Az elmúlt két évben újra meg újra napirendre került a lelkiismereti és vallásszabadságról
szóló (1990/IV.) törvény módosításának kérdése. 1999 őszén a Nemzeti Kulturális
Örökség Minisztériuma a törvénymódosítást előkészítendő társadalmi vitára
bocsátotta az ezzel kapcsolatos koncepciót, melyet Schanda Balázs készített. A héten
az Országgyűlés illetékes bizottsága is napirendjére tűzte a törvénymódosítás
koncepcióját. Írásában Hack Péter ezt veti alá részletes jogi elemzésnek.
Magyarország eddigi ezeréves története során volt tíz év, amikor volt
vallásszabadság. (Természetesen az 1568-as tordai országgyűlés döntése azzal, hogy
kimondta „…ki-ki tartsa meg azt a hitet, amelyet akar, az új és a régi
szertartásokkal, megengedjük, hogy hitük ügyében azt tegyék, ami nekik tetszik, de
bárkinek sérelme nélkül” lényegesen kora előtt járt, de a vallásszabadság igazi
megteremtése az 1990. évi IV. törvénnyel történt.) A kérdés az, hogy lesz-e még
több ilyen év a magyarság történetében. Hiszen ez a tíz év az 1990. évi IV.
törvénnyel megkezdődő periódus, amely már igazából 1989-ben, a társadalmi viták
során egy nyitott időszakot jelzett, egy olyan időszakot, amikor a közgondolkodók és
a hivatalos gondolkodók is elkezdtek arról beszélni, hogy igenis lehetővé kellene
tenni az Alkotmányban, illetőleg nemzetközi dokumentumokban rögzített elveknek a
magyar jogban történő érvényesülését. Az 1990. évi IV. törvény megítélésem
szerint maradéktalanul biztosítja a vallásszabadságot, sok tekintetben európai
standardok fölötti szabályokat fogalmaz meg - ha beszélhetünk egyáltalán
ilyesmiről, hogy „európai standard”, a nagyon sokféle szabályozás tükrében.
Sajó András, Hack Péter és Schanda Balázs Fotó:
Hetek-Archív
Mégis (vagy talán éppen ezért) a törvénnyel szemben már nagyon rövid idővel a
hatálybalépése után, 1992-ben megjelentek kritikák. Először 1992-ben egy
sajtókampány kezdte ki a vallásszabadság értékeit, a törvény rendelkezéseit.
Utána 1993-ban már törvénymódosító tervezet is készült, amelyet Lukács Tamás
(KDNP), Salamon László (akkor még MDF), Kovács László (FKgP), Czoma László
(független) képviselő készített. Ez a tervezet a törvény módosítását
szorgalmazta, a vallásalapítás létszámhatárát kívánta felemelni, illetőleg a
vallási szervezetként való működést történeti honossághoz kívánta kötni.
Ugyanezen a nyomon haladt négy évvel később egy másik képviselői indítvány,
melyet Semjén Zsolt (akkor még MDF), valamint Medgyasszay László és Lezsák Sándor
MDF-es képviselők nyújtottak be. Tulajdonképpen azt kell mondanom, hogy ugyanazon
érvek alapján gyakorlatilag ugyanazon koncepciót próbálták megvalósítani, mint az
1993-as tervezet. Mind a két koncepció kritikailag közelítette meg az 1990. évi IV.
törvényt, mint ahogy a most Schanda Balázs által elkészített szakmai koncepció is.
Mind a három - ennyiben közös módon - arra vállalkozik, hogy kiküszöbölje az
1990. évi IV. törvény a lelkiismereti és vallásszabadságról, valamint az
egyházakról szóló törvény, úgymond, „hibáit”.
Mint tíz éve a jogalkotás területén tevékenykedő jogász, amikor egy ilyen
koncepcióval találkozom, legyen szó akár az 1993-as, akár az 1998-as, akár a mostani
szakmai koncepcióról, én a magam számára elsősorban nem is az elvi kérdésekből
indulok ki, hanem abból a - szerintem a jogalkotók számára kötelező -
tételből, amit a jogalkotás első tesztjének tartanék, hogy vajon feltétlenül
szükség van-e az adott törvény módosítására? Van-e kellő számú indok ahhoz,
hogy egy törvényhez hozzányúljunk? Ez egyébként nemcsak a lelkiismereti szabadság
törvényére, hanem bármely más törvényre is vonatkozik: megítélésem szerint a
jogbiztonságot az szolgálja, ha egy törvényt csak akkor változtatunk meg - legyen
szó a társadalombiztosításról vagy az adótörvényekről vagy a BTK-ról vagy bármi
másról -, hogyha nagyon nyomós és máshogyan el nem hárítható okok szólnak
amellett, hogy ezt kell tennünk.
Nézzük meg, hogy mi a változtatás célja, és hogy szükséges-e a törvény
változtatása? Első pontként erről kívánok szólni, utána arról, hogy
megítélésem szerint mi a változtatások lényege, végezetül pedig arra kívánok
kitérni: ha ezek a változtatásra irányuló szándékok megvalósulnak, akkor
növekedni fog-e a vallásszabadság vagy sem?
A lelkiismereti és vallásszabadságról szóló törvény módosításának koncepciója
kapcsán rendezett konferencia előadásait tartalmazó könyv áprilisban jelenik meg a
Hetek és a Tedisz gondozásában
Mi a változtatás célja?
Az 1993-as és az 1998-as koncepciók is azt rögzítik, hogy „visszásságok” vannak,
amiket tisztázni kell. A mostani Schanda-féle Szakmai koncepció úgy szól, hogy bár a
lelkiismereti szabadságról szóló törvény „alapjaiban kiállta az idő próbáját,
az elfogadása óta eltelt évtized megmutatta hiányosságait is”.
Azért van szükség kiigazításra, mondja, „hogy a vallásszabadság jogával -
különösen az egyházi státusszal - való visszaélések megelőzhetők,
kiszűrhetők és kezelhetők legyenek”. Az 1993-as vita és az 1999/2000-es vita
között az a lényeges különbség, hogy az 1993-as vita ugyanezen „visszaélések”
kiküszöbölésére irányuló tervezet gyakorlati tapasztalatok nélkül fogott bele a
változtatásba, azt mondta, hogy vannak absztrakt veszélyek, tehát absztrakt módon
veszélyes az, hogy visszaélések fognak történni, és az 1990. évi IV. törvény nem
nyújt garanciát a visszaélések megelőzésére. Azóta eltelt több év, most már
elvileg lennének gyakorlati tapasztalatok is, ami alapján azt lehetne mondani a
jogalkotóknak, hogy ezen koncepció mellékletében felsoroljuk azt a 15, 25, 35 vagy 150
esetet, ami konkrétan bizonyítható visszaélés volt, és amely visszaélést egy jobb
törvény megelőzhetett volna. Ugyanakkor, aki a Szakmai koncepciót tanulmányozza,
némi hiányérzettel küszködik, ugyanis az egyetlen konkrét visszaélést sem említ.
Ellenben változatlanul a visszaélések absztrakt veszélyéről beszél, illetve
használ egy másik fogalomrendszert - ami szerintem a visszaélésekkel nem szinonim
-, a koncepció szövegéből idézem ezt a kifejezést: „sokak által tapasztalt
problémák”.
Ebben a fogalomrendszerben azt láthatjuk, hogy a vallásszabadság jogával élni akaró
közösségek konfliktusba kerülhetnek a társadalommal, és konfliktusba kerülhetnek a
hatalommal is. Én a magam számára a Szakmai koncepció fogalomrendszerét úgy tudom
lefordítani, hogy abban az esetben, amikor egy vallásszabadsággal élő közösség a
„társadalommal” valamilyen értelemben konfliktusba kerül, megvalósul az, amit a
koncepció úgy nevez, hogy „sokak által tapasztalt problémák”. Abban az esetben,
amikor a „hatalommal”, vagy ezen keresztül a törvényes renddel kerül konfliktusba
egy vallási szabadságot gyakorló közösség, akkor beszélünk
„visszaélésekről”.
Azért tartom fontosnak ezt a megkülönböztetést, mert egyetértek azzal, hogy a
visszaéléseket meg kell akadályozni, a visszaélésekkel szemben fel kell lépni, de
akkor pontosan tisztáznunk kellene, hogy mik ezek a visszaélések. Nem szabad azt a
hibát elkövetni, hogy a „sokak által tapasztalt problémák” és a
„visszaélések” kifejezés közé egyenlőségjelet teszünk, mert meggyőződésem
szerint, ha a vallásszabadság érvényesül bárhol, bármikor, akkor a
vallásszabadság „sokak által érzékelhető problémákat” fog keletkeztetni.
Ezek a problémák előállnak abból, hogy a különböző vallási értékrendek
egymástól eltérőek, és ezért minden egyes vallási értékrend a vele nem azonos
értékrenddel konfliktusba kerül. Előállhatnak abból, hogy a vallásos nézetek
tipikusan kisebbségi pozícióba kerülnek a társadalmakban, így a társadalom
többsége idegenkedve, előítéletekkel vagy gyanakodva tekint ezekre a jelenségekre.
Az első századokban Rómában a korabeli Európa kultúrája a keresztényeket
társadalomellenes csoportnak tartotta. Tacitus nemes egyszerűséggel „az egész
emberiség ellenségei”-nek nevezte őket, a következő idézetek pedig Kelszosz
görög filozófus művéből valók: „A keresztények a törvényekbe ütköző titkos
szervezeteket alkotnak (…) összetartásuk alapja a lázadás, az általa remélt
haszon, és a kívülállóktól való félelem” (III.14.); „minden eszközt
megragadnak, hogy magukhoz vonzzák az embereket, rémképeket formálnak (…) bűvölik
és kábítják az embereket” (III.16.); „mágiát és varázslatot
végez-nek”(VI.39.); „a lázadás hangján szólnak, mint akik elszakadtak a többi
embertől” (VIII.2.).
A korabeli kultúra kereszténységgel szembeni reakciója nyilvánvalóan mutatja, hogy a
kereszténység terjedésének kezdeti korszakában konfliktusba került a társadalom
többségével, hogy a mártíromságig vezető konfliktusokat ne is említsem.
Sajó András a Fundamentum 1999/2. számában megjelent tanulmányában hivatkozik arra,
hogy a kelet-európai változások még különös mértékben felerősíthetik ezeket a
jelenségeket, mert egyfelől a kelet-európai rendszerek összeomlása következtében
előálló bizonytalanság növeli a Kelet-Európában újonnan megjelenő vallási
jelenségek vonzerejét, másfelől növeli ezekkel az új jelenségekkel szembeni
társadalmi bizonytalanságot, előítéletet vagy negatív értékítéletet. Ezek a
bizonytalanságok és ezek a konfliktusok azonban az én megítélésem szerint nem
jelentenek „visszaélést”. Azért nem, mert az egyházi autonómiából fakadóan
ezek a közösségek saját belső rendjükben másfajta szabályokat követhetnek, mint
amit a társadalmi magatartásokban elvárunk. Szintén Sajó professzor úr utal a
cikkében arra, hogy ezek a belső egyházi autonómiák olyan normákat tesznek
elfogadhatóvá, amely normák a társadalmi viszonyokban nem elfogadhatók. Tehát
miközben a társadalomban nyilván diszkriminációnak tartanánk azt, hogy nők bizonyos
pozíciókat nem tölthetnek be, mégis abszurd lenne, hogyha az állam a törvényeivel
fellépne egy vallásfelekezet ellen, amely nem engedi meg, hogy bizonyos tisztségeket
nők töltsenek be az adott felekezeten belül. Sajó professzor hivatkozik arra a
tételre is, hogy „egy vallási közösség vagy egy egyházi tanítás lehet akár
rasszista is az üdvtanát tekintve, de amíg túl nem lép az egyház és a vallás
körén, az állam semmit nem tehet, és nem is kell tennie semmit”. Ezért - mondja a
tanulmány - nem véletlen az, hogy az állam nem elismeri a törvény értelmében az
egyházakat, hanem pusztán nyilvántartásba veszi, egy technikai aktust hajt végre. Nem
kell az Államnak állást foglalni abban, hogy egyetért-e azzal a vallásfelekezettel,
azonosul-e a nézeteivel vagy a szokásrendszerével stb.
Ha már a visszaélések oldaláról próbáljuk megközelíteni a kérdést, akkor
láthatjuk, hogy 1993-ban, amikor az első törvényalkotási kampány - hogy
eufemisztikusan így nevezzük ezt a megmozdulást - elindult, voltak hatósági
eljárások, amelyek megpróbálták bizonyítani azt, hogy itt valóban viszszaélések
történtek. Konkrétan a legfőbb ügyész indított vizsgálatot a Magyarországi Jehova
Tanúi Egyház, a Család Isten Gyülekezete Egyház és az úgynevezett Holics Csoport, a
dunaföldvári közösség ellen. A 4222/1993/II. állásfoglalásában a legfőbb
ügyész helyettese megállapította, hogy ezekben az általa megvizsgált ügyekben nem
történtek visszaélések.
Tehát nem történt visszaélés a vallásszabadság jogával, nem történt jogsértés,
aminek következtében fel lehetne vagy fel kellene lépni. Itt kell nagyon tisztán
látnunk, hogy ha a „sokak által érzékelt probléma” megjelenik a sajtóban,
elindul egy sajtókampány. Elkezdenek nyilatkozatok megjelenni, hogy X, Y, Z közösség
rombolja a családot, elszakítja az embereket a családtagjaiktól. Elindul egy
vizsgálat, amely megpróbálja kideríteni, hogy valóban elszakítja-e, valóban sor
kerül-e a vallásszabadság jogával való visszaélésre? A vizsgálat megállapítja,
hogy nem történt ilyen. Ami jogi értelemben visszaélést bizonyíthatna, az nem
történt, ebből mi a következtetés? Számomra meglepő módon a mostani, Schanda-féle
Szakmai koncepcióban az, hogy „a jogesetek hiánya minden bizonnyal nem a gondok, hanem
a jogalkalmazás, jogérvényesítés hiányát jelenti”. Ezt a megállapítást úgy
fordíthatjuk le, hogy nem azért nem állapítottak meg visszásságot, mert nem
történt vagy mert nem bizonyítható, hanem azért, mert nem akarták megállapítani,
vagyis a jogalkalmazó nem kellően lépett fel.
Ez az érvelés azonban logikailag helytelen. Abból a tényből ugyanis, hogy nincsenek a
jogalkalmazó szervek által bizonyítható viszszásságok, nem következik, hogy
valójában vannak ilyen visszásságok (csak senki nem lépett fel velük szemben
jogilag). Akkor be kellene mutatni azokat az ügyeket - ha ez a vitaanyag fejlődik, én
célszerűnek tartanám -, amikor jogilag értékelhető visszásság történik.
Ugyanis ezek a „sokak által érzékelhető problémák”, hogy a családtól elmegy
egy gyermek, egyáltalán nem csak a vallás kérdésében merülnek fel. Meg merem
kockáztatni a feltételezést, hogy sokkal több gyermek hagyja el a szüleit azért,
mert valamilyen más, a valláshoz semmivel nem kötődő életformát kezd el követni,
és megszakítja szüleivel a kapcsolatot, mint amennyi vallásos érzület miatt hagyja
ott őket. Sőt azt is meg merem kockáztatni, hogy a történelminek nevezett
egyházakhoz csatlakozók között is vannak, akik elhagyják a szüleiket. A karthauzi
szerzetesek az én ismereteim szerint nem tartanak intenzív kapcsolatot a szüleikkel,
és még olyan is lehet, hogy a szülő ezzel nem ért egyet. Ezzel én nem merném azt
állítani, hogy ez a fajta vallásos szokás visszásság, vagy a vallásszabadsággal
való visszaélés lenne az adott felekezet részéről.
Mik azok az esetek, amikor visszaélésekről beszélhetünk? Milyen visszaélések
kerülnek szóba egyáltalán? A Szakmai koncepció felsorolja az „adócsalást,
kiskorú veszélyeztetését, kuruzslást, személyes szabadság megsértését”. Itt is
meg kell jegyeznem, hogy ezeknek a visszaéléseknek a kiküszöbölése a
vallásszabadságról szóló törvény módosításával nem lehetséges. Ugyanis, ha az
adott közösség egyesületként kezd el működni, akkor is visszaélhet, akkor is
veszélyeztetheti a kiskorút, akkor is kuruzslást követhet el, tehát függetlenül a
státusától akár egyház, akár egyesület, akár párt az adott szervezet. Ezek ellen
a szervezetek ellen ma a hatályos magyar törvények alapján fel lehet és fel is kell
lépni. Nem felel meg azonban a valóságnak az az állítás, hogy ha ezeket a
tevékenységeket egyházi keretben végzi valaki, akkor mentességet élvez. Hiszen az
APEH az egyházakat ugyanúgy vizsgálhatja, mint bármely más szervezetet. A
rendőrség, az ügyészség vagy bármely más állami szerv, akár a tűzoltóság is,
hiszen ha egy egyházi épület nem felel meg a tűzvédelmi előírásoknak, akkor
ugyanúgy felléphet. Az egyházi státus nem ad mentességet a törvények betartása
alól.
Van az úgynevezett visszaéléseknek egy második köre, ami nem a bűncselekményekhez
vagy a bűncselekmény típusú magatartásokhoz kapcsolódik, hanem az úgynevezett
kedvezményekhez. Ez az adóparadicsom létrehozása, ahogy ez nemrégiben még a
Parlamentben is elhangzott, hogy „jó üzlet egyházat létrehozni” (bár valaki
közbeszólt, hogy „ez már több ezer éve így van”). Véleményem szerint ez megint
csak nem a vallásszabadság kérdéskörét illeti, hanem az egyházi kedvezmények
körét.
A szokásos példa, amelyre Semjén Zsolt államtitkár úr rendszeresen hivatkozik: mi
van akkor, hogy ha valaki használtautókereskedést egyházi státusban hoz létre.
Megint csak nem tudom, hogy ez fikció-e, vagy tényleg valaki létrehozott ilyen
felekezetet. Nekem az a véleményem, hogy itt nem a vallási státusszal van baj, hanem
az adókedvezményekkel. Tehát azt kell megnézni, hogy kell-e, mondjuk, egy egyháznak
az autóbeszerzéshez adókedvezményt adni? Az én véleményem szerint nem kell. Ha
autót szerez be, ugyanúgy nem kell, ahogy a rendőrségnek, a tűzoltóságnak, a
mentőknek sem, amely szervek nyilvánvalóan közfeladatokat látnak el. Ha egyház lát
el közfeladatot, akkor az egyháznak sem kell ilyen adókedvezmény. Ha pedig az adott
közösség vallási imádatának tárgyává tesz egy ilyen autót, akkor az ilyen
tárgyakra - ha mindenáron akarnak adókedvezményt adni -, akkor ezt meg lehet
oldani azzal, hogy elidegenítési és terhelési tilalmat vezetnek be egy ilyen
„kegytárgyra”, amitől kezdve már nem üzlet ezt beszerezni. És ha a rendőrség az
ilyen „kegytárgyat” nem látja el forgalmi engedéllyel, akkor a tulajdonosnak, ha
használni akarja az autót, máris más utat kell találnia az adóelkerülésre. (Az
adóelkerülést, mint tudjuk, egyház alapítása nélkül is meg lehet csinálni.)
Tehát a „visszaélések”, amelyekre hivatkozva a törvényalkotók évek óta
állandóan előhozzák a kérdést, az én megítélésem szerint nem léteznek. Szintén
a Fundamentumban (1999/2. szám) Mészáros István László jogosan hivatkozik arra: az,
hogy absztrakt nemzetközi példák vagy akár konkrét nemzetközi példák is
visszaéléseket mutatnak, ez még nem biztos, hogy a magyar jogalkotót arra kell
vezesse, hogy szabályozzon valamit, hiszen például a vallási visszaélés egy
formájának tekintheti valaki az északír konfliktust, ahol protestánsok és
katolikusok követnek el terrortámadásokat egymással szemben. Ez is egyfajta
visszaélés lehet. Ha most azt mondjuk, hogy mivel megvan a veszélye annak, hogy
protestánsok és katolikusok fegyverrel egymásra lőnek - lám Észak-Írországban ez
valósággá is vált -, akkor nekünk Magyarországon is kellene valamilyen
szabályozást hozni, mielőtt ez bekövetkezne. A jogalkotó nem indulhat ki abból, hogy
„most már több száz éve az érdekek harmonizálnak”. Ez is indok lenne egy jogi
szabályozásra? Én azt gondolom, hogy nem. A vallásszabadság biztosítását vagy a
vallási szabadsággal való visszaélést ezek a magatartások önmagukban nem
valósítják meg, és ezekre a magatartásokra való válasz nem történhet az
egyházalapítás szabályainak a megváltoztatásával.
Attól tartok, a most megszületett koncepció vagy a koncepcióhoz kapcsolódó viták is
ugyanazzal a következménnyel fognak járni, mint 1993-ban. Most a terítéken nem a
Jehova tanúi, a Család és a dunaföldvári csoport van, hanem a Hit Gyülekezete
került a figyelem középpontjába. Már úgy beszélnek a Parlamentben róla, hogy
„köztudott visszaélések zajlanak”, és már többen ítéletet is hirdettek, hogy
ezek mivel járnak. Természetesen vizsgálat nem volt, illetve ami folyamatban van, az
még nem zárult le. Meggyőződésem, hogy ha lesz ilyen, azt fogja megállapítani, hogy
nincs visszaélés. Ezek után a törvényalkotást kezdeményező azt fogja mondani, hogy
lám, igazam van, hiszen a „köztudott visszaéléseket” az ügyészség nem tudta
bebizonyítani. Ez is azt bizonyítja, hogy módosítani kell a törvényt.
Ez a fajta logika egyáltalán nem új, a két háború között is először egy
sajtókampánnyal hitették el a közvéleménnyel, hogy ezek az új vallási jelenségek
(nazarénusok, baptisták, pünkösdiek) természetellenes istentiszteleti formát
képviselnek. Akkor ezt a TV2-ben nem lehetett még bemutatni, de az újságokban meg
lehetett írni. Ezek az új vallási jelenségek, úgymond agykontrollt, pszichoterrort
alkalmaznak, kifosztják a hívőket stb. stb. Amikor ez a hangulat megteremtődött,
akkor fel lehetett lépni a törvénnyel. Jelen pillanatban is együtt halad a hangulat
megteremtése és a törvényalkotás folyamata. Megítélésem szerint ezek a
„visszaélések”, amikről beszélnek, tényekkel nem dokumentálhatók. Egyetértek
Sajó Andrással, aki idézett tanulmányában leszögezi: „a destruktív szekták nevű
mítosz már csak tényszerű bizonyítottság hiányában sem tekinthető alkotmányos
érték veszélyeztetésének.”
Nem lennék meglepve, ha idővel kiderülne, hogy a nemrég beindult sajtókampány és a
törvényjavaslat gondolata nem független egymástól, lehet, hogy a kampány nem más,
mint a törvényjavaslat majdani vitájának hangulati előkészítése.
Amikor fair eljárás (korrekt, tisztességes bírói vagy ügyészi eljárás) keretében
a tényeket tisztázzák, és meghallgattatik a másik fél is, akkor kiderül, hogy az a
felnőtt gyerek, aki elhagyta a szüleit, elhagyta már, mielőtt egy vallási
közösséghez kapcsolódott volna; vagy úgy érzi, hogy a szülők zsákutcába futott
életét nem akarja követni; vagy csak egyszerűen vallásának szabad, az Alkotmányban
biztosított megválasztásának jogát akarja gyakorolni. Tehát semmiféle visszaélés,
semmiféle családrombolás nem történt. Ugyanakkor a mítoszteremtés, sőt
megítélésem szerint hisztériakeltés rendkívül veszélyes, ugyanis a társadalom és
a vallási közösségek konfliktusában a hatalomnak nem a többség akaratát kellene
képviselnie, hanem a modern demokráciában a hatalomnak ebben a konfliktusban a
társadalommal szemben is meg kellene védenie a kisebbségeket. Az állam szerepe a
vallásfelekezetek és az egyházak vonatkozásában nem a regulálás, nem a
szabályozás, nem a korlátozás és a beavatkozás, hanem a kisebbségi helyzetben,
kisebbségi pozíciókban levőknek a védelme. Ez az az állami szerep, amit szerintem a
törvény betölthet.
Természetesen hangsúlyozom azt, hogy mindenfajta visszaélést, akár bűncselekmény
formájában jelenik meg, akár bármi egyéb törvénysértés formájában, a meglévő
jelenleg hatályos törvények alapján fel kell és fel is lehet számolni.
Mik a várható változtatás lényegi sajátosságai?
1993-ban és 1998-ban csak a történeti honosságot és a létszámhatárt akarták
megváltoztatni. A mostani Szakmai koncepció két irányban próbál változtatást
létrehozni. Az egyik irány, hogy formai változások történjenek - hozzáteszem:
ezekkel olyan nagyon nagy bajom nincsen. Az egyik elem az, hogy „egyház” elnevezés
ne szerepeljen a törvényben. Itt kell megjegyeznem, hogy a koncepcióban szereplő
szövegtől eltérően az én emlékezetem szerint nem az 1989 júniusában már megszűnt
Állami Egyházügyi Hivatal készítette elő az 1990. évi IV. törvényt, hanem az
Igazságügyi Minisztérium. Az előkészítés idején volt egy sokpárti egyeztetés
még a választások előtt, és ott például én magam is amellett álltam ki, hogy a
törvényben ne az „egyház”, hanem a „vallási közösség” kifejezés
szerepeljen, mert vannak olyan vallási közösségek, amelyek magukat nem tartják
egyháznak, így mindenképpen szerencsésebb lenne a semleges jogi kategória
használata. Akkor az úgynevezett történelmi egyházak képviselői mondták azt, hogy
elképzelhetetlen az, hogy őket „vallási közösségeknek” nevezzék egy
törvényben. Tehát ők ragaszkodtak az „egyház” kifejezéshez, belekényszerítve a
kisebb érdekérvényesítő képességgel rendelkező közösségeket is, hogy viseljék
az ő nevüket. Azóta tíz év bizonyította, hogy ez nem volt jó döntés.
Az, hogy csak a Fővárosi Bíróságon és ne minden megyei bíróságon lehessen
bejelenteni vagy bejegyeztetni vallásfelekezeteket, technikai kérdés, nem változtat a
lényegen. Maximum a nyilvántartást segíti, ha már valaki nyilván akar tartani
valamit, mert itt 80-tól 300-ig terjed azoknak a számoknak skálája, ami a
Magyarországon bejegyzett egyházakat illeti. A mostani változtatás azonban egy másik
irányt is célul tűz ki: az egyházak létrehozására vonatkozó szabályok
megváltoztatását, és itt a vallás negatív definíciójának a megfogalmazását.
Mint konzervatív felfogású jogász nagyon tartanék attól, hogy ügyészeknek,
bíráknak abban a kérdésben kelljen állást foglalniuk, hogy mi minősül
„mágiának”, tehát „a természetfeletti manipulálására irányuló
tevékenységnek” (Schanda kifejezései). Azt gondolom, hogy ezt teológiailag lehet
kezelni, és különböző teológiák különbözőképp kezelik.
Hogy egy közkeletű példát mondjak, az, hogy egy meghalt hozzátartozó halála után
harangoztatnak a templomban vagy misét mondatnak, hogy az üdvösségét elősegítsék,
ez a természetfelettinek a manipulálása vagy nem? Ez már egy olyan vitakérdést
eredményez, amit biztos, hogy mindenki a saját teológiája alapján ítél meg, de hogy
egy bíró vagy egy ügyész ezt hogy dönti el, azt én nem tudom elképzelni. Én
jogászok képzésében is részt veszek tizenöt éve, aggódom a hallgatóimért, hogy
valaha ilyen feladatot kelljen ellátniuk. Vagy itt van például az úgynevezett
„parapszichikai tevékenység”. Sokan azt mondják, hogy ez a vallásnak a
fogalmából következik, hogy para-pszichikai, tehát túlmegy a pszichikain, azaz a
természetfölöttire való nyitottságból következik, hogy nem pusztán a pszichikai
vagy lelki szinten ragadja meg a valóságot.
Tudom, hogy a javaslat nem azt mondja, hogy ha ezzel foglalkozik egy vallási közösség,
azt be kell tiltani, hanem ha „elsődlegesen” ilyesmire irányul a tevékenysége. Én
azt is aggályosnak tartom, hogy bírók, ügyészek próbálják megállapítani, hogy
egy adott vallási közösség tevékenységében mi az elsődleges és mi a másodlagos.
Igen problémás dolog eltöltött órák számát tekintve kiméricskélni, hogy mondjuk
az adott közösség politikai érdekérvényesítő tevékenységet elsődlegesen
végez-e, tehát hogy mennyi szó van a politikáról, és ha ez több, mint ami másról
van szó, akkor ez elsődleges. Például ha államot alapít egy vallási közösség,
akkor az a politikai érdekérvényesítés tevékenységét elsődlegessé teszi vagy nem
teszi elsődlegessé? Azt gondolom, hogy ez a negatív definíció nem azzal a
következménnyel járna, hogy kiküszöbölnénk a visszaéléseket, hanem azzal a
következménnyel, hogy még jobban összezavarodna a „sokak által érzékelt
probléma” és a „visszaélés” fogalma.
Akik a problémát érzékelik, azok rendszeres feljelentésekkel fordulnak az
ügyészséghez, az ügyészség értelemszerűen nem fogja tudni ezeket a feladatokat
megoldani. Erre az új törvényalkotó azt mondja, hogy akkor létre kell hozni egy olyan
szervezetet, amely szakmailag kompetens. Az egyik cikkben (Platthy Iván: Hogyan tovább
az állam és egyházak kapcsolatában? In: Magyar Közigazgatás 1998, 488. old) Platthy
Iván volt államtitkár úr fel is veti, hogy az egyházak bejegyzése előtt valamilyen
más egyházakból létrehozott testületnek vagy kamarának kellene állást foglalni.
Azt el tudjuk képzelni, hogy valamennyi egyház bent ül egy ilyen kamarában, és az új
jövevényekről szavaz, hogy beférnek-e a klubba, ahol mi bent vagyunk, vagy nem?
Kaphatnak-e kiváltságot, vagy nem kaphatnak? Kaphatnak-e kedvezményt, vagy nem
kaphatnak? Becsületére szól ennek a Szakmai koncepciónak, hogy nem fogadja el ezt az
ötletet, és belátja az abszurditását -, de attól tartok, hogy ha ebből a
koncepcióból törvény születik, akkor 5-10 éven belül újra ott fogunk tartani, hogy
az ügyészség és a bíróság alkalmatlan, mert ő csak azt tudja megállapítani, ami
jogilag releváns. Azt nem tudja megállapítani, ami emberek hangulatából,
érzéséből, személyes sérelméből következik. A jogalkalmazó szervek nem tudják
megállapítani, hogy mi az, ami „para-pszichikai”, mi az, ami „mágia”, mi az,
ami kultúraközvetítő tevékenység, és akkor ez most „elsődlegesen”
kultúraközvetítő-e, vagy csak részben kultúraközvetítő tevékenység.
Hogyan hatna mindez a vallásszabadságra?
A módosítás valójában - a szabályozás érdemi részét tekintve - két
irányban is változtatásokat javasol. Az egyik irány az egyházak létrehozására
vonatkozó szabályok megváltoztatása, amely az ismert előzmények után a nyilvános
viták középpontjába került. Kevesebb szó esik a változtatás másik, a
vallásszabadságot ugyancsak érintő változtatási szándékról, az egyházak
egyenjogúságáról szóló rendelkezés „pontosításáról”. Ez a pontosítás
tulajdonképpen azt a célt szolgálja, hogy újra bevezesse az egyházak II.
világháború előtti diszkriminatív megkülönböztetését, és ezzel a „bevett”
és az „elismert” felekezetek közötti rosszemlékű különbségtételhez térjen
vissza. A különbségtétel elvi alapja nem más, mint a politika felhatalmazása arra,
hogy a számára szimpatikus, „bevett” vagy ma divatos kifejezéssel
„történelmi” felekezetek privilégiumait úgy lehessen növelni, hogy ezek a
privilégiumok a többi felekezet számára ne nyíljanak meg.
Megítélésem szerint a vallásszabadság szabályozása analóg a sajtószabadság
kérdésével. Bármifajta részletes szabályozás szükségképpen korlátozást fog
eredményezni, tehát korlátozza a vallásszabadságot és a lelkiismereti szabadságot.
Ezt a korlátozást sem a gyakorlati tapasztalatok, sem a tények nem támasztják alá,
és nem teszik indokolttá. Nem az egyházi státus megváltoztatásával vagy a
vallásszabadság jogának korlátozásával kell fellépni, hanem a törvények
alkalmazásával azokban az esetekben, amely esetekben valóban törvénysértés
történt. Amikor csak családi sérelmek, kisebb csoportok sérelme történt, amikor
csak előítéletek fogalmazódnak meg vagy társadalmi konfliktusok jelennek meg vallási
köntösben, ezekbe az ügyekbe az államnak nem szabad beavatkozni oly módon, hogy a
vallásszabadság jogát korlátozza. A vallásszabadság jogát nem a mindenkori hatalom
adja, ez az emberek veleszületett joga, és a hatalomnak az a feladata, hogy a jog
érvényesülését biztosítsa.
(A cikk a „Vallásszabadság, társadalom és hatalom” című konferencián
élőszóban elhangzott előadás szerkesztett változata. A szerző országgyűlési
képviselő)