Szabó Miklós
A parlament feltámadása

Húsvét hetében az 1990-es magyar parlament tízéves évfordulójára a feltámadás és az újjászületés szemszögéből nézünk vissza. A feltámadás évszaka korábbi történetünkben is a népképviselet talpraállásának az időszaka volt. 1848. március 15-e teremtette meg az első népképviseleti országgyűlés lehetőségét. Deák Ferenc 1865. április 15-én a Pesti Naplóban megjelent nevezetes „Húsvéti cikke” körvonalazta annak a kiegyezésnek a koncepcióját, amely 1867-ben meghozta a népképviselet feltámadását.

Tíz éve ült össze először a szabadon választott parlament. Megbicsaklott sikertörténet         Fotó: Mti

A dualizmus kora

Hazánkban az elmúlt tíz évben van először ilyen hosszú ideig konszolidált viszonyok között fennálló demokrácia. 1867-1918 között Magyarországon liberális elvekre (is) felépült alkotmányos jogállam volt, amely már sok tekintetben érvényesítette a személyi szabadságjogokat és a hatalmi ágak szétválasztását, de korlátozott választójogon alapuló népképviseleti rendszere miatt nem tekinthető demokráciának. A nőket eleve kizáró, cenzusos rendszer a felnőtt lakosságnak mintegy 5-6 százalékát részesítette választójogban. 1867- 1900 között ez nagyjából megfelelt az ország civilizációs szintjének, amikor viszont a század fordulóján létrejött a nem csupán világszínvonalú, de sok tekintetben élenjáró magyar kapitalizmus, az ország olyan civilizációs ugrást ért meg, amely alapján indokolttá vált az általános titkos választójog bevezetése, amely az alkotmányos monarchia szintjéről a demokrácia szintjére való előrelépést jelentette volna.
Tisza István rezsimje a földbirtokosság privilegizált helyzetének megvédése végett azonban keményen ellenállt a választójog kibővítése követelésének. A demokrácia megvalósításának a feladata tehát az 1918 novemberi demokratikus köztársaságra hárult volna, de annak nem volt ideje választást tartani. Az 1919 őszén hatalomra került „Horthy-rendszer” annyiban bővítette a népképviselet bázisát, hogy kiterjesztette a nőkre a választójogot, de a cenzusos választás fenntartásával és a nyílt szavazás rendszerével olyan antidemokratikus törvényhozási rendszert alakított ki, amely szakadékot jelentett az ország civilizációs szintje és politikai modellje között.
1937-ben hosszú vonakodás után bevezették az általános titkos választójogot, de az 1939-es választás félreérthetetlenné tette, hogy a Horthy-rezsim vezetési központja választással nem váltható le. Amennyiben választást veszítene, akkor sem adná át a hatalmat, és erre az adott körülmények között semmilyen szervezett erő sem tudná rákényszeríteni. 1939-ben ugyan a Horthy-rezsim alternatívája a nyilas párt lett volna, de annak óriási választási előretörése és az a körülmény, hogy ezután koalíciós partnerként sem kerültek be Horthyék kormányába, világossá tette, hogy abban a rendszerben választás uralmi válságot nem képes előidézni.

A háború után

Az 1945-ös fordulat sem hozott teljes értékű népképviseleti rendszert. Az ország nem lett független, csak elnyomóváltás zajlott le. A Hitler-csatlósságot a Sztálin-csatlósság váltotta fel. Az 1945-ben választott parlament nem képezte le az ország valódi politikai véleménymegoszlását, mivel a társadalomnak a Horthy-rendszerhez ragaszkodó része nem képviseltethette magát saját párttal, hanem az eredetileg antihorthysta kisgazdapárt mögé kellett felsorakoznia. 1948-1989 között nem volt valóságos értelemben vett parlament Magyarországon. A választás formális volt, és a parlamentnek nem volt semmilyen valóságos funkciója.

A parlamenti rendszerváltás

A parlament valóságossá akkor vált 1989-ben, amikor a Németh-kormány nem várta meg azt a gazdasági összeomlást, amelyről világosabb képe volt a hivatalos információk birtokában, mint ellenzékének, nem várta meg, hogy bekövetkezik az az életszínvonal-esés, amely a Bokros-programban öltött szimbolikus alakot, nem várta meg, hogy rászabadul a társadalom lincshangulata, hanem egy hosszú tárgyalássorozat útján lebonyolított megállapodás alapján átadta a hatalmat az ellenzéki pártoknak. A párt vonalas vezetési magja Grósz Károly irányítása alatt nem akarta volna kiengedni a hatalmat a kezéből, de a pártvezetés más csoportjai a kormányt rendszeren belüli ellenhatalommá szervezték át, és mintegy kézlegyintéssel elintézve a berzenkedő „Pártot”, megállapodtak az ellenzékkel. A megállapodás szerinti törvényes lépéseket az akkori álparlament megtette.
Olyan alkotmánymódosításokra került sor, amelyek után az 1949-es népi demokratikus alkotmányból csak bizonyos anakronisztikus szóhasználat maradt. A Németh Miklós-féle toldalék-alkotmány egykamarás törvényhozást jelölt meg, és többpártrendszert. Alkotmányba foglalta a személyek szabadságjogait és kétharmados parlamenti szavazáshoz kötötte a személyi szabadságjogokra vonatkozó törvények megváltoztatását. Államformaként a köztársaságot jelölte meg a parlament által választott államfővel. Beépítette a rendszerbe a hatalmi ágak szétválasztásának huszadik századi fejleményeit. A bírói hatalom körében létrehozta az Alkotmánybíróságot, amelynek a magyar jogrendben nem volt előzménye. A törvényhozásnak is lett ily módon hatalmi ellensúlya. Az Alkotmánybíróság dönt arról, hogy az Országgyűlés által hozott törvény nem ellentétes-e az alkotmány rendelkezéseivel. Rendszerbe iktatta a megújított alkotmány a végrehajtó hatalmi intézmények sorát, amelyek függetlenek a kormánytól. Így függetlenítette a kormánytól a Magyar Nemzeti Bankot, és megerősítette a Legfőbb Ügyészség kormánytól való függetlenségét. A Németh-kormány törekvése a kormány hatalmának minél nagyobb mértékű korlátozása volt. Megszüntette az illetékes miniszter közvetlen parancsnoki jogkörét a honvédség parancsnoka és az országos rendőrfőkapitány fölött.
Ezek az intézkedések valóságossá tették a bírói hatalmat mint harmadik hatalmi ágat. Korábban Magyarországon minden rendszerben a bírói függetlenség üres papírforma volt. Politikai ügyekben a bíróságok kormányszervként működtek mind a 67-es, mind a Horthy-, mind a Rákosi- és Kádár-rendszerekben, s a közbűntényes ügyekben hozott ítéletek esetén is erősen figyeltek a kormányok elvárásaira.

A demokratikus parlament működési elvei

Az 1990-es választás után az MDF vezetésű koalíciós kormány feje pártközi megállapodást kötött az akkori legnagyobb ellenzéki párttal, az SZDSZ-szel a demokratikus parlament működési elveiről. A Németh-pótalkotmány túlszabályozott volt, és olyan mértékben kötötte meg a kétharmados többséggel meghozható törvényekkel a mindenkori kormány kezét, amely lényegében kormányozhatatlanságot jelentett volna. Az SZDSZ beleegyezett abba, hogy kétharmados törvények csak a szabadságjogokat és az alkotmányos struktúrát szabályozzák. A megállapodás alakította ki a parlament működési rendjét. Az országnak egykamarás parlamentje lett. Csak politikai pártok kaptak helyet a parlamentben, a korporatív elvet, egy bizonyos érdekvédelmi feladatra létesült testületek parlamenti képviseletét nem engedte a megállapodás érvényesülni. Ezzel a törvényhozást éles határvonallal elkülönítették a civil szférától.
A parlament főfoglalkozású képviselőkből álló hivatásos népképviselet lett, amely állandóan ülésezett. A megállapodás, amely konszenzussal törvényerőre emelkedett, heti ülésezést írt elő. A hétfő és kedd plenáris napok voltak, a szerda és a csütörtök a bizottsági ülések ideje. Az interpellációk számára, amely fő intézménye lett a parlamenti ellenzék kormányt ellenőrző feladatának, a megállapodás jelentős időt biztosított. Felálltak a hagyományos parlamenti bizottságok: alkotmányügyi, költségvetési, külügyi, honvédelmi. A parlamenti napirend hetenkénti kialakítására és a parlament működésével kapcsolatos vitakérdések tisztázására új nagyhatalmú bizottság alakult: a frakcióvezetőkből álló házbizottság. Új bizottságok is alakultak, amelyeknek nem voltak előzményei: környezetvédelmi bizottság és a titkosszolgálatok működését ellenőrző Nemzetbiztonsági Bizottság.
A megállapodás rendezte a frakcióalakulás, a frakcióból való átlépés és a frakciókhoz nem tartozó független képviselők tevékenységét. A megegyezés alapján az ellenzék több bizottsági helyet kapott, mint a választási eredmény alapján járt volna neki. Ez a parlamenti működési rend bevált. Minden párt egyetértett vele és két parlamenti cikluson keresztül soha semmi kifogás nem merült fel vele szemben. Noha formálisan nem rögzítették a Házszabályban, hallgatólag mintegy részévé vált az alkotmánynak.

A parlamenti jogok bővülése a Horn-kormány idején

A Horn-kormány idején az MSZP-SZDSZ koalíció nyomasztó parlamenti túlsúllyal rendelkezett. Nem csupán kétharmados, hanem megközelítőleg háromnegyedes többséggel. Ez a kormánykoalíciót láthatóan zsenírozta, ezért igyekeztek az ellenzék lehetőségeit bővíteni, hogy elkerüljék holmi parlamenti önkényuralom látszatát. A klasszikus interpellációs időt kibővítették a napirend előtti felszólalásokkal, az azonnali kérdések órájával és a kérdésekkel. Az ellenzék hetenként több órán át hallathatta a hangját a parlamentben, és ezeket a felszólalásokat a közszolgálati televízió közvetítette. Jelentősen megnőtt az Alkotmánybíróság szerepe, a parlament tevékenysége pedig kibővült egy új demokratikus intézménnyel: létrejöttek az eseti vizsgálóbizottságok.
Ennek létrehozására már az Antall-kormány idején is kísérletet tettek. Eseti vizsgálóbizottság alakult annak kivizsgálására, hogy az akkori kormánynak szerepe volt-e 1992. október 23-án a köztársasági elnök elleni demonstráció megszervezésében. Ebből a bizottságból az akkori kormány csúfot űzött. Az adatokat minden alkotmányos rend nevetségessé tételével eltitkolták a bizottság elől. A gyanúsítottak, ha egyáltalán megjelentek a bizottság előtt, a szemébe nevettek a bizottság tagjainak. Az Antall-, majd a Boross-kormány idején az akkori ellenzék nem próbálkozott többször eseti vizsgálóbizottság létrehozásával.
A Horn-kormány idején viszont a kormány összes problematikus lépésének, főleg a korrupciógyanús ügyek kivizsgálására eseti vizsgálóbizottságok alakultak. Legnevezetesebb a Tocsik-ügy vizsgálatára alakult bizottság volt. A kormány és a kormánytöbbség sehol nem gátolta meg a bizottságok alakulását, és a bizottságok tevékenységének az elektronikus média és a nyomtatott sajtó óriási teret szentelt. Az ország látta, hogy a parlament ellenőrző szerepe még egy olyan kis ellenzék esetében is valóságos, mint amilyen az akkori ellenzék volt.

Egy új alkotmány terve

A Horn-kormány alapját képező MSZP-SZDSZ-blokk ambicionálta, hogy parlamenti ciklusa idején az ország új alkotmányt kapjon. Ezt nem az adott parlamenti erőviszonyok alapján, hanem az ellenzékkel való paritásos együttműködéssel akarták kidolgozni. Az alkotmányozó bizottság paritásos felépítésű volt. Működéséből azért nem született új alkotmány, mert mind a jobboldali ellenzék, mind az MSZP bizonyos irányzata arra törekedett, hogy az 1989-1990-ben kialakult alkotmányos rendet, az egykamarás törvényhozást kétkamarás, tehát nem tisztán népképviseleti, hanem félig korporatív rendszerré alakítsák át.
Az a veszély fenyegetett, hogy létrejön egy felsőház, amelyben ötven év múlva is ott ül két tucat olyan szakszervezet vezetője, akiknek a szakmája akkorra olyan emlék lesz, mint ahogy ma dereng a számunkra, hogy valaha voltak patkoló kovácsok és cserzővargák, továbbá ott ül vagy ötven püspök, akiknek ezer templomában esetleg vasárnaponként kétszáz öregasszony gyűlik össze. Ezen túl pedig azonos számú képviselője lesz nem létező nemzeti kisebbségeknek (mordvin, besenyő, hun) a valóságosan létező cigányságéval. Ezt a félresikerült demokratikus próbálkozást sikerült csendesen elhalasztani. Maradtunk a Németh-pótalkotmánynál.

Az Orbán-kormány és az Antall-kori parlament

Az Orbán-kormány alapvető cselekvési vezérelve, hogy mindent ellenkezően tesz, mint ahogyan a Horn-kormány csinálta. A parlament tekintetében ez már az Antall-kormány idején lefektetett közmegegyezéses alapokat is érinti. A parlament heti ülésezését két parlamenti cikluson át minden politikai tényező kielégítőnek találta. 1994-1998 között és korábban a Fidesz is. Visszaélve azzal, hogy az 1990-es működési gyakorlatot elmulasztották Házszabályba iktatni, a Fidesz-kormány háromhetente ülésezteti a parlamentet, gyakorlatilag elvéve annak a lehetőségét, hogy az ellenzék aktuális problémákra napirend előtti felszólalásban azonnal reagálhasson. Ez súlyosan korlátozza a parlamenti ellenzék kormányellenőrző szerepét. A bizottsági helyeket nem az 1990-ben kialakított szokás szerint osztják el, hanem parlamenti erő szerint. Az Alkotmánybíróság szerepe csökkent. A parlamenti eseti vizsgálóbizottság intézménye gyakorlatilag megszűnt, mivel semmi valóságos működési lehetőséget nem biztosítanak számára.
Hadjárat indult a kormánytól független végrehajtó-hatalmi intézmények felszámolására, illetve kormány alá rendelésére. Dúl a háború a Nemzeti Bank önállóságának felszámolásáért. Az ügyészséget kormány alá akarják rendelni: a kormánytól független Legfőbb Ügyészséggel megszűnik az a felügyelet, amely ellenőrizni tudja, hogy a rendőri kihallgatáson bántalmazzák-e a gyanúsítottakat. Ezután a vádemelés a kormány „büntetőpolitikájához” fog igazodni. Nem az adott esetet mérlegeli, hanem azt, hogy milyen bűncselekménytípus ellen folytat a kormány éppen „kampányt”.
A honvéd vezérkart beolvasztották a minisztériumba. Egyelőre azt sem tudni, hogy van-e még vezérkar vagy csak arról van szó, hogy az országot ért váratlan légitámadás esetén olyanok fognak parancsot adni arra, hogy hova, mekkora rakétával kell lőni, akiknek katonai ismeretei egyrészt arra terjednek ki, hogy bizonyos ezredesek orosz feleségei végveszélyt jelentenek a nemzet fennmaradása szempontjából, másrészt arra, hogy a katonazenekarnak hazafiság-gerjesztő szerepe van. Az Orbán-kormány hozzányúlt a demokráciának azokhoz az alapjaihoz, amelyeket az első demokratikus kormány idején közmegegyezéssel leraktak. Elsősorban a parlament működési körét csorbították.
Az 1990-es magyar parlament története két cikluson át sikertörténet volt. Az utolsó két évben ez a fejlődés megbicsaklott. Húsvét hetében hiszszük, hogy ez csak pillanatnyi üzemzavar.