Laudancsek Katalin
Gyémánt-sztori

Briliánsokat vásárolni? - csillagászati áruknak „köszönhetően” ezt bizony igen kevesen engedhetik meg maguknak. Ennek fényében lehet, hogy némelyeket meglep az a tény, hogy gyémántból viszont van bőven: akkora mennyiséget rejt magában a föld, mint mondjuk feketeszénből. Hogy miért olyan drága a gondosan megcsiszolt változata? A választ Cecil Rhodes, a De Beers Company alapítójának kedvenc mondásából tudhatjuk meg, miszerint: „Ha mindössze négy ember élne az egész földkerekségen, csak annyi briliáns kerülhetne piacra, amely csak kettő számára lenne elegendő”. A bölcs mondás (és a világ legnagyobb gyémántkereskedő cége) szülőatyjának életútját a Gyengi című orosz lap ismertette.

Gyémántvizsgálat Antwerpenben. Őrzik titkaikat    Fotó: Reuters

Cecil Rhodes 17 éves volt, mikor arról értesült, hogy maximum két-három éve maradt hátra a földi életből - legalábbis az őt gyógyító orvosok egybehangzó véleménye szerint. Édesanyja valamivel optimistább volt, és Dél-Afrikába küldte tüdőbeteg fiát. Cecil hasznosan töltötte „maradék idejét” - már néhány hónap múlva saját vállalkozásba kezdett: felcsapott farmernek. Gyapotföldjéről saját kezűleg betakarított termését ő maga fuvarozta el a vasútállomásig. Ugyanazok a szerelvények, amelyeknek egyes vagonjait az ő gyapotja töltött meg, még valami mást is szállítottak: aranyat és gyémántot…
Abban az időben Dél-Afrikában még a levegőben is gyémántpor szállt. Nemrégiben a vándorok közül valaki felfigyelt egy különlegesen csillogó kövecskére, amivel egy bennszülött játszott. Behatóbb vizsgálódások során kiderült, hogy gyémántról van szó… Benszülöttünk néhány fillért érő „tiszteletdíjért” elvezette a sápadtarcú idegeneket a lelőhelyre; itt, Kimberley környékén fedezték fel később a világ egyik legnagyobb gyémántlelőhelyét. Kitört a gyémántláz: a gyors meggazdagodás reményében Európából valósággal özönleni kezdtek mindazok, akik úgy érezték, nem kényeztette el őket addig a sors. Sorra nyíltak az arany- és gyémántbányák, akár a gombák az eső után.
Az ifjú Cecilt még egyelőre egészségi állapota akadályozta abban, hogy ő is profilt váltson. Egy-egy bölcs mondásra azért már akkor is futotta: „Sietni lassan kell…” - szerette volt mondogatni, és bizonyára tudta miről beszél, nem hiába szívta magába néhány éven át azt a bizonyos gyémántporos levegőt…
1881-ben már nemcsak farmer volt, hanem a politikai élet egyik jeles résztvevője is. Az a tény, hogy nem volt erőssége az ékesszólás, egyáltalán nem gátolta őt abban, hogy jelentős hatást gyakoroljon embertársaira, pontosabban rájuk erőltesse a saját elképzeléseit. A parlamenti képviselőként eltöltött idő arra is jó volt, hogy a törvényjavaslatok kidolgozása során igazán gyakorlott lobbizó vált belőle, aminek nagy hasznát vette a későbbiekben. Persze, közben nem feledkezett meg a gyémántról - de „sietni lassan kell”, mint tudjuk. Cecil cselekedetei gondosan ki voltak számítva. Ahelyett, hogy vagyonát néhány bánya megszerzésébe fektette volna, ő az egész piac megszerzését tűzte ki célul. Ehhez „mindössze” annyi kellett, hogy a környék összes lelőhelye az ő tulajdonába kerüljön - természetesen miután tönkremennek azok gazdái. A grandiózus terv megvalósításához azonban pénzre volt szüksége, mégpedig nem kevésre. Annyira, amennyivel akkoriban csak a Rotschildok rendelkeztek. Így hát Cecil egyenesen hozzájuk ment. A többi kérvényezővel ellentétben néhány nap alatt meg is kapta a kért hitelt. Úgy látszik, Rothschild is látott némi fantáziát a világ gyémántpiacának kontroll alá vonásában…
A még mindig fiatal Cecil visszatért Kimberleybe. Egymillió font újdonsült birtokosaként nem maradt túl sok akadálya az összes bánya felvásárlásának. A „kis halak” befalása nem is jelentett semmiféle gondot, azonban akadt egy nagyobbacska is: egy londoni rabbi fiai, Isaac és Henry által vezetett Barnett Company. A velük való mérkőzéshez Cecilnek minden erejére, pénzére - és néhány aljasabb típusú húzásra (bányagyújtogatás, munkások megfélemlítése stb. ) - is szüksége volt. Amikor már az összes többi kitermelőhely a birtokába került, Rhodes igen nagy mennyiségű „csillogó kövecskét” dobott a piacra - rendkívül olcsón. Barnették nem bírták az árak több hónapon át tartó mélyrepülését, és hamarosan tönkrementek. Így alakult meg 1888-ban Kimberley összes lelőhelyének egyesítésével a De Beers Consolidated Mines, amely már 1891-re a gyémántpiac 90 százalékát ellenőrzése alá vonta.
„No, most aztán nincs más hátra, mint elárasztani a világot brillekkel” - gondolná az egyszeri ember. De nem Rhodes: ő már erre az időre megfogalmazta a fentebb idézett mondását, arról a bizonyos négy emberről, akik közül csak kettőnek juthat az ő köveiből. Egy sajátos gondolatmenettel azt is kiszámította, mennyi gyémántot is kell piacra dobnia, hogy az ne váljon telítetté. Azt vette alapul, hogy a fő vásárlók mindig is a vőlegények voltak és lesznek. Namármost, ha a statisztikai adatok szerint Európában és Amerikában úgy 8 millió úri esküvő zajlik le - ennek megfelelő mennyiségű briliáns szükségeltetik. A meglehetősen egyszerű képlet felállítása után már csak a kivitelezés maradt hátra: az eladás a 40 százalékára csökkent, a bányák nagy részére lakat került. Több ezer bányász, valamint a drágakőcsiszolók többsége munka nélkül maradt, az árak viszont egy hónap alatt a másfélszeresükre nőttek…
A következő lépésben 1893-ban Rhodes létrehozta a világ első gyémánteladási egyesületét, a Diamond Syndicatot. Ettől kezdve a csiszolók csak annyi követ kaptak megmunkálásra, amennyit Rhodes jónak látott a további áremelkedések érdekében. Eleinte még az sem ingatta meg monopolhelyzetét, hogy a gyémántpiacon egymás után új társaságok jelentek meg. A De Beersnek még az újabban felfedezett angolai, kongói és más lelőhelyek felfedezése után is sikerült a kezében tartani az árakat; a későbbiek során azonban az egyensúly vészesen megbillent: az újabb sütetű gyémántmágnások a gyors meggazdagodás bűvöletében nemigen törődtek a jövővel. A válságok és árzuhanások nem sokáig várattak magukra. Rhodes 1902-ben meghalt, anélkül hogy utódot jelölt volna ki maga helyett. Vagyonának nagy részét Oxfordra hagyományozta, nevét ma is viseli az általa alapított ösztöndíj.

Gyémántpor száll a levegőben    Fotó: Kommerszant

Közben több megrázkódtatás is érte a De Beers Companyt: elvesztette a gyémántpiac feletti kontrollt, 1907-ben, a nagy tőzsdekrach idején le kellett csökkentenie a kitermelést, végül 1912-ben a társaság vezetőségének nagy bánatára a mai Namíbia területén újabb gyémántlelőhelyeket fedeztek fel. Úgy tűnt, a De Beers számára itt a vég.
A sors ekkor úgy hozta, hogy épp egy addigi konkurens jelentkezett a megmentői szerepre Ernst Oppenheimer személyében. Ehhez még azonban várni kellett úgy tíz évet: eközben alakultak ki azok a körülmények (első világháború, nagy gazdasági válság stb.), amelyek lehetővé tették, hogy Oppenheimer megvalósíthassa azt, amit még Rhodes álmodott meg. 1921-ben gyakorlatilag az egész gyémántipar széthullott. Az új kitermelőhelyek - Angola, Belga-Kongó, Aranypart - egyszerűen aláásták a piacot. A kereskedők rendkívül alacsony árakon igyekeztek túladni minél több gyémánton, a kőcsiszolók és ékszerészek pedig ezt kihasználva, ész nélkül nagy mennyiségeket vásároltak fel, ami utólag ellenük fordult: nem tudták ugyanis eladni a megmunkált drágaköveket. A vásárlók mérhetetlen bizalmatlansággal viseltettek az olcsó gyémántok iránt, és egyszerűen nem vették meg azokat.
Míg a tulajdonosok azon tűnődtek, érdemes-e befektetni olyasmibe, aminek folyamatosan csökken az ára, az ékszerészek pedig más foglalkozás után néztek, Oppenheimer komótosan felvásárolgatta a De Beers részvényeit, amelyek immár egészen olcsók lettek. 1929-re ezek mindegyike az ő birtokába került - így hát elkezdhette a legendás társaság régi dicsőségének helyreállítását. Először is, megemlékezve az alapító atya elveiről, bezáratta a bányák többségét. Majd az általa újra életre hívott londoni Gyémánt Szindikátus meggyőzte a fő kitermelőket, hogy árujukat kizárólag a De Beers közvetítésével értékesítsék. Így újra a társaság diktálhatta az árakat, aminek következtében a 30-as évek elejére a gyémántpiac 94 százaléka újra ellenőrzésük alá került. A töretlen fejlődést csak a 33-as válság, majd a háború zavarta meg, Oppenheimer azonban még akkortájt sem tétlenkedett: szerződések sorát kötötte meg kisebb-nagyobb gyémántkitermelőkkel. A De Beers az Oppenheimerek családi vállalkozása lett - napjainkban a harmadik nemzedéket képviselő Nicolas a vezetője. A De Beers-sztorinak nincs vége. Talán azért, mert ma is csak éppen annyi briliáns kerül a piacra, amennyi ahhoz kell, hogy a vőlegények méltó ajándékot vehessenek szívük választottjának - ahogy azt annak idején Cecil Rhodes elgondolta.