Leplezett leleplezők

Köztudott, hogy a média-gépezet számtalanszor fenntartóinak, nem pedig fogyasztóinak érdekében cselekszik. Megbízóinak szempontjaitól függően vagy az egekig magasztalja, vagy pedig mellőzötté teszi alanyát - ez utóbbit legtöbbször az elhallgatás vagy egy összehangolt lejárató kampány segítségével éri el. A jelenség a filmesek számára is hálás téma.

A bennfentes. Problémás film, tehát érdemes megnézni

Példának okáért vegyük az Oscar-díjak kiosztását, miután rendre maradnak olyan figyelemre méltó alkotások, ame-lyek több jelölés dacára sem kapnak díjat. Ilyen film volt például Robert Redford kemény média-kritikája, az 1994-es Kvíz Show is, melyet annak idején számos kategóriában hasztalanul jelöltek az aranyszoborra.
Az idei nagy vesztes egyértelműen Michael Mann A benn-fentes (The Insider) című filmje, amely hétszeres szoboresélyesként indult a versenyen. Az ok se nem szakmai, se nem művészi, hiszen az amerikai Filmakadémia bizottsága az Al Pacino és Russel Crow sze-replésével forgatott történetet
nagyon is értékesnek találta. Jeffrey Wigand, a főszereplő (Russel Crow) ugyanis valóságos személy. Egy nagy dohányipari cégnél dolgozott kutatási vezetőként, s amikor a cigarettagyártást bizonyíthatóan rákkeltő hatású alapanyagokkal akarták folytatni, tiltakozott a módosítás ellen. A következmény kirúgás és a 90-es évek végének legnagyobb amerikai bírósági pere lett, melynek során 50 amerikai állam összesen 246 milliárd dolláros keresetet nyújtott be a dohányipar ellen. A per ellaposodott, Wigand pedig életveszélyes fenyegetéseket kapott. A film ezt a történetet dolgozta fel, és rendkívül magas szakmai és művészi színvonala ellenére egy Oscart sem adtak neki. A hirdetésektől függő média agyonhallgatta a történetet, a mozis szaklapok is engedtek a zsarolásnak, és legfeljebb a lap alján szerepeltették a szuperprodukciót. Wi-gandról magáról pedig a bulvársajtó kezdett olyan cikkeket írogatni, melyek tartalmát sem elismerni, sem cáfolni nem lehetett, sőt még egy megrontott és elhagyott leányanya is előkerült, hogy a jobb érzésű családokat is megbotránkoztassa kijelentéseivel.
Az egész ügy mögött a dohányipar állt, akinek nem állt érdekében, hogy belső titkait, vevő- és egészségkárosító eljárásait valaki napvilágra hozza. Gazdasági hatalmával el tudta érni, hogy még egy nagy nevek által fémjelzett és magas színvonalú művészi alkotás is az érdektelenség homályába vesszen.
A módszer ismerős, és úgy tűnik, a századvég évtizedei bővölködnek hasonló történetekben, hiszen a 80-as évek elején is az elhallgatás áldozata lett egy részben magyar találmány, egy autógumi-alapanyag, mely olyan fizikai tulajdonságokkal rendelkezett, mint az általunk is ismert, levegővel felfújt abroncsok, csak tömör volt, és sokkal tartósabb, mint a mostani gumik. A találmány értékesítése eleinte sikeresnek ígérkezett, de egy idő után furcsa módon mind a polgári, mind a katonai felhasználású abroncsokat előállító cégek, de független külföldi vállalatok is elzárkóztak a gyártásától.
Az elhallgatással szemben a kibeszélést alkalmazta viszont nemrégiben a CIA, amikor Németországnak ajándékozta a szervezet által a KGB-től tíz éve megvásárolt STASI-ok-mányokat: mintegy félmillió dokumentumot, bennük 320 ezer névvel. A „nemes gesztus” legalábbis kétértelmű, hiszen a CDU máris kezdeményezte az akták bizalmas kezelését, ami arra utal, hogy néhány politikusának „vaj van a fején”. Az átadás időzítése azt sejteti, hogy a németeket „le akarják buktatni” a nemzetközi közvélemény e-lőtt, ezzel kívánva csökkenteni az EU-ban amúgy is meglévő túlsúlyukat és a CDU országegyesítő presztízsét. E történeteket tanulmányozva Churchill híres kijelentése rémlik fel: „Uraim, vegyék tudomásul, hogy Nagy-Britanniának nem barátai és ellenségei vannak, hanem érdekei.” (E. I. - B. R.)