Kovács Klára
Globalizmus ostrom alatt

„A globalista fináncok a bolygó szegény emberei felett akarnak uralmat gyakorolni. A globalizmus csak feltupírozott változata a régi rendszernek, ahol a Pénz és a Kormány uralkodott” - harsogták az anarchista tüntetők a Nemzetközi Valutaalap (IMF) és a Világbank éves közgyűlése alkalmából rendezett tüntetéseken. Az elmúlt félév tüntetéssorozata, a seattle-i, a davosi és a washingtoni demonstrációk rávilágítanak arra, hogy közel van a globalizmusnak egy újabb szakasza, amelyet nemcsak a piaci szereplők irányítanak, hanem szót kérnek az állampolgárok is. A Daily Telegraph értesülése szerint II. János Pál pápa ősszel szeretné összehívni a világ hét nagyhatalmának vezetőjét és Oroszországot, hogy a legszegényebb 41 ország adósságának eltörléséről tárgyaljanak. A globalizmus könnyen zátonyra futhat - állítja a lapunknak nyilatkozó Farkas Péter, a Világgazdasági Kutatóintézet tudományos főmunkatársa.

Az eddig csak csendben szervezkedő antiglobalista csoportok a tavalyi seattle-i és a davosi világgazdasági fórumokon kürtölték világgá a véleményüket. Mint arról beszámoltunk, különböző öszszetételű csoportok (szakszervezetek, környezet- és állatvédők, egyházak és anarchista szervezetek képviselői) elözönlötték Seattle, Davos, majd a héten Washington utcáit, és változásokat követeltek a világgazdaság irányításában. (Hetek 1999. december 4. ) A tüntetőket nem zavarta a példátlan rendőri fellépés, a könnygáz, a füstbombák bevetése, sem az ütlegelés vagy a bilincs alkalmazása. A legutóbbi akción közel 1300 tüntetőt vett őrizetbe a rendőrség.

A tízezres nagyságú hangoskodó tömeg nem hatotta meg túlságosan a pénzügyi vezetőket, határozataikban nem tükröződött a nép követelése. Sőt James Wolfensohn, a Világbank elnöke igazságtalannak tartotta a kritikákat. Mindenesetre Law-rence Summers amerikai pénzügyminiszter kifejezte, hogy a G7-nek (a hét legfejlettebb országnak) többet kell tennie a gazdasági növekedésért, válaszul arra az utcai követelésre, hogy meg kell állítani a fejletlen országok leszakadását, és a gazdasági növekedésbe őket is be kell vonni. Ehhez azonban a Világbanknak és a Valutaalapnak jelentős változásokat kellene végrehajtania. A Világbank elnöke elismerte, hogy a nyomor elleni globális küzdelem eredményei nem megfelelőek. Az ülésszak azonban nem zárult konkrét döntéssel, az IMF és a Világbank képviselői csupán felhívással, általános fogadkozásokkal éltek, hogy előremozdítják a szegény országok adósságterheinek csökkentését, és áttekintik az IMF hitelezési gyakorlatát.
A felvonulók követelték, hogy számolják fel a kapitalizmust, s az IMF és a Világbank segítse elő az adósságcsapdában rekedt országok kilábalását. A bírálók szerint túl magasak a kamatok, és túlzott feltételeknek kell megfelelni a jogosultsághoz. Felszólították az ülésen részt vevőket, hogy sürgősen dolgozzanak ki adósságenyhítő programot az adósságcsapdába jutott 41 ország számára. A G7 országainak képviselői elismerték, hogy valóban túl lassú az adósságcsapda felszámolásának folyamata. De a gyorsítás érdekében a résztvevők nem tettek lépéseket, annyi történt csupán, hogy elhatározták az akadályok leküzdését.

Belső kritika

Joseph Stiglitz, a Stanford Egyetem professzora, a Világbank volt alelnöke a The New Republic című hetilapnak elmondta, hogy több tekintetben is helytálló a protestálók vélekedése. Az IMF valóban arrogáns, nem hallgatja meg azokat a fejlődő országokat, amelyeknek segédkezet nyújt. Ezenkívül túlságosan titkos a működése, és antidemokratikus a belső mechanizmusa. Stiglitz azzal is egyetértett, hogy a szervezet gazdasági gyógymódja gyakran tovább mélyíti, nem pedig megoldja a válságot. De a professzor szerint ez csak az egyik része az igazi problémának: a gond az, hogy belterjes a döntéshozatal, és elzárkóznak a külső kritikák és tanácsok elől.
Stiglitz szerint az IMF szakértői lenézik az országok vezető közgazdászait, úgy gondolják, hogy ők a képzettebbek, pedig ez fordítva van. Mint egyetemi tanár tanúsítja - áll a lapban -, hogy az IMF közgazdászai neves egyetemek harmadrangú diákjaiból kerülnek ki. Azt is kiemelte, hogy az IMF elméletileg ugyan támogatja a demokratikus fejlődést azokban az országokban, amelyeknek segédkezet nyújt, ám a gyakorlatban ezt aláaknázza azzal, hogy a hitel fejében - erőfölényéből kifolyólag - rákényszeríti az államokra a feltételeit. Gyakran kevés időt hagy a parlamenteknek arra, hogy érdemben megvitassák a feltételek következményeit. A gazdaságpolitika ma az USA egyik legfontosabb érintkezési felülete a világ többi részével, a nemzetközi gazdaságpolitika kialakítása mégis antidemokratikus. Ez az, amit a demonstrálók kiáltásai is jeleznek - mondta Stiglitz. Nincsen mindenben igazuk a protestálóknak, és nem is az utca a jó helyszín a dolgok megvitatására, de ha a globális gazdaság vezetői (az IMF, a Világbank és az amerikai pénzügyminisztérium) nem hajlandóak a párbeszédre és a kritikák meghallgatására, a dolgok nagyon rossz irányba fognak menni.
A globalizmus könnyen zátonyra futhat - mondta lapunknak Farkas Péter, a Világgazdasági Kutatóintézet tudományos főmunkatársa. A szociális különbségek miatt a nemzetgazdaságokban egyre nő a globalizmussal szembeni ellenállás, és egyre több országban összefognak a szakszervezetek, egy platformra kerülnek az amerikai és a fejlődő világbeli szakszervezetek. Ezt a seattle-i események is mutatták, amikor több szervezet együttesen lépett fel. Emellett a politikai összefogás is elkezdődött, s ez a jövőben erősödni fog - állította Farkas.
Nem véletlen ez az ellenállás és szervezkedés, hiszen az országok többsége nem nyertese, hanem vesztese a globalizmusnak. A globalizáció mai formája a multinacionális vállalatok és a tőkespekulánsok (és a náluk alkalmazásban álló vagy szaktudásukat érdekeikbe állító szakemberek) számára kedvező, de a többség számára mellékhatásai miatt nem előnyös - mondta a kutató. A globalizáció évtizedeiben a legtöbb ország gazdasági növekedése lassult, világszerte nőtt a munkanélküliség, sok országban visszaesett a termelés, és leépült a helyi ipar. A félperifériás országok közül viszonylagos nyertesek azok lehetnek, amelyek speciális körülmények folytán bekapcsolódnak a folyamatba. Magyarország geopolitikai helyzete a külföldi tőke nemzetközileg páratlan súlya és szerepe folytán a kevés „nyertes” közé kerülhet, ha a tőkebefektetés folyamata által továbbra is magas GDP-növekedést produkál. (Csakhogy akkor még mindig fennáll a kérdés, hogy a jövedelemből mennyi marad hazánkban, s abból mennyi csorog át az alkalmazottak szintjére.)

Végletes polarizáció

A globalizáció végletes polarizálódást indított el a fejlett országokban is - szögezte le Farkas Péter. Az USA-ban a nyolcvanas évek elejétől a kilencvenes évek első feléig a felső menedzserek jövedelme a munkások átlagbé-rének 35-szöröséről 157-szeresére emelkedett. A hetvenes évek elejétől számítva a dolgozók alsó kétötödének reálbére több mint 20 százalékkal, a közepes jövedelmű kétötödé 10-15 százalékkal csökkent. Egyedül a legfelső szegmensben nőtt 10 százalékkal - sorolta a kutató. Meglepő, de 1994 végére a reálbérek az 50-es évek szintjére estek vissza. A családi jövedelmek a szegényebb családokban összességében mérsékelten csökkentek, a közepes jövedelműeknél stagnáltak, és csak a legfelső egyötödnyi rétegben nőttek 16 százalékkal. Az EU-ban ugyan nem csökkentek a munkabérek, hanem „csak” stagnáltak, de ennek a munkanélküliek számának megemelkedése volt az ára.
Világsztárok, topmenedzserek, tőzsdespekulánsok évente több millió dollárt keresnek, miközben egymilliárd ember napi egy dollárból próbál megélni, és további egymilliárd ember az éhséggel küszködik. A globalizmus tehát hozzájárult a jövedelemkülönbségek, a társadalmi egyenlőtlenség növekedéséhez. Mára a világ népességének a leggazdagabb országokban élő 20 százaléka jut a világ jövedelmének 83 százalékához. A kereseti piramis felső 20 százalékában élők 150-szer akkora jövedelemmel rendelkeznek, mint a legalsó 20 százalék. A Forbes magazin által összeállított 400 leggazdagabb amerikai jövedelme pedig megfelel 4-5 szegény ország egész éves GDP-jének.
A nyereségtermelés hajszájában a vállalatok nemcsak termeléssel, hanem pénzügyi manőverekkel is gyarapítják vagyonukat. Farkas felhívta a figyelmet arra, hogy a külföldi közvetlen tőkebefektetések állománya az elmúlt két évtizedben több mint nyolcszorosára nőtt, elérve a
3 541 milliárd dollárt (a magyar GDP tavaly 44 milliárd dollár volt). De ennél még nagyobb ütemben növekedett a nemzetközi tőke- és pénzforgalom: 1980 és 1997 között háromévenként megduplázódott. A cégfúziók és cégfelvásárlások száma pedig 1990-1999 között megötszöröződött. Ez messze felülmúlja a világ kereskedelmének növekedési ütemét; a világkereskedelem ugyanis csak 4-5 százalékkal bővült.

Csorbult a szuverenitás

A globalizáció hatása az is, hogy sok tekintetben szűkül a kormányok mozgástere, s viszonylagossá válik a nemzetállamok önállósága. A vállalatok és az államok kölcsönösen függnek egymástól (adóbevétel, munkahelyteremtés, tőkebeáramlás, nyereség, piacszerzés tekintetében). A nemzetállamok vesztettek a gazdasági szabályozás feletti szuverenitásukból, a kormányok és egyes vállalatok konfliktusa szinte elkerülhetetlen. De az, hogy a kormányok vesztettek önállóságukból, nem teszi őket cselekvésképtelenekké - mondta Farkas. Írország saját korábbi kedvezőtlen tapasztalatai nyomán - miközben továbbra is teret adott a külföldi tőkének - tudatos nemzeti gazdaságpolitikát és állami beruházáspolitikát folytatott, előtérbe helyezve az ír vállalatokat, a munkahelyteremtést, a szakképzést, tudományt és nem utolsósorban a szociális kérdéseket.
A globalizáció „főpapjainak” tartott IMF és Világbank megreformálására - főként az ázsiai válság apropójaként - számtalan ötlet merült fel. Vannak, akik egy nemzetek feletti Globális Csődbíróság, Globális Pénzpiaci Bankfelügyelet, Globális Központi Bank, illetve világvaluta bevezetése mellett kardoskodnak. A nemzetközi pénzügyi folyamatok résztvevőiben már megszületett az igény arra, hogy szabályozzák a széttagolt nemzeti pénzpiacokat, azonban még sokszínű a reformokat ellenzők tábora, és a reformerek között sincs egység. Valóban új világmodellre lenne szükség - mondta Farkas Péter -, de a történelmi tapasztalat szerint csak nagy gazdasági krízisek, esetleg háborúk idézhetnek elő olyan helyzetet, amelyben a régebbi rendszer érdekeltjei feladni kényszerülnek hadállásaikat, s az akarat és az elképzelések új rendszert építhetnek ki.