Szobota Zoltán
Néma visszhangok

A magyar püspöki kar hivatalos álláspontja szerint a pápa az egész katolikus egyház nevében szándékozott egy gesztust tenni, de a bocsánatkérés Istennek szólt, hiszen egyedül Isten bocsáthatja meg a bűnöket, ráadásul kétezer év alatt meghaltak azok az emberek, akiket ma már nem lehet megkövetni - mondta el lapunk kérdésére Veres András, a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia titkára. Mint mondja: „A pápa tettét úgysem tudja senki fölülmúlni, ezért amit folytatásként tenni lehet az az, hogy mindenki a maga területén, egyénileg is elvégzi azt a lelkiismeretvizsgálatot és a bocsánatkérést, amely által előremozdítható a béke megvalósulása.” Veres úgy tudja, hogy a külföldi országok bocsánatkérését többen kifogásolták, nem volt mindenkinek az akarata szerint való, hiszen „nincs értelme azt megismételni, ami egyszer már megtörtént”.

Tomka Miklós vallásszociológus szerint a pápai bocsánatkérésnek van egy olyan szintje, amely egy keresztény számára nem kérdés, nevezetesen, hogy mindazoknak szól, akiket közvetlenül vagy közvetve érint. A szakember Giordano Bruno és Galilei nemrég lezajlott rehabilitálásához hasonlóan hazánkban is olyan, a katolikus egyház által okozott történelmi sérüléseket érzékel, amelyek máig ható feszültséget gerjesztenek, elsősorban a zsidóság irányában.
„Látni kell azonban, hogy egy bocsánatkérés mindig igényel egyfajta magabiztosságot, feltétele például, hogy ne inogjon meg
az ember önbizalma - mondja Tomka. - Ez a Vatikánban könynyebb, mint Budapesten, hiszen a magyar katolikus egyház még nagyon sérültnek érzi magát, és még nagyon sokan előítéletesen közelednek hozzá, a 40 év alatt elpusztított belső szervezete még nem erősödött meg annyira, és a belső bizalom sem állt még teljesen helyre. Ebben a helyzetben egyszerűen hiányzik az a belső biztonság, ami egy ilyen bocsánatkéréshez kell. Ráadásul, ha úgy érzem, hogy az a fél, akitől nekem bocsánatot kellene kérnem, továbbra is erőszakoskodik velem, tehát félek tőle, akkor nem nagyon könnyen kérek bocsánatot, még akkor sem, ha szükségét érzem” - teszi hozzá.
A vallásszociológus emlékszik arra, amikor a rendszerváltás környékén katolikus értelmiségiek egy köre kezdeményezett hasonló közeledést a magyarországi zsidóság és a katolikusok között azon felismerés jegyében, hogy a holokauszt kérdését nem érti a magyar egyház. „Lehet ezerféleképp mentegetőzni, de ha én valamiképp a magyar népnek és a magyar katolikus egyház részének tartom magam, akkor az azonosulásomból következik, hogy igenis ezzel a fanatikus gonoszsággal és bűntettel szemben bűnbánatot kell tartanom” - érvel Tomka.
Tudomása szerint történtek már bocsánatkérések, de csak azon püspökök részéről, akik kellő mértékben magabiztosnak érezték magukat. Ugyanezt a logikát a katolikus egyház egészére nézve is alkalmazhatónak tartja, melynek eredményeképpen, reményei szerint előbb-utóbb eljut majd arra a pontra, amikor belsőleg elég kiegyensúlyozottnak érzi magát „és rádöbben, hogy itt mellette megölhettek több százezer embert”.
Wildmann János, az Egyházfórum című katolikus folyóirat főszerkesztője sajnálatosnak tartaná, ha nem történne semmilyen lépés a magyar katolikus vezetés részéről. Úgy gondolja, hogy a II. vatikáni zsinat és a pápai megnyilatkozások sorozata mindenkit kötelez, Magyarországot is beleértve. „Nem hiszem, hogy létezik olyan súlyos érv, legyen az történelmi, társadalmi, politikai, vallási vagy akármilyen, amely fölhatalmazná a magyar püspököket, hogy ebben az ügyben hallgassanak” - szögezte le a főszerkesztő.
A hivatalos püspökkari érv szerinte gyenge lábakon áll, mert - mint mondja - ezen az alapon, ha a pápa egyszer elmondta a Hiszekegyet, akkor többé senkinek sem kellene elmondani a világban. A vatikáni zsinat is hangsúlyozta, hogy az egyház helyi szinten valósul meg. Tehát, ha van egy központi irányvonal, az önmagában kifejez egy szándékot, kifejezi a világegyház kívánságát, de azt mindig le kell bontani helyi szintre, ahol a püspököknek, püspökkari konferenciáknak állást kell foglalni arról, hogy abban az országban miként fog mindaz megvalósulni.
Wildmann szerint ez a passzív, kimagyarázós hozzáállás zsinat előtti teológiát tükröz; centralista, tekintélyelvű, és nem veszi komolyan a helyi egyház felelősségét, amely arra hivatott, hogy ezeket továbbgondolja és megvalósítsa. „Úgy gondolom, hogy el lehet, és el is kell várni a magyar püspököktől, papoktól, és teológusoktól, hogy végre, 35 évvel a II. vatikáni zsinat után, tegyék magukévá annak a lelkiségét, szellemiségét és vállalják az abból fakadó feladatokat, következményeket. Tehát nyilatkozzanak” - foglalta össze véleményét az Egyházfórum főszerkesztője.
Molnár Tamás Amerikában élő filozófus, vallástörténész, katolikus gondolkodó a diplomácia szabályai felől közelítve meg a kérdést, kettéválasztja a Vatikán vallási és politikai szerepét, és azt mondja, hogy a mea culpát a világpolitika kontextusában kell nézni. Eszerint az egész annyiban érvényes, amennyiben a másik két tényezőnek, Izraelnek és az araboknak ez hasznára válik. Vagyis mindennek, amit a pápa formálisan mond, megvan a maga politikai súlya, melyet úgy kell megmérni, mint akármilyen más államfőnek vagy diplomáciának a megnyilvánulását. A vallástörténész úgy gondolja, hogy ha a pápa nyilatkozatát másképpen is kell olvasni - ami szerinte feltétlenül így van - az elkövetett bűnök és hibák vonatkozásában, akkor az egyházfő túlzásba vitte a dolgot, „mert ilyet soha állam még nem csinált”.
Mint mondja, a legjobb esetben is egy jámbor kezdeményezésről van szó, ami nagyon szép, esztétikailag és etikailag is hat, nagy értékű személyes gesztus, de diplomáciai értéke nincs.
Állítását a világ különböző országaiban élő katolikusok eltérő viszonyulásával támasztotta alá, akik úgymond félnek felvállalni a bocsánatkéréssel járó felelősséget, mivel helyi szinten mindig bonyolultabb a helyzet. „Ezt a programot csak egy állam tudja valóságra váltani, márpedig a katolikus egyház nem állam, hanem vallás” - összegezte gondolatait a filozófus.
Gábor György, az MTA Filozófia Intézetének munkatársa szintén nagy előrelépésnek tartja a pápai bocsánatkérést, ugyanakkor továbbra is kérdés előtte, hogy - ismerve a katolicizmus hierarchikus felépítését - mindez hogyan jut el az egyes hívőkig. Véleménye szerint a magyar katolikus egyház azért nem vette át a pápai retorikát, mert sajnos Európa egyik legkonzervatívabb egyháza, mely nem mentes a politikától sem. „Ha valaki mérlegeli, hogy milyen következményei vannak a bocsánatkérésnek, akkor az nem az eredendő keresztényi tanítást tekinti alapnak, hanem külső szempontok alapján dönt, amely külső szempontokban már ott van a politika” - véli a vallástörténész, aki szerint kihallik a csöndből, hogy legalább két történelmi egyház vezetése egyértelműen, politikailag is, a saját hegemón szerepét kívánja újra megteremteni, és ezért akár az ilyen gesztusokat is elutasítja magától. „Ebbe nem fér bele, hogy akár a történelmi múltban is, bármilyen bűnt elkövetett volna az egyház, vagy az egyház kötelékébe tartozó személyek” - állítja Gábor.
A magyar katolicizmus konzervativizmusát nem az elmúlt 40 év következményének látja, hanem - ha csak a XX. századot tekintjük - már a századelőn létező irányultságnak. A szakember megítélése szerint a modernizmusból és a pár évtizeddel később induló „új teológiából” semmi sem jött át Magyarországra.