Ruff Tibor
Új korszak előtt a keresztény-zsidó kapcsolat

A judaizmus és a kereszténység egyetért abban, hogy a zsidó nép történelmi sorsát Istennel kötött szövetsége határozta meg; és nagyjából konszenzus áll fenn abban is, hogy „a nép” szétszóratását, a diaszpóra sorsát, a XX. században elkezdődött hazatérést Izrael földjére és az újkori zsidó állam megalapítását (1948) egyaránt a szövetségek alapján kell értelmezni. A Biblia szerint a szövetség olyan egyezmény, szerződés, amelyet Isten először is Izrael népével, majd - az Újszövetségben - a többi nemzettel kötött. A Szináj-hegyen a Teremtő kezdeményezte a szoros viszonyt a zsidó néppel, amelyet Izrael elfogadott, és kötelezte magát, hogy feltételeit megtartja és teljesíteni fogja az idők végezetéig. Az Egyiptomból kivonuló, a nemzettéválás folyamatába épphogy belépő zsidóság szövetségi státusba kerülése nem azt jelentette, hogy magasabbrendű etnikumként Isten a többi nemzet fölé helyezte volna, hanem a kiválasztás Isten világmegváltói tervében bizonyos feladatok elvégzésére és célok betöltésére szólt.

A zsidóság sorsában két nagy, korszakváltó esemény a nép szétszóratása és egybegyűjtése - amelyeket viszont a judaizmus és a kereszténység már különbözőképpen értelmez. A szétszóratás történelmi tényének magyarázatában a judaizmus számára a Tóra kijelentése jelenti az alapot, amelynek értelmében a diaszpóra oka a Szináj-hegyi szövetség megszegése: „És szétszór téged az Úr minden nép közé, a földnek egyik végétől a földnek másik végéig; és szolgálni fogsz ott idegen isteneket, akiket sem te nem ismertél, sem a te atyáid: fát és követ.” (Mózes 5. könyve 28,64)
A szétszóratás voltaképpen egy hosszú folyamat volt, amely az egységes izraeli királyság kettészakadásával kezdődött meg Salamon uralkodása után (i. e. 920 körül); majd az északi királyság (Izrael) tíz törzsének az asszír birodalom általi fogság-ravitelével folytatódott (i. e. 730-710-es évek). Mindössze százegynéhány évvel később a megmaradt két törzs, Júda és Benjámin is áldozatul esett a felemelkedő babilóni birodalomnak, amely erőszakkal Babilónba telepítette át őket (i. e. 600 körül, ekkor kezdődik meg a számos bibliamagyarázó által a „nemzetek idejének” nevezett korszak). A babilóni fogság utáni helyreállítás csak részleges: hetven évvel később csak kisebb részük tért vissza a perzsa uralkodók engedélyével Izraelbe és Jeruzsálembe, nemzeti függetlenségüket pedig - a rövid Hasmoneus-királyságot leszámítva, amely inkább névleg független kliensállam volt - ők sem nyerték vissza többé: Júdea pogány birodalmak egy tartományaként kényszerül élni, Jézus már egy római provinciában élte életét. A zsidóság nagyobbik része a babilóni fogság óta napjainkig diaszpórában él. A szétszóratás utolsó szakasza a jeruzsálemi Templom i. sz. 70-ben történt lerombolása után következett be, amelytől fogva a nép 1948-ig nem rendelkezik saját hazával, hanem valóban a Föld legtávolabbi pontjaiig szóródik szét. Míg a judaizmus a szétszóratás büntetését a nemzet mózesi törvény ellen elkövetett bűneinek büntetéseként értelmezte, addig a keresztény felfogás ezt összefüggésbe hozta az evangélium és Jézus Krisztus zsidók általi elutasításával.
A szétszóratás hosszú évszázadait követő egybegyűjtetés tekintetében a judaizmus és a tradicionális kereszténység szintén eltérő nézetet képvisel. A zsidóság a Tóra alapján mindig hitt majdani összegyűjtetésében, és a diaszpóra majd’ két évezrede alatt ez a nemzedékről nemzedékre áthagyományozott reménység tartotta egyben a közösséget: „Akkor visszahozza az Úr, a te Istened a te foglyaidat, és könyörül rajtad, és visszahozván, összegyűjt majd téged minden nép közül, akik közé odaszórt téged az Úr, a te Istened. Ha az ég szélére volnál is taszítva, onnan is összegyűjt téged az Úr, a te Istened, és onnét is felvesz téged; és elhoz téged az Úr, a te Istened a földre, amelyet bírtak a te atyáid, és bírni fogod azt; és jól tesz veled, és inkább megsokasít téged, mint a te atyáidat.” (Mózes 5. könyve 30,3-5)
A hagyományos keresztény felfogás Izrael Istentől való végleges elvettetésének alapján állt, ezért nem hitt Izrael nemzeti helyreállításában, sem a zsidóság nemzeti újjászületésében. E teológiai nézet azonban egyértelműen ellentétben áll az apostolok tanításával. Pál apostol szerint Izrael „érzéketlenné válása” csak részleges és ideiglenes, a jelen korszak végén Izrael nemzetként - nem csak egyénenként! - vétetik viszsza az üdvtörténelembe, és olyan állapotba és szerepbe kerül, amelyben beteljesednek a pátriárkák népükről látott víziói (Rómaiakhoz írott levél 11. fejezet).
Ezékiel próféta így ismétli meg Mózes üzenetét: „És lőn az Úr beszéde hozzám, mondván: Embernek fia! mikor Izráel a maga földjén lakott, megfertőztette azt életével és cselekedeteivel (…) és kiöntém haragomat reájuk (…) és eloszlatám őket a pogányok közé, és szétszóratának a tartományokba, életük és cselekedeteik szerint ítéltem meg őket (…) - írja Ezékiel próféta, ám így folytatja: - Ekkor könyörültem szent nevemért (…) és fölveszlek titeket a pogányok közül, s egybegyűjtelek titeket minden tartományból, és beviszlek titeket a ti földetekre (…) és laktok azon a földön, melyet adtam atyáitoknak, és lesztek nékem népem s én leszek néktek Istenetek.” (Ezékiel könyve 36,16-28)

A keresztény
anticionizmus gyökerei

A tradicionális keresztény koncepció születését - az első apostolok generációi után, a II. században - sok tényezőnek köszönheti, amelyek között most csak néhányat sorolhatunk fel. Először is: a zsidóság és a kereszténység ebben az időszakban szakad el teljesen egymástól doktrinális és hivatalos szinten is. Ezzel párhuzamosan az egyházban lassan túlsúlyba kerülnek a nem zsidó háttérből érkező hívők, akik a Biblia üzenetét önkéntelenül is saját görög-római világnézetük szemüvegén át értelmezik, és értelmezik át sokszor már annyira, hogy az már összeegyeztethetetlen a szöveg eredeti intencióival. Görög-római világnézetükkel együtt hozzák magukkal a hagyományos görög-római antiszemitizmust is, amely a zsidókat többnyire barbár, műveletlen, kevély, elzárkózó, zsugori, istentagadó, parázna stb. népnek látta és láttatta a hellén és római irodalom leg-tekintélyesebbjeinek (Tacitus, Cicero, Horatius stb.) műveiben is. A pogánykeresztény hívők között idegenkedés alakul ki a zsidók irányában.
A fenti folyamat a Szentírás értelmezésének erőteljes elpogányosodása irányában hat. Fokozatosan uralkodóvá válik az úgynevezett allegorista értelmezés, amely a bibliai szöveg számos részét megfosztja eredeti jelentésétől, és csak átvitt, allegorikus értelemben hajlandó elfogadni és magyarázni. Különös előszeretettel alkalmazzák ezt a zsidóságra vonatkozó pozitív szövegrészek, prófétai ígéretek esetében. Ezzel párhuzamosan kialakul az úgynevezett „helyettesítési (szubsztitúciós) teológia”, amelynek középponti, lényegi állítása a következő: Jézus Krisztus elutasítása miatt Isten végérvényesen elvetette Izraelt mint kiválasztott népét, és helyébe végleg a nem zsidó népekből együvé terelt egyházat állította mint új kiválasztott népet.
A nyilvánvaló ellentmondást az ószövetségi ígéretek és a helyettesítési teológia között e nézet tanítói az allegorista írásmagyarázat segítségével úgy oldották fel, hogy minden erre vonatkozó szöveghelyet allegorikusan az egyházra vonatkoztattak, megtagadva a szöveg eredeti, szó szerinti értelmét. A IV. században Ágoston már így interpretálta az általunk fentebb idézett Ezékiel-helyet: „Ezért ama mondást is: »és visszavezetlek saját földetekre«, és a kevéssel utóbb következőt, mely mintegy ugyanezt megismétli: »és lakni fogtok azon a földön, melyet atyáitoknak adtam«, nem testileg kell venni, miként a testi Izrael, hanem szellemileg, mint a szellemi Izrael. Mert a szeplő és redő nélkül való és minden népekből egybeterelt Egyház, mely uralkodik majd Krisztussal mindörökre: maga a boldogok földje, az élők földje.” (A keresztény tanításról) Hiszen, mint siet ugyanott leszögezni: „Mindazt, amit az isteni kijelentésekben sem az erkölcsök tisztességére, sem a hit igazságára sajátos értelemben nem vonatkoztathatunk, jelképes értelműnek kell vennünk.”
De Ágoston már csak összegzője az előző századokban kibontakozó antijudaista keresztény teológiának. Már a II. században ekként ír a szamaritánus származású, görög filozófusból lett keresztény tanító, Jusztinosz: „Mi vagyunk az igaz izraeliták, a szellemiek.” (Dialógus a zsidó Trüphónnal) Százegynéhány évre rá Órigenész, az igen nagy tekintélyre szert tett, bár akkoriban igen nagy vitákat is kiváltó egyháztanító is hasonlóképpen vélekedik Jeruzsálem és a zsidóság szerepéről: „Úgy is kellett történnie, hogy az a város, ahol Jézus kiszenvedett, a földdel váljék egyenlővé, a zsidók üldözöttekké legyenek, s az Isten immár más népre ruházza bizalmát.” (Kelszosz ellen)

Jöjjön el a te országod -
Izrael nélkül

A középkorra kidolgozott és hivatalosan elfogadott teológiai meggyőződésként hagyományozta tovább az egyház a fenti nézetet. Amellett, hogy ez volt a fő oka az - Újszövetség tanaival ellentétes - keresztény antiszemitizmus kialakulásának, amely a zsidókban eleve kárhozatra ítélt népet látott, jelen témánk, a Szentföld és Jeruzsálem tulajdonjogának kérdése szempontjából még fontosabb, hogy a helyettesítési teológia kizárta a zsidók jövőbeni visszatérésének lehetőségét a Szentföldre, ottani államalapításukat, Jeruzsálem birtoklását. Mi több, az egyház erre építette saját identitástudatát is mint Isten „új népe”, amely végleg megörökölte Izrael kiválasztottságát. Sőt a katolikus államegyházi struktúra teológiai megalapozásának a hátterében szintén ez a - bibliai szempontból téves - meggyőződés áll, amely szerint az egyházban beteljesedett és megvalósult Isten Izraelnek tett minden ígérete, azaz eljött az isteni világbirodalom, a mennyek királysága - Izrael részvétele nélkül. Így a középkori egyház nemzetek feletti államhatalmi jellege mint az egyház identitástudatának lényegi eleme szükségszerűen és szorosan összekapcsolódott Izrael elvettetésének hitével, a jövőre vonatkozó ígéretek eredeti értelmének megtagadásával.
E teológiából az is következett, hogy a Szentföldnek és Jeruzsálemnek az egyház uralma alatt kell állania. Nagymértékben ez a hit ihlette a keresztesháborúk elindítását is - a célt a Szentföld „felszabadításának” nevezték -, mivel elfogadhatatlan volt, hogy ez a terület iszlám vagy bármilyen egyéb, nem keresztény befolyás alatt maradjon. Ez vezetett azokhoz a vérfürdőkhöz is, amelyekben a város elfoglalásakor nemcsak a muzulmánokat, hanem a zsidókat is kiirtották a keresztesek. Clairvaux-i Szent Bernát az Új lovagság dicséretéről című művében, amely a templomos lovagrend alapító iratának is tekinthető, a „felszabadított” Jeruzsálem felett így ujjong: „Légy üdvözölve, ó, népek úrnője, első a tartományok között, a pátriárkák birtoka, próféták és apostolok anyja, hit bölcsője, a keresztény nép dicsősége, melynek ostromát az Úr már az első pillanattól kezdve azért tűrte el, hogy így a bátrak számára az erény és az üdvösség megszerzésének lehetőségévé válhass!” De hogy minden félreértést eloszlassunk, ugyanő a zsidókról ekként vélekedik: „A zsidók mind bűnösök voltak; tettüket [Jézus megfeszítésére céloz] szándékos gonoszság motiválta; hogy bűnükben így osztozzon az egész zsidó nép egyszer s mindenkorra, és hogy mind ők, mind gyermekeik gyermekei egészen az utolsó nemzedékig arra legyenek kárhoztatva, hogy alávetve éljenek a keresztény fejedelmek szolgáiként.”
A helyettesítési teológiát a lutheránus és kálvinista protestantizmus is érintetlenül átvette és továbbhagyományozta. Csak az elmúlt két évszázadban kezdődött el szélesebb körben a protestantizmuson belül e felfogás felülvizsgálata, főként azonban csak az angolszász protestánsok között. Így az európai kontinens uralkodó teológiája a közelmúltig a Szentföld, Jeruzsálem és a zsidók viszonyát illetően máig is ez maradt.
A helyettesítési teológia protestáns továbbélését jelentősen elősegítette a kálvinizmusban is meglévő úgynevezett diszpenzácionalizmus. E teológiai tanítás szerint Isten az üdvtörténetet - s így a történelmet - korszakokra osztotta fel, és minden korszaknak megvan a maga saját törvénye, Istennel kötött szövetsége; majd az egyes korszakok lezárulásakor Isten teljesen új szövetséget köt új törvényekre alapozva. Ezért az ószövetségi kor lezárása után mind a mózesi törvény, mind a zsidóságnak adott prófétai ígéretek egyszer s mindenkorra érvényüket vesztették, s új korszak, az új szövetség kora, a Krisztus törvénye lépett életbe. Ez az elmélet nem számol azzal, hogy a Biblia szemléletmódjában a korszakok inkább úgy épülnek egymásra, hogy a következő mintegy felveszi magába az előző törvényét és szövetségét, és nem eltörli vagy megsemmisíti azt. A Noénak adott - minden népre kötelező - néhány parancsolatot a Mózesen át csak Izraelnek adatott törvény tartalmazza és továbbviszi; majd az Újszövetség, miközben a zsidókeresztényeket meghagyja a mózesi törvény megtartásában (Apostolok Cselekedetei 15,1-31 és 21,17-26 stb.), a pogánykeresz-tényeket a Noénak adott parancsok betartására ösztönzi. A Krisztusban kötött új szövetség tehát éppúgy felveszi magába az előző két szövetséget, mint ahogyan a mózesi is a Noéval kötöttet. Ennélfogva nem szünteti meg azok érvényességét és ígéreteit, sőt a beteljesedés felé viszi tovább őket. Az ezt tagadó diszpenzácionalizmus sem új találmány persze: bár kidolgozatlan formában, de ez az üdvtörténeti korszakokat egymástól izolálva látó gondolkodásmód szintén fellelhető már a II. századi Jusztinosz és más szerzők írásaiban.

Az új korszak nyitánya

Mindezeket összefoglalva: nem véletlen, hogy a múlt század végén elinduló cionista mozgalmat az angolszász protestantizmus egyes irányzataitól eltekintve általános ellenérzés fogadta a keresztény világban. Herzl Tivadar kérését, hogy támogassa a Palesztinában létrehozandó zsidó nemzeti otthon ügyét, a pápa kategorikusan elutasította.
A cionizmus a zsidóságban évszázadok óta élő vallási reménységet - amely elsősorban a Messiás megjelenésétől várta Izrael nemzeti helyreállítását, s így passzívan várta azt - kiemelte vallásos ideológiai közegéből, és aktív, világi törekvéssé, mozgalommá szervezte. Ezáltal szembe is került a tradicionális zsidó vallással, amely tiltja „a Messiás eljövetelének kikényszerítését” vagy siettetését. Ma sem minden zsidó cionista Izraelben sem. Az állampolgárok jelentős része egyszerű evilági okokra vezeti vissza a modern zsidó állam létrejöttét, ezért a Bibliában az ország tulajdonjogára vonatkozó állításokat figyelmen kívül hagyhatónak tartja, ha a modern állam biztonsága, a más népekkel való békés együttélés elve úgy követelné. Érdekes ugyanakkor, hogy a mélyen vallásos zsidók egy része viszont, megváltoztatva az ortodoxia korábbi álláspontját, lelkes híve lett a bibliai határokkal helyreállítandó Izrael állam létrehozásának, főként az egész Jeruzsálem 1967-es Izraelhez csatolása óta.
Sokak számára az is nagy kérdés, hogy Izrael nemzeti helyreállításában vagy a zsidóság nemzeti újjászületésében kell-e hinniük? Előbbi az úgynevezett izraelita korszak eredeti, szétszóratás előtti, ószövetségi zsidó identitásának és a törvénynek a restaurációját jelenti - mint azt egyes jobboldali zsidó közösségek remélik -, míg az utóbbi egy olyan radikális szellemi-erkölcsi változást vár, amelynek következtében megváltozik a nemzet attitűdje, szellemi-érzelmi mentalitása, életmódja, s így a nép egy olyan új állapotba kerül, amelyben beteljesednek a messianisztikus ígéretek (többek között a keresztények is valami hasonlóra számítanak). Ezékiel próféta fentebb már idézett részében „az új szív és szellem” ígérete erre utal: „És adok néktek új szívet, és új lelket adok belétek, és elveszem a kőszívet testetekből, és adok néktek hússzívet. És az én Szellememet adom belétek, és azt cselekszem, hogy az én parancsolataimban járjatok és az én törvényeimet megőrizzétek és betöltsétek. És laktok azon a földön…” (Ezékiel könyve 36,26-28). Jeremiás próféta pedig egy új szövetségkötésről beszél, amely eltérő lesz a Szináj-hegyen kötött szövetségtől: „Ímé, eljőnek a napok, azt mondja az Úr, és új szövetséget kötök az Izráel házával és a Júda házával. Nem ama szövetség szerint, amelyet az ő atyáikkal kötöttem az napon, amelyen kézen fogtam őket, hogy kihozzam őket Egyiptom földjéből, de akik megrontották az én szövetségemet, noha én férjük [szövetségesük] maradtam, ezt mondja az Úr. Hanem ez lesz a szövetség, amelyet e napok után az Izráel házával kötök, azt mondja az Úr: Törvényemet az ő belsejükbe helyezem, és az ő szívükbe írom be…” (Jeremiás könyve 31,31-33)
A Vatikán magatartását a cionizmust illetően századunk első felében még a konzervatív nézet jellemezte. 1943-ban XII. Piusz pápa washingtoni apostoli követe még így ír Roosevelt amerikai elnök vatikáni követének: „Igaz, hogy egykor Palesztinát a héber faj [Hebrew race] lakta, de a történelemben nincs olyan axióma, amely megalapozná, hogy egy népnek szükségszerűen abba az országba kellene visszatérnie, melyet 19 évszázaddal ezelőtt elhagyott (…) Ha mindenképpen szükség van egy héber hazára, nem lenne nehéz egy sokkal megfelelőbb területet találni Palesztinánál. Ott ugyanis a zsidó népesség növekedése komoly és új nemzetközi problémákat hozna létre. A katolikusokat világszerte felzaklatná, és a Szentszék is szomorúan fogadna, és méltán, egy ilyen lépést.” 1948-ban pedig, amikor az ENSZ-ben Palesztina megosztásáról, azaz Izrael állam létrehozásáról szavaztak, a latin-amerikai katolikus országok a Vatikán ösztönzésére nyíltan megmondták a zsidóknak, hogy csak akkor támogatják Palesztina megosztásának tervét, ha Jeruzsálem nemzetközi státust kap.
A II. vatikáni zsinat sem bírálta felül a helyettesítési teológiát, jóllehet a keresztény antiszemitizmus felszámolását megkezdte. A katolikus álláspontot illetően mégis fokozatos előrehaladásnak lehetünk tanúi. A Vatikán végül 1993-ban elismerte Izrael államot. Bár a Szentszék és a Palesztin Felszabadítási Szervezet még idén, másfél hónappal ezelőtt is közös nyilatkozatban ismételte meg a Vatikán felhívását a nemzetközi státus létrehozására Jeruzsálem „helyes identitásának és szent jellegének” megőrzésére - II. János Pál ugyanakkor 1979 óta több ízben kijelentette, hogy a zsidók „Isten népe az Ószövetségben, amely sohasem vált érvénytelenné”, „a Mózessel kötött szövetség sohasem lett visszavonva”, „Isten sohasem vonta meg szeretetét népétől”, „a zsidó nép most éppúgy, mint régen, visszavonhatatlan elhívásban áll, és továbbra is örököse annak a kiválasztatásnak, amelyhez Isten hűséges”. Bár a Szentföld és Jeruzsálem birtoklásának kérdését ezek a nyilatkozatok nem érintik, mindenképpen többet jelentenek, mint a puszta jószándék kifejezését, és bizakodásra adnak okot a helytelen teológia jövőbeni felülvizsgálatát illetően is.    

(a szerző filozófus)