Vissza a tartalomjegyzékhez

Karsai László
A Vatikán és a holokauszt

Lapunk 2000. március 4-i számában a történelmi jelentőségű pápai bocsánatkérés kapcsán megjelent írás (Megtér-e a katolikus egyház?) röviden említést tett John Cornwell angol történész Hitler’s Pope. The Secret History of Pius XII. - Hitler pápája. XII. Pius titkos története című könyvéről, amely a Viking Press kiadónál jelent meg 1999-ben, és nagy vihart kavart. Karsai Lászó történész erről a könyvről írta lapunk felkérésére az alábbi tanulmányt.


Eugenio Pacelli, a későbbi XII. Pius pápa távozóban Hindenburg elnök fogadásáról Berlinben, 1927-ben

A 20. századi történelem egyik legvitatottabb személyisége Eugenio Pacelli (1876-1958), aki XII. Pius néven 1939 márciusától ült Szent Péter trónusán. Vannak zsidók, akik 850 ezer hitsorsosuk megmentőjeként ünneplik, mások szemére hányják, hogy a II. világháború alatt hallgatott, nem emelte föl szavát az üldözöttek védelmében. John Cornwell, a Cambridge-i Jesus College kutatója, újságíró és történész a múlt évben nagy port felvert könyvével egy régi vitához akart új érvekkel hozzászólni. Könyvének alcíme megtévesztő: XII. Piusról semmi újat, titkosat nem tudunk meg. Új forrásanyagot nem tárt föl, de az igaz, hogy először neki volt alkalma betekinteni azokba a tanúvallomásokba, amelyeket XII. Pius szenttéavatási eljárása során (melyet II. János Pál igencsak erőltet) az elmúlt évtizedekben rögzítettek. Amit Cornwell XII. Piusról ezen túl elmond, azt a szakirodalom alapján teszi.

A helytartó

1945 után évtizedekig a zsidó holokausztról mint sajátságos történelmi eseményről szinte senki nem vett tudomást. Izraelben és az Egyesült Államokban éppen úgy, mint Kelet-Európa legtöbb államában, különböző okokból a zsidók második világháborús szenvedéseiről nem sok szó esett. (Magyarország 1945-1948 között, valamint 1957 után a szabályt erősítő kivételek közé tartozik.) A süket, közönyös, olykor gyáva csöndet az 1960-as években csak lassan lehetett megtörni. A demokratikus hagyományaira, intézményrendszerére büszke Nyugaton, amikor kiderült, hogy politikai vezetőket meg lehet ölni (John F. Kennedy, Martin Luther King), amikor egyre többen gondolták úgy, hogy egy demokratikus ország (USA) igazságtalan háborút vív (Vietnámban), akkor már az alapvető egyházi dogmákat is egyre többen kezdték vitatni. XII. Piust, mint arról Cornwell érzékletes leírásából is értesülhetünk, 1958-ban milliók gyászolták. Alig négy évvel később egy fiatal német drámaíró, Rolf Hochhuth Magyarországon A helytartó címmel játszott, világhírűvé vált darabjában kíméletlen, és sok tekintetben igazságtalan támadást indított az antikommunista Nyugat egyik szimbóluma, XII. Pius 
ellen. (A pápát 1945 után a „NATO káplánjának” nevezték.) Hochhuth és a vádjait jórészt megismétlő Cornwell szerint is XII. Pius tudta, mit művelnek a nácik a zsidókkal, és ha felemelte volna szavát a népirtás ellen, ezzel megakadályozhatta volna a tragédiát. Hochhuth szerint a pápa féltette az Egyház javait, és még akkor is hallgatott, amikor 1943 októberében Rómában az ablakai alatt hurcolták el a zsidókat. Hochhuth és a nyomában járó történészek szerint a pápa hallgatásának még jó pár oka volt: az 1920-as években, amikor Bajorországban nunciusként (pápai követként) szolgálta XI. Pius pápát (1922-1939), megszerette a német népet. Jobban gyűlölte a kommunistákat, mint a nácikat, a háborúban pedig mindenáron semleges akart maradni, hogy a háború után ő lehessen a nagy békecsináló.
Cornwell csekély mértékben meggyőző erőfeszítést tesz, hogy bebizonyítsa, Pacelli antiszemita is volt. Hosszasan idézi a müncheni nuncius egyik levelét, amelyben Pacelli gúnyos szavakkal ír az 1918-as bajorországi zsidó bolsevistákról. A probléma csak az, hogy ezek a lelkes, gyakran brutális, olykor szentimentálisan naiv német forradalmárok, származásuk szerint legalábbis, döntő többségükben valóban zsidók voltak. A szakirodalomban az elmúlt évtizedekben újabb magyarázatok is születtek XII. Pius hallgatására. Saul Friedländer szerint a pápa úgy döntött, ha nem ítélheti el a bolsevisták rémtetteit, akkor a nácikról sem fog a nyilvánosság előtt beszélni. Valószínűleg hiábavalónak is vélte, hogy a nyilvánosság előtt tiltakozzon, ahhoz túlságosan diplomata maradt. Carlo Falconi olasz történész pedig, akit Cornwell bőségesen idéz, arra is rámutatott, hogy a Vatikán ura hallgatott akkor is, amikor a nácik a lengyel katolikusokat, a horvát usztasák pedig az ortodox szerbeket mészárolták százezer számra.

A meggyengült katolicizmus

Cornwell bevallottan vádiratot akart írni XII. Pius ellen. Ezzel a történész szakma egyik alapszabályát sértette meg. A történész nem bíró, még kevésbé ügyész, vagy védőügyvéd. Ha már mindenáron hasonlítani kell valakihez szép szakmánk művelőit, akkor talán a nyomozó hivatása állhat a legközelebb a miénkhez. A jó nyomozó is arra törekszik, hogy megtudja, ki, mikor, hol, mit csinált, mit követett el, vagy mit nem tett. Ha már ezekre a kérdésekre válaszolt, akkor megpróbálhatja megérteni, hogy miért tették delikvensei azt, amit tettek. Cornwell ezzel mit sem törődve (pre)koncepciós pert próbál XII. Pius ellen kreálni, könyvében a hajdani kirakatperekhez hasonlóan keverednek az igazságok a féligazságokkal, a nyilvánvaló túlzásokkal és a hazugságokkal. Utóbbiakra egyik példa az az állítása, hogy Pacelli tehet az első világháborúról is. Ugyanis ő hozta tető alá Szerbia és a Vatikán közötti konkordátumot, még 1914 tavaszán. Bécsben nyilván nem örültek annak, hogy Szerbia, fő ellenségük, Oroszország hű szövetségese a konkordátumot megkötötte. De elfeledkezni az I. világháború kirobbanásának sok-sok okáról, az angol-német tengeri fegyverkezési versenytől a francia revánsvágyon át a pánszláv törekvésekig és Ferenc Ferdinánd trónörökös meggyilkolásáig, ez már több mint bűn, hiba. 
Cornwell könyve tele van apróbb vagy inkább nagyobb tárgyi tévedésekkel. A náci párt rettegett titkosrendőrségéről azt írja, hogy Sonderdienst (Különleges Szolgálat), pedig az SD-ről illik tudni, hogy a Sicherdienst (Biztonsági Szolgálat) rövidítése. A katolikus egyházat monolit, egy központból, a Vatikánból irányított szervezetként próbálja ábrázolni. XII. Pius Cornwell szerint 500 millió katolikus ura volt, akinek hívó szavára hívők sokasága hajlandó akár magával a náci német birodalommal is harcba szállni. Az 1930-as években még nem érte el a 300 milliót a katolikusok száma, jelentős részük Észak- és Dél-Amerikában, valamint Ázsiában élt. Hogy Pacelli bűnét minél súlyosabbnak láttassa, Cornwell Németországról kideríti, hogy itt élt a világ egyik legnagyobb, legjobban képzett és leggazdagabb katolikus lakossága. Pár oldallal később leszögezi, hogy itt élt a legnagyobb, leggazdagabb stb. katolikus népesség, csak irigykedjenek a lengyelek, olaszok, franciák, spanyolok, brazilok, amerikaiak.
Pacelli egyik fő bűne Cornwell szerint az volt, hogy alig fél évvel Hitler hatalomra jutása után, 1933 júliusában hajlandó volt konkordátumot aláírni a nácikkal. A Vatikán Cornwell szerint elárulta, dezorganizálta a katolikusokat, politikai pártjukat, a Katolikus Centrum Pártot (KCP) pedig segített szétverni, pedig ettől a párttól Hitler is rettegett. Mivel egyik helyen elárulja, hogy 23 millió katolikus élt Németországban, furcsa, hogy csak a szavazók 11-12 százaléka adta voksát a KCP-re. Cornwell nem közli, hogy a körülbelül 35-40 milliós szavazótáborból a KCP csak 4,1-4,5 millió szavazót tudott maga mögé állítani. Háromszor ennyien szavaztak Hitlerre, a szociáldemokraták és kommunisták tábora is sokszorosan meghaladta a katolikus szavazók számát. Hitler sokkal inkább tartott attól, hogy a szociáldemokraták és a kommunisták összefognak, és általános sztrájkot robbantanak ki, mint attól, hogy a katolikusok majd megharagszanak rá. Katolikusok milliói szavaztak Hitlerre, de voltak nacionalista, szociáldemokrata és polgári pártokra szavazó katolikusok is Németországban. A német katolikusok többsége örömmel fogadta Hitler hatalomra jutását, azt remélték, hogy megvédi őket a bolsevistáktól. Hitler 1933 előtt óvakodott attól, hogy támadja a katolikus egyházat, nem ő az egyetlen politikus, aki megválasztása előtt mást ígért, mint amit hatalomra jutása után csinált…
Cornwell elsősorban arról nem vesz tudomást, hogy a katolikus egyház a 18. század végétől fokozatosan defenzívába szorult. A 16. századtól a reformációval vívott harcot, majd egyre inkább teret veszített a világi, nacionalista, liberális, rasszista és más nézetekkel szemben. Napóleon fogságba vetette a pápát, IX. Piusnak 1848-ban menekülnie kellett Rómából, 1870-ben a forradalmi-nacionalista seregek elfoglalták Rómát is. A 19. század során az európai országok többségében szétválasztották az egyházat és az államot, engedélyezték a polgári házasságot, emancipálták a zsidókat, és bevezették a kötelező, világi elemi oktatást. A nemzetállamokkal, a szocialista, liberális és más világi ideológiákkal vívott harcban a Vatikán egyre több csatát vesztett. XII. Pius elődeihez hasonlóan a központi pápai hatalom megerősítésére, az Egyház egységének megőrzésére törekedett.
Pacelli még müncheni nuncius volt, amikor 1929-ben XI. Pius a fasiszta Olaszországgal konkordátumot kötött. Cornwell szerint azzal, hogy a konkordátum értelmében a katolikusoknak tartózkodniuk kellett a közvetlen politizálástól, Itáliában politikai vákuum keletkezett. Hét évvel Mussolini hatalomra jutása után, amikor már hosszú évek óta csak egy párt létezhetett legálisan Itáliában, a konkordátum semmiféle politikai vákuumot sem okozott. A politikai teret a fasiszták már régen betöltötték. 
Cornwell úgy beszél a konkordátumokról, mint valami istentől, embertől elrugaszkodott, iszonyatos valamikről. A valóságban a konkordátumok megkötésére a Vatikánnak jó okai voltak. Amelyik országgal egyezményt tudtak kötni, ott, legalábbis papíron, garantálták, szabályozták az Egyház tevékenységét, a vallási intézmények, templomok fenntartását, az adókedvezmények vagy adómentesség rendjét, valamint a katonai szolgálat alóli mentesség szabályait. A nácik korántsem voltak annyira megelégedve a Vatikánnal kötött konkordátummal, mint azt Cornwell hiszi. Ernst von Weizsäcker, a náci Külügyminisztérium államtitkára 1940 januárjában a vatikáni német követnek azt írta, hogy a háború után valószínűleg felmondják a konkordátumot, és újra szabályozzák a katolikus egyház helyzetét Németországban.
A nácik a konkordátummal nem sokat törődve nemcsak a KCP-t oszlatták föl, hanem az összes katolikus ifjúsági, kulturális és segélyszervezetet is. Cornwell szerint a katolikusok a konkordátum miatt nem tudtak ellenállni Hitlernek, de nem teszi föl a kérdést, hogy konkordátum nélkül a protestáns, evangélikus egyházak, munkáspártok miért nem tudtak ellenállni Hitlernek. „Hitler bábja” - ahogy Pacellit Cornwell egy helyen megvetően említi - már 1935 tavaszán élesen elítélte a nácik fajelméletét, 1937-ben pedig már vatikáni államtitkárként egyik kidolgozója, a „Mit brennender Sorge” (Égő aggodalommal) kezdetű pápai enciklikának. 
XI. Pius ebben az enciklikában határozottan szembeszállt a nácik rasszizmusával, antiszemitizmusával, „törvénytelennek és embertelennek” nevezte a katolikusok üldözését, „aljasnak, törvénytelennek és embertelennek” azt, hogy a nácik nyomást gyakoroltak a katolikusokra, főleg a fiatalokra, hogy hagyják el hitüket. Cornwell szerint ennek az enciklikának nem sok hatása volt, későn adták ki. A Vatikán erejének korlátozott voltát mutatja, hogy hiába tiltakozott, 1938-1941 között európai országok sora (Itália, Magyarország, Románia, Szlovákia, Horvátország) fogadott el antiszemita, fajvédő törvényeket.
(A szerző történész)

A tanulmány folytatása: