Tihanyi Péter, Hazafi Zsolt
Lassú teher
Exkluzív interjú Tar Sándor íróval. Befejező rész

Részlet a beszélgetés előző részéből: ()
„A múlt rendszerben beszerveztek, ebben meg megbuktattak és mind a kettőben embertelenül megaláztak. Bevittek egy irodába. Tudtam, hogy aki velem szemben ül, az egy ávós tiszt. Mögöttem álltak vagy négyen civilben. Csendben, rezzenéstelenül. Semminek nem éreztem magam, érti, semminek. Egy tárgynak. Egyszerűen megsemmi-sültem. Nem hiszem, hogy akkor, abban a helyzetben élve ki tudtam volna jönni úgy, hogy nemet mondok. Ha egy húsdarálón áteresztenek, a világon senki sem tudott volna rólam. Engem nem mondott volna be két óra múlva a Szabad Európa rádió. Én egy proli vagyok, egy senki, akkor meg pláne az voltam. A mi fajtánkban több a félelem, génjeinkbe bele van már égetve évszázadok óta az engedelmesség, a szolgalelkűség. Nem az a lényeg, mivel zsaroltak. Ezen az alapon minden harmadik embert zsarolni lehetne és ki lehetne csinálni. Nem hiszem, hogy fel tudnám menteni magam. Lehet, hogy Tamás Gáspárnak van igaza, hogy a Duna fenekére ezekkel az iratállományokkal, de lehet, hogy nekem is oda kéne mennem.
Ez olyan, mint a rák, vagy mit tudom én, a tüdőbaj, meg kellett tanulnom együtt élni vele.”

„a töredelmes és bűnbánó szívet
oh Isten, nem veted te meg!”
(51. zsoltár)

- Tulajdonképpen mi volt a konkrét feladata? Ki vagy kik voltak a célszemélyek? Gyakorlatban hogyan nézett ki az ügynöki munkája?
- Engem Kenedi Jánosra állítottak rá, alapvetően róla kellett jelentéseket írnom, meg azokról a barátairól, akik éppen ott voltak nála.
- Tehát, ha fölment Kenedihez Pestre, eltöltött ott egy délutánt, és betoppant például Haraszti Miklós, Kis János vagy mondjuk Vezér Erzsébet - nem ismerem Kenedi baráti körét, csak példálózom -, akkor magának be kellett számolni arról, ki mit mondott, csinált?
- Persze, mindenkiről, mindent. Amúgy is hangulatjelentéseket kellett írnom erről minden hónapban. Egyébként ott volt egyszer Haraszti is, akkor megemlítettem őt is. De én csak Jánoshoz jártam, a vele való beszélgetésekről kellett mindig beszámolnom, ez érdekelte őket a legjobban. Azt sem tudtam, hogy Haraszti meg a többiek hol laknak. Kis Jánossal azt hiszem egyszer találkoztam Jánosnál. Kenedi baráti körével nem volt nekem igazán kapcsolatom, kivéve Berkovits Gyurit. Kornissal is többször találkoztam, úgy gondolom jó barátom, kiváló írónak tartom. Ezekről aztán min-dig beszámoltam. Csalog Zsoltnál voltam még néhányszor, de ő sohasem volt otthon. Volt, amikor otthon volt, akkor piáltunk, meg mit tudom én.
- Debrecenben aztán elmondta nekik szóban, vagy leírta és bevitte?
- Legtöbbször az volt, hogy mikor én Pesten voltam, másnap idejött az illető, és elmondtam neki élőszóban mindent, utána leírtuk közösen, és ő elvitte.
- Géppel írták?
- Géppel, itt a szobában, ahol ülünk. A Hajdú álnevet mindig rövid „u”-val írtam alá, mondván, hátha az utókor rájön arra, hogy én tudom, hogy hosszú „ú”-val kell írni, és nem röviddel. Így próbáltam a magam módján jelezni, anélkül, hogy tudtam volna, hogy lesz-e utókor valaha is.
- Hajdu mi?
- Csak Hajdu, simán.
- Személyesen soha nem vitte be a jelentést?
- Bevinni? Nem, oda nem lehetett, nem volt szabad bemenni, nem is akartam, őszintén szólva. Az ott egy külön világ volt. Azt nem lehetett, hogy az informátorok arcát bárki is meglássa és felismerjék. Akkor voltam bent először és utoljára, mikor legelőször bevittek.
- Kapott ezért pénzt vagy valamilyen ellenszolgáltatást?
- A világon semmit, dehogy. Különben később felajánlották: azt ajánlották, hogy ha szorosabbra fűznénk ezt a kapcsolatot, tehát, ha nem csak egy informátoruk lennék, akkor fizetnék a rezsimet, vennének a tök üres lakásomba szőnyeget, képeket, ilyesmit, mert akkor itt még semmi nem volt. Most sincs egyébként. Ezt határozottan visszautasítottam, akkor már lehetett.
- Állományba akarták talán venni?
- Valószínű, nem tudom, nem mondták meg. Ha bármit is elfogadtam volna, még kiszolgáltatottabb viszonyba kerültem volna velük. Az már egy egész más viszony lett volna kettőnk között.
- Kenedivel azért került ennyire közeli, baráti viszonyba, hogy minél profibban tudjon róla jelenteni?
- Dehogyis. Éppen az ellenkezője igaz. Ahogy kialakult Jánossal egy jó kapcsolatom, úgy hidegültünk el egymástól, a szerv miatt, hogy így mondjam.
- Ezt nem értem.
- Mindketten nagyon nehezen barátkozunk. Nehezen fogadunk bizalmunkba valakit, de fokozatosan csak összebarátkoztunk. Én sokszor célozgattam neki, hogy mi is történik velünk valójában, de János valahogy nem jött rá. Minél közelebb kerültünk egymáshoz, úgy ritkultak a látogatásaim, tudniillik minél többet mentem, annál több jelentést vártak tőlem.
- Kenedi mire vélte ezt az elhidegülést?
- János nem is értette igazán ezt a helyzetet, persze ezt tőle kell megkérdeznie. Eközben az édesapja betegeskedett, és akkor ráfogtuk erre, hogy ezért találkozunk ritkábban. Aztán még azt is mondta nekem az az ember, aki kijött mindig a jelentésekért, hogy Kenedi is nekik dolgozik. Én nem hittem, mindenesetre már olyan feszült voltam náluk, hogy majd szétrobbantam. Mindig azt néztem, vajon ki figyel engem, ki jelent rólam. Jánost meg szerettem és tiszteltem. Aztán, 1988 elején jött egy pillanat, amikor nem bírtam tovább. Ezt a hazug életet nem bírtam már, és egyszer csak azt mondtam, hogy: NEM. Hogy: ELÉG. Csináljanak velem, amit akarnak, nem írok több jelentést. És… nem írtam… És soha-soha többé nem írok jelentést… soha az életben.
- Tehát 1988 végén egyszer csak azt mondta nekik, hogy vége?
- Nem mondtam én semmit.
- Hanem?
- Egyszerűen nem jelentettem többet. Aztán hívtak és mondtam, hogy nem.
- Hagyták?
- Nem csináltak velem semmit. Eddig legalábbis nem. Lehet, hogy abbahagyhattam volna hamarabb is. Valószínű. Egyszer megpróbáltam és bejött.
- Miért lépett be a pártba annak idején, azaz 1964-ben? Érdekből? Meggyőződésből?
- Én olyan közegben nevelkedtem, illetve szó szerint ebbe nevelkedtem bele. Tehát rám az egyetlen erőteljes szellemi hatást a marxizmus gyakorolta. Ezt teljesen komolyan gondoltam 15-16 éves koromig. Talán még 18 éves koromig is. 56-ban ennek a hitelessége megroppant bennem. Akkor 16 éves voltam, fegyverünk is volt. Jó, nem csináltunk vele semmit, de volt. 12-13 embert bezártak, engem éppen nem. Akkor meginogtam, de utána visszataláltam ehhez az egyetlen létező párthoz. Egy proli, aki cselekedni akart, mit tudom én, csinálni valamit, az ebbe a pártba léphetett be. Az érdek is nagy úr volt, persze, de ettől függetlenül borzasztóan rokonszenvesnek véltem, hogy ez a párt az egyszerű embert, a munkást, a senkit is megszólította és lehetőséget adott neki. Gondoltam én akkor. Más szellemi filozófiai irányzatot, rendszert egyáltalán nem ismertem, de ezt, a marxizmust ismertem. Hát úgy, ahogy. Mikor bekerültem ennek a pályázatnak a kapcsán az ellenzéki körökbe, pontosabban nem körökbe, mert csak Jánossal találtam kapcsolatot, akkor kezdett rám hatni ez a másik irányzat. Bennem aztán egy hatalmas folyamat játszódott le. Végül is én átnevelődtem. Egy drámai fejlődéstörténeten mentem át, vagyis éltem át, vagy hogy mondjam. Amit Jánoséknál tanultam, az felért legalább egy egyetemmel, de lehet, hogy kettővel.
- Ezt konkrétan Kenedire érti?
Persze, Jánosra, meg a többiekre. Ők adták a kezembe először a Beszélőt, a Hírmondót, meg a többi ellenzéki újságot. Faltam ezeket. Az utolsó találkozásunk idején már nem volt kérdés, hogy mit hiszek, meg mit nem hiszek. 1988-ban kiléptem a pártból is. Anélkül, hogy sejthettem volna, egy év múlva megbukik az egész.
- Az írásaiból él?
Most már igen. Különben munkanélküli vagyok. Regisztrált munkanélküli.
- Ez azt jelenti, hogy nyilvántartott író és nyilvántartott munkanélküli egyszerre?
- Technikus voltam a debreceni Medicornál. Fegyvertechnikus vagyok. Egész pontosan fegyver-, lőszer- és robbanóanyag-technikus. Ez a hivatalos szakmám. Aztán elbocsátottak a gyárból és ehhez képest én munkanélküli vagyok most.
- Havonta kap valahány ezer forint munkanélküli segélyt?
- Egy vasat sem kapok én sehonnan sem.
- Akkor mire jó ez?
- Háromhavonta behívnak, hogy regisztráljanak, ez azért kell, hogy 60 éves koromban elmehessek nyugdíjba, azaz egy év múlva. A Medicortól 15 ezer bruttóval jöttem el annak idején.
- Ennyi volt a fizetése?
- Bruttóban. Igen. 1992-ben. Most ezt fogják a létminimumra fölvinni, és majd ennek megfelelő nyugdíjat fogok kapni. Körülbelül olyan 10-11 ezer forintot. Az anyjuk mindenit. Kimondani is szégyellem. Jó melós voltam és jól dolgoztam, meg is voltak velem elégedve, és ez a pénz most a rezsimre se elég. Írni kell, abból majd megélek. Különben csak akkor érzem jól magam, mikor írok, mert akkor nem gondolok másra. Gyarmati Líviától tanultam, csak a munka, az segít az emberen, nem a kitüntetés meg miegymás. Csak a munka.
- Gyorsan ír, könnyen vagy kínlódva?
- Legtöbbször improvizálok. Aztán vagy megy, vagy nem megy. Nem tudok leülni egy üres papír elé, hogy okosan és szépen kiszámítsak egy mondatot. Ha nem megy az improvizálás, előveszek valamit, javítgatok egy anyagon, vagy szerkesztek valamit, hogy ki ne essek a gyakorlatból.
- Mindennap ír?
- Általában igen. Ha túl sok napot kihagyok egymás után, az agyam önálló utakra téved. És az semmi jóra nem vezet. Ha belejövök, gyorsan és egy lendületből tudok írni. Mostanában már nem is kell rajta változtatni.
- Semmit?
- Szinte semmit. Készen jönnek ki a mondatok belőlem, van, amikor egy egész novella is. Más kérdés, hogy nem tudok helyesen írni, de hát azt kijavítják a kiadónál.
- Mit vár az élettől?
- Nem sokat. Nem tudom, mit kellene várnom. A folyamatos munkát, azt várom. A mi köreinkben ez a szokás. Igazából csak az írás inspirál, egyéb nem különösebben.
- Vannak igazi barátai?
- Vannak, persze. A volt munkatársaim a gyárból. Gyakran összefutunk egyikünknek az udvarán, másikunknak a telkén, főleg nyáron. Egymást tiszteljük, az egyiket azért, mert marha jó a kertje és rend van nála, a Pistit meg azért, mert jó villanyszerelő. Engem meg úgy vesznek, hogy közülük valaki írással foglalkozik. De a siker valahogy közös, mindnyájunké. Jól meg-vagyunk.
- Ismerik önt Debrecenben, ha teszem azt elsétál az Aranybika előtt? Számon tartják? Tudják, ki ön?
- Az értelmiség egy része ismer, aztán az egyetemisták legnagyobb része is, de így a lakosság, ahogy maga kérdezi, nem. Busszal közlekedek, meg villamossal, meg trolival itt a telepen. Engem ne szemléljen senki, mint egy kiállítási tárgyat. Az egyetemistákkal a legjobb a kapcsolatom. Jó velük. Néha meghívnak magukhoz.
- Beszélgetésekre?
- Persze, olyasmire. Beszélgetésekre a volt hullaházba.
- Ezt úgy értsem, hogy az orvosi egyetem, tehát a klinika hullaházát alakították át valamilyen kultúrházzá?
- Igen, mára egy nagyon dekoratív épületet csináltak belőle, ilyen kultúrházféle lett. Dicsekednek is vele, ők nevezik hullaháznak, merthogy tényleg az volt. Az már hideg lett.
- A hullaház?
- Nem, a kávéja. Csak azt mondom, az már kihűlt.
- Nem baj, szeretem így, szürcsölgetve. Voltak önnek boldog évei?
Kevés. Csak mikor az NDK-ban dolgoztam, akkor voltak. Ahogy annak vége lett, kezdődött ez a rémálom.
- Pedig ön az első számú író.
- Hogy mondjam… a depressziónak az a lényege, hogy az ember nem örül az életnek. Nem fáj ez, főleg nem élesen, csak éppen nem örül az ember az életnek, érti? Se a sikernek. Se semminek.
- Mit tart íróként ma izgalmas témának, vagy feltárandó területnek? Mi izgatja?
- A fokozatos elszegényedés, és ami ezzel együtt jár. A munkás, a proli réteg, ahova én is tartozom akkor is, ha most sikereim vannak, hihetetlen módon kiszolgáltatott lett. Az újgazdag réteg olyan embertelen módon dolgoztatja őket, hogy erről kevés embernek van fogalma. Most már se párt, se szakszervezet, semmi nem működik, talán a vasútnál van még valami. Tizennégy meg tizennyolc órás mun-kaidők, az utolsó hónapot ki sem fizetik többnyire, vagy mondva- csinált ürüggyel elküldik őket. Végkielégítés nélkül, és minden következmény nélkül. Elképesztő, hogy mi folyik itt. Csak menjen ki az utcára, nyissa ki a szemét, és kérdezze meg a melósokat. Megváltozott ezeknek az embereknek az életmódja, megváltoztak a gondolataik, az egymással való kapcsolataik meghidegültek, vagy pedig ilyen alá-fölé viszonyba rendeződtek. Ezek érdekelnek. Meg az a sok hajléktalan hogyan lett az, miért nem akar abból kiszabadulni? Mert hogy nagyobb részük jól érzi magát abban az állapotban, amiben van. A szabadság illúziójaként éli meg tökéletes nyomorát. Ezek érdekelnek. Aztán őrülten irritál az a pökhendi gőg, ami a hatalom részéről mostanság megnyilvánul. Ettől szabályosan hányingerem van. Ennek aztán hosszú sora van, mindenhol mindenkit lefejeznek, minden nyavalyára képesek ezek. Az, ahogy a gazdaság mégis működik, ez szimpatikus viszont és rokonszenves.
- Milyennek látja a saját generációját?
- Az én generációmmal az a baj egyrészt, hogy megéltünk egy világháborút, mert hogy azt már felfogtuk ésszel, aztán volt egy forradalom, egy Rákosi-rendszer, egy Kádár-rendszer, meg ki tudja mi még. Ez egy olyan drill volt, hogy ép ésszel alig lehet megélni. Megzavarodott egy osztálytársam. Tavaly osztálytalálkozónk volt, hát elmentem, úgy szenved mindenki, mint a kutya. Van, aki befutott valamilyen módon, azt meg elhasználta az élet. Nagyon. Szóval… elhasznált minket az élet. El.
- Nem zavarjuk, vagy nem fáradt el?
- Nem.
- Akkor még maradnánk egy kicsit.
- Jó. Csinálok egy friss kávét.
- Köszönöm. Itt a bögrém.

„Amit leginkább kell az embernek kívánni, az irgalmasság az.”
(Salamon)