Bánhidi Emese, Marosvásárhely
Ürügy kellett a titkosrendőrségnek

1990 márciusában Marosvásárhelyen volt - a második világháború óta egészen a jugoszláviai háborúkig - a legnagyobb etnikai konfliktus Európában. A tények többé-kevésbé ismertek: már februárban ellenállás fogadta a magyar iskola-követeléseket, március 15-e megünneplését a román közvélemény - vagy legalábbis a sajtó - hatalmas megdöbbenéssel fogadta, Szatmárnémetiben történt is kisebb összeütközés, majd komoly incidens kerekedett abból, hogy egy marosvásárhelyi gyógyszertáron megjelent a „Gyógyszertár” felirat. Március 19-én magyarellenes tüntetésen mondatták le a vásárhelyi magyar vezetőket, főképp Kincses Elődöt, délután a Görgény völgyéből behozott parasztok ostromolták meg az RMDSZ székházát, ami Sütő András fél szemébe került, másnap pedig szabályos ütközetre került sor a város főterén, főképp vidéki románok és magyarok között - a hatóságok legalábbis gyanús semlegessége közepette. Az eredmény: hat halott, sok sebesült, kizárólag magyar elítéltek, és máig tartó gyanakvás, szorongás mindkét oldalon.

Harckocsik és katonák választják el a magyar és a román tüntetőket 1990. március 21-én Marosvásárhelyen. A Vatra pogromja    Fotó: MTI

Azóta sokat vitatkoztak az események kirobbanásának az okain, még a megnevezésén is: pogrom vagy verekedés? És főleg azon: kik a vétkesek mindazért, ami akkor Marosvásárhelyen történt? A románok azt mondják, a magyarok túl sokat akartak: Erdélyt. A magyarok azt mondják: csak a jogainkért harcoltunk. Milyen következményei vannak a véres eseményeknek? A kérdések egy része tíz év után is megválaszolatlan. Több könyv megjelent Marosvásárhely fekete márciusáról. A legújabb, Simon Judit Városkép románokkal és magyarokkal című kötete azért különleges, mert a szerző nem értékel, kizárólag a résztvevők szemével láttatja az eseményeket, ennek megfelelően más és más nézőpontból.

- Ebben a könyvben valóban megpróbáltam összefoglalni a románság és a magyarság véleményét, a főszereplőkét és a tanúkét, illetve a kívülállókét, a felülről szemlélődő politológusokét vagy politikusokét is, akik nem voltak közvetlen résztvevői az eseményeknek. A másik újdonság az, hogy a kötet megpróbálja összefoglalni az események hátterét is, bár ehhez húsz év kutatómunka kellene.
- Mi az, ami Ön szerint hiányzik mégis a könyvből? Mi az, ami kimaradt, és miért?
- Sok minden kimaradt. Nyilván csak azt írtam le, ami dokumentálható. Ügyeltem arra, hogy a legendák, szóbeszédek, immár szájhagyománnyá vált, de nem biztos, hogy megtörtént események ne kerüljenek bele a könyvbe. És kimaradt - sérelmezték is a könyvbemutatón - az is, amire vagy nem találtam dokumentumot, tehát sehol nem jelent meg írásban, vagy azok az emberek, akikkel beszéltem, nem mondták el.
- Tíz év után milyen következtetéseket von le az eseményekből? Megtörténhet-e mindez ismét; milyen mélyen gyökereznek ma az ellentétek románok és magyarok között?
- Hogy még egyszer megtörténhet, annak nincs valós alapja. Ezt én nagyon nagy hittel, bizonyossággal mondom. Hiszem, vallom, és nagyon akarom, hogy még egyszer nem történhet meg.
- Nyilván ezt a jóérzésű ember mondja, de a Tolerancia Hetén, a Pro Európa megemlékező rendezvénysorozatán Smaranda Enache szájából hangzott el, hogy igenis van valós alapja az ismétlődésnek, hiszen nagy a szegénység, és az emberek manipulálhatók.
- Az emberek valóban nagyon manipulálhatók, valóban nagyon nagy a szegénység Romániában. Bizonyára lesznek hatalmas szócsaták, hiszen választási év van, csúnya kampány elé nézünk, de tettlegességig
- ez meggyőződésem - nem fajulhatnak a dolgok.
Véleményem szerint több ok vezetett ehhez a drámához. Részint a közel fél évszázad lefojtott nemzeti érzelmei mindkét részről. Ne felejtsük el, hogy bár Ceausescunak volt nemzeti politikája, azonban a valós nemzeti értékeket, érzelmeket elfojtották, sőt tiltották. Nem a románság értékeit kellett akkoriban szeretni, tisztelni, naggyá tenni, hanem csakis a diktátor által meghatározott vonalat. Nem Eminescu, a nagy román költő volt a románok példaképe, hanem maga Ceausescu, ami azért nagy különbség…
Abban a pillanatban, ahogy az ország kiszabadult a diktatúra alól, szinte gejzírszerűen törtek fel ezek a nagyon elfojtott érzelmek mindkét részről. A románság azt gondolta, hogy eljött az idő, amikor végre saját értékei, saját érzelmei, saját gondolatai szerint élhet, nem úgy, ahogy kötelezték őt. A magyarság természetesen fellélegzett, hogy talán most itt az idő, amikor saját nyelvünkön beszélhetünk, iskoláink, művelődési intézményeink lesznek, saját hazánkban szabadok és egyenlők leszünk, ugyanazokkal az esélyekkel, lehetőségekkel, mint a többségi nemzet.
Egyik fél sem számolt azzal, hogy az ötven év nemcsak érzelmeket fojtott el, de sajnos gondolatokat is: manipulálható, bábfigurákként mozgatható embereket talált ez a hirtelen ránk szakadt szabadság.
- Voltak, akik gyorsan felismerték a szabadságban rejlő lehetőséget…
- Mindkét részről megjelent egy botcsinálta illetve profi politikus réteg, sajnos a magyarok közt kevesebb volt a profi. A politikusok elkezdték úgymond vezetni a tömeget. Magyar részről mindent egyszerre akartunk, mert türelmetlenek voltunk, nem gondoltuk végig, hogy ott a másik fél is, aki szintén ugyanebben a helyzetben van, mint mi: mindenki mindent egyszerre akart, és nagyon gyorsan, s nem tudta igazán, hogyan. A románok politikusai, a neokommunisták - Iliescuék, Petre Romanék, a Nemzeti Megmentési Front - viszont még nem tudták, hogy mi az a demokrácia igazán. Ők tulajdonképpen egy emberarcú szocializmust szerettek volna megvalósítani, talán nem is azért, mert nem akartak mást, hanem mert nem tudtak mást, ezen nevelkedtek.
Nincs az az ország, amelyik titkosrendőrség nélkül meglehet. Viszont Romániának egy kompromittált titkosrendőrsége volt. Nagyon furcsa. Ebben a szervezetben profik dolgoztak, de ha visszaállítják, mi történik? Újabb forradalom! Mert egy titkosszolgálatot nem lehet csak úgy viszszaállítani. Kellett egy ok, amiért megteszik: ha kitör egy etnikai konfliktus, megvan a magyarázata, Erdélyt kell megvédeni a magyaroktól!
Közrejátszott a múlt, amit mindmáig nem tudunk tisztázni, nem tudunk lezárni, amivel nem tudunk szembe nézni. Sem a románság, sem a magyarság. A történelemben is folyik az egymásra mutogatás, nem csak a jelenben. Közrejátszott az is, hogy az emberek elbizonytalanodtak, Iliescuék pedig megijedtek, amikor megjelentek a román történelmi pártok, amelyek komoly alakulatok voltak, és amelyeket a románság az emlékeiből igenis tisztelt. Megjelent egy olyan réteg, amelyet egyszerűen eltűntnek hitt mindenki. A hatalmat ellenük is meg kellett tartani.
De közrejátszott az is, hogy együtt élt két népcsoport, és együtt él mindmáig, miközben nem ismeri egymást. És ez a legdrámaibb ebben az egészben. Nem ismerik egymás gondolatait, hagyományait, jelrendszerét, és ebből kifolyólag csak egy csepp kellett, egy minimális rájátszás kellett ahhoz, hogy a kedélyek felforrósodjanak.
- Ma már maguk az 1990. februári könyves-gyertyás tüntetés szervezői is elismerik, nem mérték fel, hogy az ortodoxoknak a gyertyás felvonulás nyílt fenyegetést jelent…
- Közrejátszott még valami más is: márciusban gyönyörű idő volt. Egy francia filozófus barátom kérdezte: mi történik, ha hideg van és zuhog az eső? Meg vagyok róla győződve, hogy ha hideg van és zuhog az eső 1990 márciusában, nem verekednek az emberek az utcán. Nagyon furcsának tűnik, de itt olyan emberi és pszichikai tényezők játszottak közre, amelyek normális esetben nem ide vezetnek, de akkoriban nem volt normális helyzet Romániában.
- De ezek a körülmények bármikor előjöhetnek: ugyanúgy lehet szép idő, ugyanúgy lehet az éppen aktuális hatalomnak érdeke, hogy esetleg megerősítse az immár tíz éve létező új titkosszolgálatot, hogy megijedjen attól, hogy valamelyik párt népszerűsége megnő, ugyanúgy lehet fejetlenség, ami akkor is volt.
- Ugyanaz a helyzet nem ismétlődhet meg. Akkor éppen megtörtént a felszabadulás egy rettenetes nyomás alól, ilyen nyomás most nincs. Én nem azt mondom, hogy Romániában most rózsás a helyzet, távolról sem az, de megszoktuk a szólásszabadságot, megtanulta a politika tudományát az a réteg, amely vezeti mind a magyar nemzeti közösséget, mind a román politikai pártokat, tehát levezetődhet a feszültség, a félelem szóban, írásban. Ne felejtsük el, hogy 1990-ben például Marosvásárhelyen két újság volt: egy román és egy magyar. Létezett egy rádió, ami akkor kezdett újra működni: a bukaresti rádió marosvásárhelyi területi stúdiója, és létezett egy román televízió. Ehhez képest 2000-ben van legalább öt lap Marosvásárhelyen, országos napi- és hetilapok, 5-6 televízió, 2-3 rádió, tehát már vannak csatornák, ahol mindez levezetődhet.
- Egy felmérés szerint a sajtó nagymértékben hozzájárult ahhoz, hogy olyan helyzet jött létre, amelyben felerősödtek a nemzeti érzelmek, és véres eseményekké fajultak. Ön azt mondja, most éppenséggel a sajtó és a nyilvánosság biztosítja azt, hogy nem ismétlődhetnek meg az események?
- Igen, a nyilvánosság feltétlenül. A sajtó egyet tudott 1990-ig: kiszolgálni a hatalmat. A román sajtó nem tudta, hogy egy közszolgálati televíziós azt mondhatja az államfőnek: „Uram, sajnálom, nem azt csináljuk, amit Ön szeretne, hanem azt, amit a szakmai etika diktál.” Nem tudta, hogy ezt megteheti. Másrészt ott ültek még Ceausescu emberei, akik féltették az állásukat, a kenyerüket. A magyar sajtó fellélegzett: „Édes jó Istenem, végre megírhatok mindent, ami történik, végre kimondhatom azt, hogy elnyomnak, hogy hazudnak rólunk, és nem csak azt kell írnom, hogy minden szép és jó, és mindennel meg vagyok elégedve.” Tehát, ha nem számítom bele a rosszhiszeműséget, ez a hirtelen felszabadulás, a szabad sajtó megjelenése, de a szakmai törvények ismeretének a hiánya is elvezethetett a sajtó negatív szerepéhez a marosvásárhelyi eseményekben.
- De a román sajtóban továbbra is az a téveszme él, hogy ők a részesei a történelemnek, ők csinálják a politikát.
- Igen, ez egy téveszme, mert nem így van. Persze a román sajtó végtelenül színes, s valóban hatalomnak képzeli magát. De hiába írja meg egy jó nevű román publicista vezércikkben, hogy mit kell a politikának csinálnia, a politika nem mindig teszi azt, amit a sajtó mond, hála Istennek. Ugyanakkor, ahogy említettem - bár ebben nagyon kevesen hisznek, én hiszek benne -, az emberek bölcsebbek lettek, kevésbé indulatosak. Ha annak idején a Vatra Romaneasca azt mondta, hogy meg kell védeni Erdélyt a magyaroktól, az emberek felkiáltottak: „Hűha, tényleg!” Most, ha azt mondja Funar, hogy Kolozsvárt meg kell védeni a magyaroktól, akkor a kolozsvári román azt kérdezi: „Miért kell megvédenem magam a szomszédomtól, akivel tegnap együtt kártyáztam?” Tehát az emberek is bölcsebbek lettek. A román sajtó olyan, amilyen, de gondoljunk bele, hogy nem minden újság uszít. Persze, megvan a sajátos hangvételük, a sajátos írásmódjuk, és sajátosan tükrözik az eseményeket, de Romániában sajátos az egész demokrácia. Mi is megtanultuk az ő nyelvezetüket, a románság is megtanulta a magyarság nyelvezetét, amit eddig nem mindig akart tudni, nem mindig akart megérteni. Érdekes, hogy abban a pillanatban, amikor a feszültség olyan fokra jut, hogy már veszélyessé válhat, rögtön elkezdik érteni egymást az emberek.
Azt sem szabad elfelejteni, hogy 1990-ben Európa Romániára, az úgynevezett román forradalomra figyelt, és eszébe nem jutott, hogy az országban létezik egy hatalmas magyar nemzeti közösség, eszébe nem jutottak a lehetséges nemzetiségi konfliktusok. Sajnos, kellett egy Jugoszlávia ahhoz, hogy Európa odafigyeljen, hogy komoly gondok vannak ezen a téren. És mivel, ha csak a retorika szintjén is, de Románia Európához szeretne tartozni, nem engedheti meg magának, hogy egy Koszovót megkockáztasson - még kicsiben sem.