Vissza a tartalomjegyzékhez

Karsai László
A Vatikán és a holokauszt II. rész

Lapunk előző, 2000. március 18-i számában jelent meg John Cornwell angol történész 1999-ben publikált, nagy vihart kavart könyvéről (Hitler’s Pope. The Secret History of Pius XII - Hitler pápája. XII. Pius titkos története, Viking Press, 1999, 430.) szóló írás. () Ezúttal a tanulmány második, befejező részét közöljük.


XII. Pius a háború után nem vesztett népszerűségéből

1938 novemberében, amikor Németország-szerte a nácik pogromot szerveztek, a német püspöki kar hallgatott. Cornwell szerint ezért is Pacelli a felelős (bár még nem is ő a pápa…). Nem teszi föl a kérdést: mi lett volna, ha XI. Pius vagy Pacelli tiltakozásra szólítja föl a katolikus püspököket? Hány katolikus náci hallgatott volna Rómára ezekben a vérgőzös napokban?
Cornwell egyedül a katolikus püspökök tiltakozásának tulajdonítja, hogy 1941 őszén Hitler, legalábbis hivatalosan, leállította az elmebetegek tömeges legyilkolását, az eutanázia-programot. A katolikus püspökök közül néhányan nem csak azért tiltakoztak, mert Krisztus tanításával és a „Ne ölj!” még ősibb parancsolatával is ellentétes volt a magatehetetlen betegek legyilkolása. Katolikus és nem katolikus emberek sokasága tiltakozott, rettegett, mert száz- és százezrek értették meg: zsidónak születni kell, de bárki kaphat idegösszeroppanást, mindenki megöregszik.

A pápa politikai befolyásának korlátai

Cornwell nem említi, hogy XI. Pius 1938-ban csak nagy nehezen tudott Brazíliától háromezer beutazó vízumot szerezni Európából menekülni vágyó zsidók számára. Más katolikus dél-amerikai államok egyáltalán nem voltak hajlandók zsidóknak beutazási engedélyt adni, akárhogy könyörgött is a pápa. 1939-ben XII. Pius mindent elkövetett, hogy ne törjön ki a háború, majd megpróbálta legalább Mussolinit távol tartani a csatamezőktől - hiába.
Vannak, akik úgy vélik, XII. Pius azért hallgatott a világháború idején, mert félt, hogy ha felemeli szavát, akkor a nácik még durvábban fogják üldözni a katolikusokat. A náci megszállási politika lényege egyszerűen leírható: népirtás, germanizáció, dekrisztianizáció. Tudjuk, hogy több mint 3 millió lengyelt öltek meg a nácik 1939-1945 között, meggyilkolták a lengyel katolikus papok húsz százalékát. XII. Pius néhányszor megpróbált koncentrációs táborba zárt papok érdekében közbenjárni, tiltakozott, kérvényezett minden eredmény nélkül. A nácik a világháború idején megöltek 3 millió szovjet hadifoglyot és legalább 25 millió civilt is a Szovjetunió megszállt területein, de érdekes módon sem Cornwell, sem a kérdéskörrel foglalkozó szakértők nem vetik föl: értük miért nem emelte föl szavát a pápa?
XII. Pius lassan értette meg, hogy a nácik végső céljai közé tartozott magának a kereszténységnek, az egyházaknak a megsemmisítése is. Gyűlöletre és mítoszokra épített mozgalmuk rasszista-pogány rítusokat akart a hagyományos egyházi szertartások helyébe állítani.
A pápa hallgatott akkor is, amikor a nácik által létrehozott, kicsiny, de annál vérengzőbb horvát államot kellett volna elítélnie. Az usztasák szerbek százezreit ölték meg, üldözték ki országukból, illetve kényszerítették őket a katolikus hitre áttérni. Talán ez utóbbi motiválhatta XII. Pius hallgatását: végül is sikerült az igaz hit számára újabb lelkeket megmenteni… Az egyház feladata pedig, XII. Pius szerint is, nem elsősorban élő emberek, hanem (hívő) lelkek megmentése, hogy a végső ítélet napján majd megjelenhessenek az örökkévaló Isten színe előtt.
Cornwell szerint, ha a pápa felemelte volna szavát, akkor nem is került volna sor a holokausztra. Nagyon sok esetben, ha nem is nyíltan, de a színfalak mögött a nunciusok a pápa nevében, a Vatikánra hivatkozva megpróbáltak tiltakozni. Nem járt eredménnyel a pozsonyi pápai nuncius, Mgr. Burzio sem 1942-ben: a szlovák hatóságok néhány hónap alatt közel 70 ezer zsidót deportáltak az országból. Mgr. Tardini vatikáni államtitkár 1942 júliusában keserűen jegyezte föl: „Nagy szerencsétlenség, hogy Szlovákia elnöke egy pap (tudniillik Josef Tiso). Mindenki megérti, hogy nem tudjuk Hitlert a helyére tenni, de ki érthetné meg, hogy még egy papot sem tudunk megfékezni…”
XII. Piust a hollandiai tapasztalatok is hallgatásra inthették. A holland katolikus püspökök 1942. július 20-án pásztorlevélben tiltakoztak a katolikus hitre tért (konvertita) zsidók deportálása ellen. Válaszul a Gestapo külön hajtóvadászatot indított a holland konvertiták ellen, még apácákat is elhurcoltak. Ekkor került Auschwitzba dr. Edith Stein karmelita nővér is. A holland protestáns egyház hallgatott, a színfalak mögött megegyezésre jutottak a megszállókkal, és a nácik a protestáns hitre tért zsidókat nem deportálták.
Hitler fontos, egy idő múlva legfontosabb célja a Német Birodalom zsidómentessé tétele volt. Ezt a célt 1939 előtt kivándoroltatással, 1939 után kitelepítéssel, gettókkal, 1941 után pedig a zsidók fizikai megsemmisítésével akarta elérni. A Vatikánba özönlöttek az információk a nácik és szövetségeseik, bábjaik és cinkosaik népirtó tevékenységéről. Más kérdés, hogy ezeket az információkat hogyan dolgozták föl, mit és főleg mikor fogott föl a pápa, illetve közvetlen környezete. Burzio pozsonyi nuncius már 1942 tavaszán tudta, de Tardini, legalábbis egyik feljegyzésének tanúbizonysága szerint talán csak egy évvel később értette meg, hogy a deportáltak sorsa a halál. A nácik 1941 őszén kezdték el tömegesen, tervszerűen gyilkolni a zsidókat. 1942 tavaszán, amikor a haláltáborok már naponta ezrével, tízezrével nyelték el a zsidókat, a BUND, a lengyelországi Zsidó Szocialista Párt rádión igen pontos információkat továbbított Londonba a chelmnói haláltáborról, a gázteherautókról, melyek rakterébe vezették a kipufogógázt, ezzel ölték meg a zsidókat, útban a tömegsírok felé. A BUND tájékoztatása 700 ezer meggyilkolt zsidóról szólt és arról, hogy a nácik valamennyi lengyel zsidót meg akarják ölni. Az információt csak félve, lassan és kételkedve kezdték el Nyugaton terjeszteni. Az amerikai zsidók féltek az antiszemitizmustól, attól, hogy ha csak a zsidók érdekében lépnek föl, önzőnek fogják őket tartani. Sokan nem hitték el, hogy a nácik ilyesmire képesek. Victor Cavendish-Bentinck, a brit Intelligence Committee elnöke 1943 (!) júliusában azt mondta, hogy a lengyelek, és még nagyobb mértékben a zsidók hajlamosak a német atrocitásokat eltúlozni, hogy meghassanak minket.

A menekülés ösvényei

1942 őszére a nácik már 4 millió zsidót megöltek. A világ hallgatott. Nemcsak a Vatikán, de hallgatott Washington, London és Moszkva is. Bizonyosan nem igaz, amit Cornwell állít, hogy a megszállt Európa 1942 karácsonyán a pápa szózatára várt. Akármit is mondott volna, akkor már a holokauszt áldozatainak több mint 80 százaléka halott volt. A pápa 1942 karácsonyán elítélte azokat, akik pusztán fajuk vagy nemzetiségük miatt emberek száz- és százezreit ölik meg. Cornwellnek ez kevés, a náci Birodalmi Biztonsági Főhivatalnak (RSHA) sok volt. Az RSHA egyik vezetője azt írta, hogy a pápa tulajdonképpen a német népet vádolta meg, a zsidó háborús bűnösök szolgálatába szegődött.
Tudjuk, hogy a világháború idején az egyik, csak kevés zsidó számára elérhető menekülési ösvény a Balkánon keresztül nyílott Palesztina felé. A Vatikánnak hagyományos antijudaista nézeteiből fakadóan az volt az álláspontja, hogy nagyon nem lenne jó a kereszténység szempontjából, ha a Szentföld a héberek kezére kerülne.
Az egyik legsúlyosabb, már Hochhuth drámájában is szereplő vád szerint XII. Pius akkor is hallgatott, amikor ablakai alatt hurcolták el a németek a zsidókat. Tudjuk, hogy a pápa a világháború idején magát a Vatikán önkéntes foglyának tekintette. 1943 őszén, miután Olaszország átállt az antifasiszta szövetségesek oldalára, Észak- és Közép-Olaszországot, Rómát is megszállták a németek. XII. Piust tehetetlen, klausztrofóbiás pánik kerítette hatalmába. Cornwell is megírja, hogy Hitler tervezgette, elraboltatja a pápát (nem feledkezve el a vatikáni kincstár „biztonságba helyezéséről” sem…). Kémektől, spicliktől körülvéve, tudva, hogy telefonját lehallgatják, postáját ellenőrzik, bármelyik percben elvághatják a külvilágtól, heroikus tettet nehezen lehetett a pápától várni. Bizonyos, hogy ha megpróbálja figyelmeztetni a zsidókat, még többen megpróbáltak volna elbújni. De a náciknak Róma mintegy 8 ezer zsidója közül alig ezret sikerült csak elfogni és deportálni. A többiek elrejtőztek, nem utolsósorban egyházi intézményekben, illetve magában a Vatikánban találva menedéket. Cornwell is említi, hogy amikor a nácik hatalmas összegű váltságdíjat követeltek a római zsidóktól, a hitközség vezetői a Vatikánhoz fordultak kölcsönért. A pápa engedélyt adott a nagy mennyiségű arany átadására, nem kért kamatot, és még azt sem szabta meg, hogy mikor kell visszafizetni az adósságot. Cornwellnek ez kevés, ő elvárta volna, hogy a Vatikán ajándékot adjon. Katolikus körökben makacsul tartja magát a legenda, hogy a pápai adomány mentette meg a zsidó túszok életét, pedig maguk a zsidók és a rómaiak adták össze a váltságdíjat, a vatikáni kölcsönt át sem vették. Hudal római német püspök megfenyegette a zsidókat deportáló nácikat, hogy ha nem hagyják abba a zsidók után rendezett hajtóvadászatot, akkor a pápa a nyilvánosság előtt fogja elítélni őket. Igencsak valószínű, hogy ez a fenyegetés ért annyit, mintha a pápa maga szólalt volna meg: a megszállók 1943 végén zömmel már csak Észak-Olaszországból deportáltak zsidókat. Más kérdés, hogy a zsidómentő Hudal 1945 után a náci háborús bűnösök Dél-Amerikába mentését szervezte, melyhez a Vatikán nagyon komoly logisztikai segítséget nyújtott - nem kizárt, hogy a pápa tudtával, sőt jóváhagyásával.
A világháború idején az üldözött zsidók érdekében a pápa egyetlenegyszer emelte föl szavát, 1944. június 25-én, amikor Horthy kormányzóhoz nyílt táviratot intézett. Cornwell szerint ez a távirat volt a fő oka annak, hogy Horthy leállította a pesti zsidók deportálását. Ha a pápa hamarabb üzent volna, akkor a (Cornwell szerint katolikus, valóságban protestáns) kormányzó is hamarabb vált volna a zsidók védelmezőjévé. Annak, hogy Horthy Miklós végül július 6-án rászánta magát a deportálások leállítására, a pápai táviraton kívül még számos, nyomósabb oka is volt. Elhitte, hogy Baky László belügyi államtitkár az ő hatalmának megdöntésére és nem a budapesti zsidók deportálása miatt vont össze jelentős csendőri erőket a főváros körül. Hatottak rá a hazai tiltakozók, Bethlen István volt miniszterelnöktől Ravasz László református püspökig, aki hajdani antiszemitából 1944-ben az egyik leghatékonyabb zsidómentővé vált. Lehetséges, hogy Horthy elhitte a Zsidó Tanács vezetői által is buzgón terjesztett (ál)hírt: ha deportálják a pesti zsidókat, a fővárost szőnyegbombázni fogják a szövetségesek.
A pápánál később csak Roosevelt elnök és a svéd király tiltakozott a magyar zsidók deportálása ellen, pedig őket közvetlenül nem is fenyegették a német csapatok. Más kérdés, hogy június 4-én Róma is felszabadult, Angelo Rotta budapesti pápai nuncius pedig már április 28-án, tehát a tömeges deportálások megindulása előtt több mint két héttel javasolta, hogy a pápa tiltakozzon. A pápánál kevesebb hajlandóságot csak Serédi Jusztinián hercegprímás, a magyar katolikusok feje mutatott arra, hogy a zsidók érdekében felemelje szavát. Püspök- és érsektársai többségéhez hasonlóan a konvertiták érdekében még csak hajlandónak mutatkozott a színfalak mögött eljárni, de a zsidókat ő sem szenvedhette. 1944-es pásztorlevelét június legeslegvégén, ameddig „türelmét megfeszítve” várakozott, antiszemita kitételei miatt jó, hogy nem olvasták fel a templomokban.

Kinek a kudarca a holokauszt?

A kérdésre, hogy miért hallgatott a pápa, a vatikáni levéltár iratanyagának felszabadításáig érdemben nem lehet válaszolni. XIII. Leó az 1880-as években engedélyezte először a kutatást a vatikáni levéltárban, jelenleg a korlátozás a 75 évnél régebbi iratokra vonatkozik. A Vatikán 1964-1982 között 11 kötetben publikálta azokat a dokumentumokat, amelyek a klérus szerint bizonyítják: a világháború idején XII. Pius minden tőle telhetőt megtett az üldözöttek érdekében. A vaskos dokumentumkötetek Pacelli ellenfeleit nem győzték meg, hívei pedig ezek nélkül a dokumentumok nélkül sem gondolták soha, hogy XII. Piust bármiért is bírálni lehetne. E sorok írója 1994 őszén Rómában csak annyit kért a vatikáni illetékesektől, hogy engedjék megnézni azokat a jelentéseket, amelyeket Angelo Rotta a nyilas uralom idején, 1944. október 15. után írt, illetve azokat az utasításokat, amelyeket ebben az időszakban a Vatikánból kapott. A jelentések és utasítások léteznek, a vatikáni dokumentumsorozat az igen szórványosan publikált Rotta-jelentések lábjegyzeteinek sorában utal is rájuk, de - ki tudja, milyen okokból - nem publikálták ezeket. Az udvarias elutasítás indoklása úgy szólt: nyugodjak meg, a dokumentumsorozat szerkesztői (négy jezsuita történész) minden fontos, érdekes dokumentumot publikáltak.
Tudjuk, hogy a pápa tudatosan törekedett arra, hogy a harcoló felek ne állíthassák saját szolgálatukba. Ha a pápa a világháborúban az egyik oldal mellé állt volna, valószínűleg szétszakította volna egyházát. Mit tett volna Serédi, mit az igencsak nacionalista német püspökök, ha XII. Pius az antikommunista kereszteshadjárat kellős közepén a londoni vagy New York-i katolikus püspökök mellé, az ateista Szovjetunió oldalára áll? A pápa a feltétel nélküli megadás elvének meghirdetése után már nem gondolhatta komolyan, hogy bármilyen béketárgyalásra is sor kerülhet Németország és ellenfelei között. Amikor a németek 1944 végén felkérték, hogy közvetítse ajánlatukat a nyugati szövetségeseknek, hogy fogjanak össze a Szovjetunió ellen, a pápa mint őrült ötletet a javaslatot elutasította.
Cornwell könyve végén azt állítja: Pacelli kudarca, hogy válaszoljon a holokauszt iszonyatára, több volt, mint személyes kudarc - a pápaság, az uralkodó katolikus civilizáció kudarca volt. Igaza van, csak némi kiegészítéssel: a holokauszt a katolikus, protestáns, ateista, nacionalista, liberális, szocialista, kommunista, konzervatív, cionista és még sok más kultúra kudarca volt. Ezek egyike sem tudott megfelelő választ adni a holokauszt iszonyatára. Bizonyos, hogy a pápa többet is tehetett volna az üldözöttekért. Nem igaz, hogy semmit sem tett. Hogy szentté lehet-e vagy illene-e avatni, annak eldöntését az olvasóra bízzuk.
(A szerző történész)