Egri István
A zöld sziget titkai

Ivó Dublinban. Elsősorban kocsmakultúrájuk révén váltak az írek világszerte népszerűekké     Fotó: Cs. Friderika

Amikor azt a fogalmat halljuk, hogy Nyugat-Európa, mindenki Németországra, Angliára, Franciaországra, vagy esetleg néhány északi országra gondol, holott Európa legnyugatibb vége nem is Nagy-Britannia, hanem a zöld sziget, vagyis Írország. Ez a sziget, ha lehet, az évszázadok során még jobban elkülönült Európa többi részétől, amit az is bizonyít, hogy a világszerte egyre nagyobb népszerűségnek örvendő ír zenei és éneklési stílus alapelemeiben változatlanul élt túl legalább tizenkilenc évszázadot. Ennek a zenének az elemei szinte minden modern irányzatban fellelhetőek: a rockzenében, a technóban, de a countryban éppúgy, mint Wagner operáiban. Az ír stílusú énekléshez születni kell, mert az emberi hangtól olyan különleges hajlításokat kíván meg, mint amikor valaki az „ördög hegedűsének”, Paganininek darabjait szeretné saját hangszerén eljátszani.
Az ír zene „valami más”. Ez a sokak által nehezen megfogható másság az, ami ezt az ősi kelta-germán kultúrát legalábbis zenéjében átmentette a XXI. századba. Ha nagy vonalakban megvizsgáljuk az uralkodó európai zenei irányzatokat, hamar kiderül, hogy két forrásuk van: a zsidó-keresztény és a görög-római zenekultúrák, melyek Európában az évszázadok során uralkodóvá váltak. A zsidó gyökerű zene „belső logikája” a gondolatok ritmusára épül, ezért főleg az intellektusra hat, a görög-római zene- és színházkultúra pedig a katarzist, vagyis az érzelmi megrendülést hangsúlyozza, s az európai gyökerű művészetek valóban főleg az érzelmekre és az értelemre igyekeznek hatni. Az évek óta népszerű popsztár, az ír Enya dalai viszont az ember személyiségének egy egészen más rétegét ragadják meg sajátos éneklési formájukkal és gyakran ismétlődő dallamú, ősi titkokat sejtető zenéjükkel. Ez a stílus meglepő hasonlóságot mutat a sámánzenével és más, a kereszténység előtti időkből töredékekben fennmaradt kelta és germán kultikus zenei emlékekkel. Amikor Enya a fákról és erdőkről énekel, szinte személyes valóságként szólítja meg azokat, mintha a fa és az erdő egy-egy istenség lenne. Stílusában az úgynevezett repetitív, vagyis ismétlődő dallamok azok, melyek a hallgatót képesek eksztatikus állapotba hozni, minek következtében szinte kikapcsol az értelem, és a test egyfajta révületbe kerül. A sámánok és kelta druidák zenéjük hatására ebben az állapotban „vették az adást”, majd továbbították az üzenetet a nép felé.
Az ír kultúra nem maradt volna fenn Szent Patrik nélkül, aki a IV. században térítette keresztény hitre a zöld sziget lakóit úgy, hogy az írek által a rontás ellen viselt háromlevelű lóheréről hirdette, hogy az voltaképpen a Szentháromság szimbóluma. Patrik - eredeti nevén Maewyn Succat - néhány év alatt megtérítette a természetfölötti jelenségekben erősen hívő keltákat. Ma fehér mágiának hívnánk azt a módszert, ahogyan például a kígyókat elűzte a zöld szigetről. Módszerét Rudolf Steiner a XX. század elején megismételte egy szigeten, ahol nagyon elszaporodtak a nyulak. Az állatokból összefogdostak annyit, amennyit csak tudtak, majd elégették őket, és a hamvakat szétszórták a szigeten. Nem sokkal ezután furcsamód a többi nyúl is nyom nélkül eltűnt a területről. Érdemes megjegyezni, hogy a nácik is innen vették a holocaust alapötletét. Ez mindenesetre érdekes magyarázatul szolgál arra, hogy azokba az országokba, ahol a II. világháború idején krematóriumok működtek, alig-alig tért vissza a zsidó lakosság.
Globalizálódó világunk sokszínű kavalkádjában, amikor is szerte a világon a nemzeti tudat - s így a folklórműfaj - egyfajta újjászületésének lehetünk tanúi, s egyben megélénkülő érdeklődés tapasztalható az ősi kulturális gyökerek iránt is, semmiképpen sem véletlen, hogy a jellegzetes hangzású ír zenét számos előadó az ősi titkok felidézésének szándékával adja elő.