Vagyim Arisztov
Ateisták a halál ellen

„A földbe temetni nem ritkaság, de megőrizni ezer évig - ezt csak a Kommunista Párt tudja megcsinálni, amelyik utána még fel is tudja támasztani.” Ez a kijelentés az Oroszországi Kommunista Párt Központi Bizottságában 1924. január 22-én, Lenin halálának másnapján hangzott el. A temetés napja már ki volt tűzve, de Lenint mégsem temették el. A kommunizmusban és Leninben hívő emberek el akartak búcsúzni a vezetőtől. Ez szolgált indokul a felső vezetés számára, hogy lehetővé tegyék a határidő nélküli búcsúzást. Valójában ez a Kommunista Párt megerősítésére kieszelt tisztán politikai trükk volt. Persze a bolsevikok még nagyobb hatalomra tehettek volna szert, ha sikerült volna - feltámasztani Lenint.

Egy asztalnál Sztálin, Lenin és Honecker hasonmásai. Nyugodjanak békében     Fotó: Reuters   

Ennek a gondolatnak a megjelenése abban az időben szinte törvényszerű volt: törvényszerű következménye az előző évtizedek közgondolkodásának. Idetartozik először is az orosz vallásfilozófia, másodszor a forradalmi eszmevilág, harmadszor pedig a tudományos világban tett legújabb felfedezések, sikerek.
Lenin világrajöttét negyvenegy évvel megelőzve született Nyikolaj Fedorov, a XIX. századi Oroszország jelentős gondolkodója. Tizennégy évig történelmet és földrajzot tanított gyerekeknek, majd huszonöt évig könyvtárosként dolgozott Moszkvában. Szűkös fizetését főleg a szegények megsegítésére és új könyvek beszerzésére fordította. Aszkéta volt, aki másokért akart élni. Lev Tolsztoj egyszer megjegyezte, büszke arra, hogy ennek a moszkvai Szókratésznak a kortársa.
Fedorov filozófiájában a legnagyobb ellenségnek, a halálnak dobott kesztyűt. Arra a gondolatra jutott, hogy a halált nem csak lehet, de le is kell győzni: szerinte éppen ebben áll az emberiség legfőbb küldetése. Ezt persze egyfajta, Istennel való együttműködés keretein belül képzelte el. Minden halott egy újfajta életre kell, hogy feltámadjon, melynek fő eleme az emberek egymás és Isten felé irányuló szeretete. Ebben az új életben a természet erői - köztük a halál is - alá lesznek rendelve az embernek, ugyanis az ember a „természet számára létrehozott értelem”. Ez az értelem maga alá kell, hogy hajtsa az evolúciós folyamatokat, és az egyik legfőbb momentum a halottak feltámasztása kell, hogy legyen. Fedorov szerint ez „közös ügyünk”, mintegy Isten munkájának folytatása, amit Ő a bibliai Lázár feltámasztásával mutatott be az embereknek.
A bolsevikok, annak ellenére, hogy materialista, ateista emberek lévén nem hittek Istenben, szívük szerint valónak találták Fedorov eszméjét. Isten helyett természetesen a tudományos felfedezésekben, végső soron az emberi képességekben bíztak. Annak az időnek a tudományos felfedezései szemmel láthatólag kezdték átalakítani az embereket körülvevő világot; minden eddiginél nagyobb lehetőség nyílt arra, hogy a természetet leigázva kisajtolják belőle mindazt, amit a megelőző évezredekben nem lehetett. Az ember behatolt a mikrovilágba, felfedezte sok betegség kórokozóját, és megtanulta felvenni velük a harcot. Jellemzőek Maxim Gorkij 1928-ban mondott szavai: „Az ember azért van teremtve, hogy mind előrébb és feljebb jusson… A végén az emberek még a Marsra is felmásznak, és tengereket fognak átönteni egyik helyről a másikra…” Máskor pedig azt állította, hogy a jövő emberei „egy új, gyönyörű, színes életet hoznak létre, és talán az egyesített akarat csodálatos ereje által legyőzik a halált”.
A halottak feltámasztásának eszméje erőteljesen jelen volt a húszas évek orosz irodalmában. Andrej Platonov „Csevengur” című regényének egyik kommunista főhőse, Kopenkin a megölt Rosa Luxemburg tudományos feltámasztásáról ábrándozik. Egy másik főhős, Dvanov, miközben a temető mellett halad el, arra gondol, hogy „a holtak hiába éltek, és fel akarnak támadni”.
Ezeket az eszméket Alek-szandr Beljajev írónál is megtaláljuk. 1926-ban kiadott egy tudományos-fantasztikus elbeszélést „Se élet, se halál” címmel, amelynek egyik fejezete a „Halottak feltámadása” címet viseli. Beljajev a tudományos-fantasztikus műfajban dolgozott, a hangsúlyt főleg a tudományra helyezve.
A tudományos szférában pedig a húszas évek közepén a „halottfeltámasztás” ügyében határozott előrelépések történtek. 1925-ben, Lenin halála után egy évvel Szergej Brjuhonyenko a Patológusok II. Kongresszusán bemutatta azt az általa feltalált szerkezetet, amely által a világon első ízben helyettesíteni lehetett a vérkeringést. A tudósnak kutyákon végzett kísérletek során döbbenetes eredményre sikerült jutnia: képes volt kutyákat megeleveníteni 20 perccel a haláluk után. Nem kevésbé megdöbbentő hatást keltett egy törzsétől elválasztott kutyafej, amelyet olyannyira sikerült életre kelteni, hogy még ugatott is. Alek-szandr Beljajev híres regényét (Dowel professzor feje) e kísérletek hatására írta.
Egy másik tudós Vlagyimir Nyegovszkij folytatta a „kutya-megelevenítő” kísérleteket. Az 50-es évek végén az egyik Orosz-országba látogató amerikai szenátort azzal döbbentette meg, hogy egy néhány fokosra lehűtött testű halott kutyát két óra múlva megelevenített. A világon első ízben Oroszországban jelent meg az újraélesztés (reanimáció). Ennek úgy tűnik az az oka, hogy éppen itt, és nem pedig más országban, kitartóan kutatták a „halottfeltámasztás” módozatait. Éppen itt, Oroszországban voltak meg a megfelelő filozófiai tanok, és a szükséges „társadalmi igény”.
Ha Lenin testére csupán a mutogatás és a tiszteletadás céljából lett volna szükség, már réges-rég lecserélhették volna egy viaszbábura, és ezt senki se vette volna észre. Azonban amit őriznek - az egy igazi holttest. Még csak nem is igazi múmia, amire pedig úgy szeretnek hivatkozni a kommunisták ellenségei. Vorobjov professzor és a Mauzóleum laboratóriumának szakértői, akik Lenin testét annak idején bebalzsamozták, jól tudták, hogy a fő cél - annak „meghatározatlanul hosszú ideig” való megőrzése. A jelek szerint a tudósok és utódaik jól teljesítették a rájuk bízott feladatot. A kilencvenes évek végén Szergej Gyebov akadémikus a következőket mondta: „Néha, különleges engedéllyel kisebb szövetminták lettek kivéve. Aki nem tudja előre, még ha szakértő is, nem is gyanítja, hogy olyan testből származnak, amely már több mint hetven éve halott! És még beláthatatlan ideig eltartható!” Így hát kiderül, hogy Lenin immár háromnegyed évszázada őrzött holtteste „élőbb minden élőnél”. „Még a szakember sem fog gyanút…” - büszkélkedett Gyebov.
De hát miért kell végül is megőrizni azt? Hiszen ha sikerült is visszahozni némelyeket a klinikai halálból, a biológiai halál állapotából, amikor megszűnnek a sejtekben és szövetekben a fiziológiai folyamatok, még senkit sem tudtak kihozni.
Ez még nem jelenti azt, hogy az ember általi halottfeltámasztás gondolata végleg el lett vetve. A sejtklónozás lehetőségének felfedezésével a dolog új megvilágításba került. A múlt év nyarán, amikor újból fellángoltak Lenin testének sorsa körüli viták, az egyik illetékes tudományos munkatárs egy tévéinterjú során így fogalmazott: „A test állapota olyan, hogy a sejtek klónozásának lehetősége teljes mértékben elképzelhető.”