-i felvonuláson. Nem a Habsburg-család ünnepe     Fotó: Reuters

Hogy milyen igaz! És hogy mennyire nincs új a nap alatt. Majdnem szóról szóra ugyanezt mondta Gömbös Gyula 1933-ban Adolf Hitler új német kancellárról. Gyorsan meg is látogatta Berlinben még harminchárom tavaszán. Addig egyetlen európai államfő sem állt szóba Hitlerrel, Gömbös Gyula oldotta föl a blokádot, hogy úgy mondjam.
Úgyhogy meg vagyok győzve. Megértem, hogy a baloldal miért nem szervezett semmi tiltakozó demonstrációt, miért nem válaszolt a bécsi antifasiszta fiatalok szervezeteinek fölajánlkozására, akik közös tüntetést javasolván eljöttek volna Budapestre, csak a kutya se hívta őket. Haider különben is azt mondta, hogy ha az európaiak nem fogják be a szájukat, Ausztria lépjen ki az Európai Unióból. Igaz, ezt csak a televízióban láttam, és nem is hallottam, mert Haider eredeti hangját nem adták a képhez, de ha ez megtörténik, minden akadály elhárul egy új Osztrák-Magyar Unió előtt, mely a történelem folyamán eddig már olyan fényesen bevált.
Na jó, amit a rendszerváltás óta Béccsel együtt terveztünk, az mind látványos kudarcba fulladt, gondolok itt a Világkiállításra meg a Labdarúgó Európa-bajnokságra, de ebbe az új szövetkezésbe már se Bécsben, se Budapesten nem köphetnek bele a szocialisták.
Persze, én nem vagyok történész, nem búvárkodtam levéltárakban meg egyéb hiteles források között, csak azt tudom elmondani, amit a magam józan kispolgári eszével gondolok, meg gondol körülöttem néhány millió történelmileg nem egyetemi színvonalon képzett magyar állampolgár az osztrák-magyar együttműködés sikerességéről a mohácsi vész óta.
A Jagellók kihalása után (II. Lajos cseh és magyar király, mint tudjuk, a mohácsi ütközet során a Csele-patakba fulladt) automatikusan a Habsburgok fejére került a cseh és egyúttal a magyar korona is, a Habsburgok lenyúlták, amit lehetett, a Felvidéket és a Nyugat-Dunántúlt (szerencsénkre Erdélyig nem ért el a kezük), az együttműködés ideális volt, előrevetítette a jövendő boldog századok árnyékát, a végvárakba a zsold Bécsből sosem érkezett meg, ha a török ostrom alá vette valamelyik végvárat, a Habsburg fölmentő sereg mindig elakadt félúton, a végvári vitézek és várkapitányok vagy visszaverték a törököt maguk, vagy hősi halált haltak.
Zrínyi Miklós (a költő és diplomata) világosan látta és le is írta a Német maszlag, török áfium című könyvében, hogy ha a törököt csak osztrák segítséggel bírjuk kiverni, annak a vége osztrák megszállás lesz. S lőn. Semmiben sem különbözött az 1945-ös Fölszabadulástól, aminek szovjet uralom lett a vége. A török hadaktól lakatlanná tarolt vidékekre gyorsan sváb parasztokat telepítettek olyan előjogokkal, melyek nem illették meg a magyar jobbágyokat. (Ne ítéljük el őket, azok sem voltak hülyék ingyen jönni ide, a vad-keletre! Sose a kisember a bűnös, mindig a politikus.)
No, a Rákóczi fiú, a későbbi II. Rákóczi Ferenc, akit a jezsuitákkal akartak osztrákká neveltetni a Habsburgok sikertelenül, hazajött, erdélyi fejedelem lett, és a már akkor javában tartó Thököly-féle szabadságharc élére állt. Igen reménykedett, ha nem is az EU-ban, de a Habsburgok természetes ellenségében, a francia királyban, aki hitegette is az utolsó csepp vérig. Úgy értem, Rákóczi kurucainak utolsó csepp véréig. Az osztrák-magyar sógorság szent nevében a Habsburgok mindenesetre fölrobbantották valamennyi várunkat, nemesi kastélyunkat.
Ha a magyar turista manapság végigautózik mondjuk az osztrák Duna völgyében, nem lát a pipától, ha megfigyeli, hogy szinte minden hegycsúcson ott illegeti magát egy büszke középkori vagy barokk vár (ezek mindent megúsztak: Napóleont, német-osztrák háborút, első, második világégést, jégesőt, földrengést, tornádót: mindent!) És jönnek hozzánk az osztrák turisták, és mint egzotikumot, romantikát fényképezik a szigligeti, a sümegi, a nógrádi, siroki várromokat, melyeket mind a császáriak robbantottak föl - ilyenkor, Isten ne vegye bűnömül, mindig elfog valami idegenforgalmilag nem igazán pozitív indulat…
Aztán a reformkor, a remények, a józan Széchenyi tervei, amelyeket a Habsburg álnokság a nemzetiségek föllázításával próbált letörni, az a császári árulás, amitől belerohantunk a szabadságharcba, a trónfosztásba; és megesszük őket reggelire, ha nem fordulnak a Szent Szövetség nevében, sajnos jogosan, az orosz cárhoz. (Ezt nem láttuk előre: külpolitikában mindig nagyok voltunk!) A szabadságharcot a már akkor is dicsőséges orosz hadsereg győzte le, de bosszút, azt a gyáva Habsburgok álltak. A szabadságharc tizenhárom tábornokát (köztük az osztrák Pöltenberget is) mint haramiavezéreket fölakasztották. Hogy megalázzák a nemzetet. Hogy politikailag ne kelljen elismerni: egy független országot tiportak le, nem: egy lázadó gyarmaton csináltak rendet. Batthyány, az első felelős magyar kormány miniszterelnöke is csak egy lázadó bennszülött törzsfőnök volt.
Aztán jöttek a Haynau hiénái és a Bach-huszárok… mindegy. Feledhető. Mert jött Deák Ferenc is, a haza bölcse, és amíg Széchenyi beleőrült a kudarcba és a jövő sötét látomásaiba (melyek sorra bekövetkeztek), a Nemzet kiegyezett a Dinasztiával, hogy majd tizennégyben a minimum tizennégyszeres gyilkos ferencjóska nevével az ajkukon rohanjanak a lövészárkok poklába meghalni a Gyürkőzz Jánosok.
Ami igaz, az igaz, soha olyan gazdasági és társadalmi föllendülést nem ért meg Magyarország, mint 1867 és 1914 között. Ha meggondolom, nem is fizettünk nagy árat érte, csak Trianont. Csak az ország kétharmadát, igazán jó boltot csináltunk a sógorékkal, megérte! Európa rajtunk verte le az Osztrák-Magyar Monarchia minden vétkét, Ausztriának haja szála se görbült, még megkapta Burgenland keleti részét is Magyarország testéből, még Sopront is megkapja, ha a legmagyarabb város nem szavaztatja le lidérces gogoli csellel a holt lelkeket is.
Sokat köszönhetünk a sógoroknak. Ők adták Európának Hitlert is, akihez, mint már említettem, elsőnek Gömbös rohant tiszteletét tenni. Hitler aztán fölszabadította a saját hazáját is, volt nagy Anschluss, a sógorék elaléltak a gyönyörtől, asszonyaik könnyezve sikoltoztak a Kancellár szállása előtt, hogy Lieber Führer sei so nett, komm’ noch a’moll zur Fensterbrett! („Kedves Führer, légy oly jó, ablakunkhoz jöjj még el!”) Ez a szöveg is bejött. Visszakaptuk a Felvidék egy részét, a Délvidéket, Észak-Erdélyt, volt nagy hejehuja, dínomdánom, országgyarapítás… ja, hogy a második magyar hadsereg körülbelül mind egy szálig…? - oda se neki! A zsidók? - hát azok meg kit érdekelnek?! A bombázások, a rommá lőtt Budapest („a második Sztálingrád”, miközben Bécs néhány lövéssel megúszta), Budapest, ahol kő kövön nem maradt, a hét Duna-híd?! Hát nem megérte? Gondoljunk csak Szálasi testvér pünkösdi királyságára - mikor volt olyan szabad a magyar?!
Na hát persze a nyomorult győztesek, a Szövetségesek, megint ránk tiportak. Ismét helybenhagyták és örök időkre bebetonozták Trianont. Eladtak minket az oroszoknak. Mi nyolcvankilencig cipeltük a szovjet igát, a sógorék már ötvenötben fölszabadultak, semlegesek lettek (miközben a világ rettegve várta az atomháborút), mára ők lettek Európa leggazdagabb országa, és még van merszük köpni Európára is. Miért ne? Mit nekik a demokrácia, megvan az osztráknak a maga népnemzeti hagyománya.
De az osztrákokkal kapcsolatos élményem nekem mint afféle átlag magyar panellakónak a dinasztiához fűződik. Eleinte, Isten bizony, becsültem Habsburg Ottót, afféle européernek tartottam, aki túllépett azon a kellemetlen és ma már értelmetlen tényen, hogy ő maga a Habsburg trónörökös. Valami nagyon nagyfej (az ő érdekében - adjon hálát az Istennek - elfelejtettem már, ki volt az illető) meghívta egy március tizenötödiki ünnepségre. Ottó Ő Csász. és Kir. Fensége (amúgy csak civilben) eljött. És azt mondta, hogy az ő családja, mármint a Habsburgok, csak közelebb akarták vinni a magyarokat Európához. Elfelejtette, hogy katolikus. Hogy az ő pápája nem azért ment Izraelbe, hogy megmondja a zsidóknak: az Egyház azért üldözte őket kétezer éven át, azért készítette elő Európában a politikai antiszemitizmust, mely a holocaust szellemi szálláscsinálója volt, hogy elvezesse őket Krisztushoz. Nem. A pápa azért ment, hogy végiggondolja, számba vegye az Egyháznak a zsidósággal szemben elkövetett vétkeit, és bocsánatot kérjen értük. Habsburg Ottónak a magyar szabadságharc ünnepén nem jutott eszébe, hogy legalább az aradi tizenhárom meggyilkolásáért bocsánatot kérjen, ami az akkor még nem létező genfi konvenciók nélkül is gyalázatos politikai gyilkosság volt. Egy fegyvert letevő hadsereg tábornokait, legyőzött ország miniszterelnökét már akkor sem illett Európában kivégezni. Azóta Ottó nekem nem úriember többé, csak Habsburg.
No jó, ez, mondhatni, magánügy. Csak afféle ízlésbeli különbség egy Habsburg ivadék és egy magyar közember között. Amúgy a Schüssel-kormányzat eddig még valóban nem sértett magyar érdekeket, igaza van a miniszterelnöknek -, nem hallottak még Brüsszelben az önrendelkezési jogról, független országok belügyeibe való be nem avatkozásról? Orbán Viktor még csak összevonta szemöldökét. Ne várjátok meg odaát, Európában, amíg a lovát is ugratja!
(A szerző író, publicista)