Grüll Tibor
A múltat végképp eltörölni

Az egyház és a múlt tévedései (The Church and the Faults of the Past) címen ezen a héten tették közzé egy, a Vatikán által összehívott Nemzetközi Teológiai Bizottság jelentését. A dokumentum célja, hogy „elismerje a hibákat, amelyeket azok követtek el, akik a keresztény nevet viselték vagy viselik”. Az írásnak azonban - ahogy azt nem katolikus elemzők előrebocsátották - már a címe is sejtetni engedi, hogy a régóta várt „Nagy Történelmi Meaculpa” ezúttal is elmaradt. A bűnöket (sins) és a tévedéseket (faults) ugyanis - teológiai értelemben - világok választják el egymástól; ráadásul a címbe ravaszul becsúsztatott és kötőszó mégcsak nem is az egyházat, hanem magát a múltat teszi felelőssé az elkövetett „tévedésekért”.

Az emlékezet megtisztítása    Fotó: Reuters

A teológiai bizottság elnöke az a Joseph Ratzinger bíboros volt, aki egyben a Szent Római és Egyetemes Inkvizíció, majd Szent Hivatal utódszervezetének, a Hittani Kongregációnak elnöki teendőit is ellátja. Ugyancsak ő ütötte rá a „nihil obstat” pecsétjét az 1999 decemberében elkészült iratra, amely (ki tudja mi okból?) csak ezen a héten vált hozzáférhetővé a Vatikán internetes honlapján, olasz és angol nyelven. (A cikkünkben szereplő idézeteket az utóbbiból fordítottuk.)

Emlékezettisztítás

„Az egyház (…) a Kegyelem Anyja, amely magára veszi a múltban elkövetett tévedések súlyát is, azért, hogy megtisztítsa az emlékezetet…” - olvasható a most közzétett dokumentum előszavában, melynek egyik kulcskifejezése, az „emlékezet megtisztítása” (purification of memory) összesen tizenhatszor fordul elő a csaknem két ív terjedelmű nyilatkozatban. A sokféleképpen értelmezhető kulcsszó imígyen definiálódik a szövegben: „Ennek a megtisztításnak az a célja, hogy felszabadítsa az egyéni és közösségi lelkiismeretet a neheztelés és erőszak minden formája alól, amely a múltbéli tévedések öröksége.”
Ezzel kapcsolatban több kérdés is felvetődik az emberben: kinek a lelkiismeretét akarja, milyen tehertől, illetve erőszaktól felszabadítani ez a nyilatkozat? A „tévedések” elkövetőiét, vagy azokét, akik sérelmére azokat elkövették? Egyáltalán, mik azok a múltbéli „tévedések”? Kik, mikor, hol, miért követték el őket? S mi köze mindehhez a katolikus egyháznak? - Ezekre a kérdésekre nem, vagy csak részben kapunk választ a dokumentumban.
A bevezetés - II. János Pál Tertio millennio adveniente… [A harmadik évezred eljöttével] kezdetű enciklikáját idézve - arra buzdítja a keresztényeket, hogy „vallják be a tévedéseket, amelyeket elkövettek”. A nem katolikus keresztény olvasó (tudjuk, a dokumentum nem nekik íródott) kényelmetlenül feszenghet e mondat olvastán, ha történetesen úgy érzi: ő is keresztény, de semmi köze a katolikus egyház „múltbeli tévedéseihez”, sőt esetleg annak éppen szenvedő alanya volt.
De maradjunk csak annál a változatnál, hogy a dokumentum alapvetően a katolikus egyház hívei által elkövetett múltbeli tévedések emlékétől akarja az (egyházi? - világi?) emlékezetet megszabadítani. A szerzők tudják, hogy bűnbocsánat csak bűnvallás eredményeképpen jöhet létre, ezért beismeri, hogy az eddigi „jubileumi években” nem tudatosult sem az egyház múltjában megtalálható bűnökkel való szembenézés, sem annak a szükségessége, hogy Isten bocsánatát kérjék a jelenlegi és a távoli múlt hibáiért (1.1. fejezet). A dokumentum egyetlen, korai kivételként VI. Hadrianus pápa 1522-es levelét említi, amelyben a nürnbergi országgyűléstől bocsánatot kért a „római udvar” (értsd: X. Leó pápa reneszánsz fejedelmeket megszégyenítő erkölcstelen udvartartása) bűneiért.
Ezután - ismeri be a dokumentum - a II. Vatikáni Zsinatig (1965) egyetlen hasonló eset sem történt. Ekkor VI. Pál „Isten és az elszakadt testvérek” (értsd: az ortodoxok) bocsánatát kérte, amiért „közülük néhányan úgy érezhették, hogy megsértettük őket”. Ez a zsinat ugyancsak elítélte az antiszemitizmust „bármely időben bárki is gyakorolta azt”. Ennél többre nem futotta.
A pápák közül elsőként II. János Pál volt az - idézi a dokumentum -, aki a múlt egyéb „tévedéseire” is kiterjesztette a bocsánatkérést. A már idézett Tertio millennio adveniente… kezdetű apostoli levelében kifejezte abbéli reményét, hogy a 2000. jubileumi év az „emlékezet megtisztításának” éve lehet, amelyben „az egyház megtisztulhat az ellene szóló tanúságok és botránkozások minden formájától, amelyek az elmúlt ezer év során fordultak elő”.

A tények tisztelete, avagy mi a történelem?

A katolikus egyház érzi, hogy múltja nemcsak az „apostoli folytonosság” teológiai tradíciójához, hanem „negatív és pozitív történelmi tapasztalatok” sokaságához is kötődik, amelyeket súlyos ballasztként kell nemzedékről nemzedékre magával hurcolnia. Az egyháznak szembesülnie kell a történelemmel (amelynek bizonyos korokban ő volt a legfőbb alakítója, és ma is fontos politikai szereplője), de mielőtt ezt megtenné, mindenekelőtt azt kell tisztáznia, hogy mi is a történelem? Egy sajátos történelmi hermeneutika alapvetését találjuk a 4. fejezetben, melynek címe: „Történelmi ítélet és teológiai ítélet”. Az első bekezdést idézzük: „A múlt hibáinak (wrongs) meghatározása, amelyért kárpótlást kell adni, mindenekelőtt egy korrekt történelmi ítéletet foglal magába, amely egyben a teológiai ítélet alapját is jelenti. Kérdezzük meg: mi is történt egészen pontosan? Mit is mondtak vagy cselekedtek valójában? - Csak miután szigorú történelmi analízis által megfelelő válaszok születtek ezekre a kérdésekre (…) lehet megérteni, hogy az [adott esemény] az evangéliummal egyezik-e, és ha nem, akkor kell-e az Egyház fiainak és leányainak vállalniuk érte a felelősséget.” II. János Pál 1998. október 4-én az inkvizíció tanulmányozására összehívott nemzetközi bizottság előtt már felhívta a kutatók figyelmét, hogy „a múlt eseményeit nem érzelmi alapon kell megítélni, amely megakadályozza az őszinte és objektív diagnózist” - és kérte a tudósokat, hogy „ne a természeti etika alapján alkossanak ítéletet, amely meghaladja kompetenciájukat, hanem nyújtsanak segítséget az események, a szokások, a kor mentalitása rekonstrukciójához a kor történelmi kontextusának fényében, amilyen pontosan csak lehetséges.” Nem egészen világos, mit is értett a pápa a „természeti etika” fogalmán ebben a szövegösszefüggésben, de gyaníthatóan azt akarta mondani: a hullahegyeket eredményező inkvizíciós perek tanulmányozása közben - erkölcsi értelemben - ne törjenek pálcát a (katolikus) egyház felett. Csakhogy a „Ne ölj!” nem a „természeti etika”, hanem a Szentírás parancsa, amelynek megszegése nem a „történelmi szokások és a kor mentalitása által befolyásolt tévedés”, hanem bűn, amely - legalábbis bibliai értelemben - egyetemes valóság: nincs a korszakok, földrajzi vagy etnikai sajátosságok, kulturális és mentalitásbeli szokások változásának alávetve.
A 4.1. fejezetben a történelem értelmezéséről olvashatunk terjengős - a modern hermeneutika szakkifejezéseivel teletűzdelt - eszmefuttatást, amelynek summája az, hogy „mindenki a történelem része”, vagyis alapvetően korának szemszögéből ítéli meg a múlt eseményeit. Ez pedig óvatosságra kell hogy intsen - vallják a szerzők - az ítéletalkotásban. A múltat szerintük csakis „szövegekből” (történeti emlékekből) ismerhetjük meg, de ez sem egyszerű: először is meg kell értenünk az adott szöveget; másodsorban meg kell ítélnünk, mennyire pontos a szövegértelmezés; harmadszorra meg kell állapítanunk, hogy az általunk levont következtetés a szöveg helyes értelmezésén alapul-e?
A nyilatkozat szerzői szemmel láthatóan abban a hitben élnek, hogy a történelem objektív dokumentumokkal bizonyítható tények („szövegek”) összessége. Nem más ez, mint a XIX. századi pozitivista történetírás ténykultusza, amely az iratanyagok fetisizálásában csúcsosodott ki és nyert igazolást: „A tények templomában ezek testesítették meg a frigyládát” - írja E. H. Carr Mi a történelem? című esszékötetében. Leopold Ranke kijelentésén, miszerint a történész feladata az, hogy „egyszerűen megmutassa, hogyan is volt” (wie eigentlich gewesen), a mai történész már csak mosolyog, mivel pontosan tudja, hogy az úgynevezett történelmi tények maguk is csak valamiféle kiválasztódási folyamat révén váltak azokká. Ebben a folyamatban a véletlen és a tudatos szelekció is szerepet játszott: az utóbbira mellesleg éppen az egyház történetében akad számtalan példa. „A tények - írja Carr - egyáltalán nem pulton heverő halak. Inkább olyanok, mint az óriási, s néha végtelennek látszó óceánban úszkáló halak; és hogy a történésznek mi akad a horgára, részben a szerencsén, de legfőképp azon múlik, hogy az óceán mely részén halászik, és milyen felszereléssel - e két tényező persze attól függ, milyen halat akar fogni.”
Emellett számolnunk kell még a „tények” manipulálhatóságával is, amelyre éppen a XX. századi diktatúrák mutattak jellemző példákat. Orwell Óceániájában mindenki tisztában van a múlt változtathatóságával, azzal, hogy „a múlt eseményeinek nincs objektív létük, csak az írásos emlékekben és az emberek emlékezetében élnek tovább. A múlt az, amit a feljegyzések és az emlékezet megőriznek. S mivel teljesen a Párt szabályozza tagjainak gondolatait, következésképpen a múlt az, amit a Párt annak szán.”

Bűnök, hibák, vagy tévedések?

Több mint figyelemreméltó tény, hogy Az egyház és a múlt tévedései dokumentum már a címében is elhatárolódik a „bűn” szó használatától. Az ebben az értelemben használt angol sin kifejezés főként a bibliai idézetekben fordul elő, valamint a „világ bűneinek” emlegetésekor; az egyházzal kapcsolatban legfeljebb csak mint teológiai-dogmatikai lehetőség kerül elő, amelyet ellensúlyoz az egyház szentségének (holiness) és Isten kegyelmének (Grace of God) hangsúlyozása. Az egyház múltban elkövetett bűneiről - így, szó szerinti értelemben - mindössze egyetlen egyszer esik szó. Ezt is hosszas teológiai fejtegetések készítik elő. A 2. fejezetben górcső alá vett ószövetségi igehelyekből többek között megtudhatjuk, hogy Izraelnek nem kellett bocsánatot kérnie Istentől a kanaániták kiirtásáért, mert az az Örökkévaló parancsa volt számukra. De amikor Isten Izraelt büntette idegen hatalmakkal, nekik sem kellett bocsánatot kérniük a megalázott zsidóktól. Csak ez után idézi a szöveg a II. János Pál egyik nyilvános audienciáján elhangzott ominózus mondatát: „Az egyház (…) bocsánatot kér gyermekeinek történelmi bűneiért” (közölte a L’Osservatore Romano, 1999. szeptember 8-án).
Az emlékezet bűnöktől való megtisztításához három dolgot kell alaposan figyelembe venni - írja az 5.1. fejezet. Az egyik a lelkiismeret, amely végső soron eldönti, hogy valami jó-e, vagy rossz Isten előtt: „Végeredményben csak Isten ismeri minden emberi cselekedet morális értékét, még akkor is, ha az egyháznak (…) osztályoznia, megítélnie, és néha elítélnie kell bizonyos emberi cselekedeteket.” Csakhogy - vallják a protestáns írásmagyarázók - a cselekedetek „morális értékét” egy objektív valóság: a Szentírás mérlegén kell mindenekelőtt megmérnünk. A „Ne ölj! Ne paráználkodj! Ne lopj!” stb. parancsolatok egyetemessége felül és kívül áll a lelkiismeret és az egyházak hatókörén, ugyanakkor objektivitásuk sem megkérdőjelezhető.
A dokumentum szerzői szerint a másik figyelembe veendő tényező a „történelmiség”, mivel valamennyi emberi cselekedet morális mozgatórugóit csak akkor érthetjük meg, ha abba a történelmi szituációba helyezkedünk bele, amelyben az megvalósult. A harmadik ehhez hasonló: a „paradigmaváltás” Thomas Kuhn óta közhellyé vált fogalma. A szerzők szerint ez azt jelenti, hogy a felvilágosodás kora óta szekularizálódó világban élünk, amelyben az egyház és az állam közti „ozmózis” jelentősen átalakult. Az emberek morális felfogására ma már nem az egyházi, hanem a világi értékek vannak hatással, ezért cselekedeteiket is ez alapján kell megítélnünk. Az a kérdés fel sem merül az írásműben, hogy mindezért magát az egyházat terheli-e felelősség.

Történelmi bűnök - ködösítve

A 4.2. fejezetben dörgedelmes kioktatásban részesülnek mindazok, akik arra adják a fejüket, hogy a katolikus egyház múltbéli bűneit számonkérés céljából kutassák fel: „Mikor valaki a múlt lehetséges hibáit akarja megítélni, szem előtt kell tartania, hogy a történelmi korszakok különbözőek, hogy a szociológiai és kulturális időszakok, amelyeken belül az egyház tevékenykedik, különbözőek; s ennélfogva, egyik-másik társadalom vagy korszak jellemző paradigmáit vagy ítéleteit tévesen alkalmazhatják a történelem más korszakainak értékelésében, sok félreértést produkálva ezzel. Személyek, intézmények és azok kompetenciája különböző; a gondolkodásmódok és a feltételek eltérőek. (…) Kerülni kell az általánosításokat. Minden lehetséges mai állítást kortársi viszonyok közé kell helyezni, és a megfelelő alanynak tulajdonítani (egyetemes egyház, egy ország püspökei, egyes egyházak stb.).” A dokumentum ugyanakkor nem tagadja, hogy a múlt tényeinek elfogulatlan értelmezése ma sokkal égetőbb kérdés, mint bármikor a múltban.
A dokumentum a katolikus múlt neuralgikus pontjai közül - dodonai nyelven fogalmazva - négy dolgot érint: az ortodox és protestáns egyházszakadást, az erőszakos térítéseket, és a zsidó-keresztény viszony kérdését. Az 5.2. fejezet témája „az egység felbomlása”: a kelet- nyugati egyházszakadás, valamint a protestantizmus megjelenése. Érdekes, hogy az utóbbival kapcsolatban sem esik szó se bűnökről, se bocsánatkérésről, egyszerűen csak „szakadásról, amit azok az események okoztak, amelyeket közönségesen reformációnak hívunk”. Az egyház részéről csak az agapé hiányát emlegeti fel a szkizmatikusokkal kapcsolatban, egyetlen szó sem esik azokról a törvénytelenségekről, amelyek a reformáció kirobbanásához vezettek, illetve amelyeket annak elfojtása érdekében alkalmaztak. „Alázatos imában kérünk bocsánatot Istentől és az elszakadt testvérektől, mint ahogy mi is megbocsátunk az ellenünk elkövetett túlkapásokért” - zárul a fejezet II. János Pál imájával.
Az 5.3. fejezet az Erő(szak) használata az igazság szolgálatában címet viseli. Expressis verbis sehol sem utal rá a szöveg, csak sejtetni engedi, hogy ezen elsősorban a keresztesháborúk, az inkvizíció és a conquista értendő. (Igaz, ezt „evangelizációs formának” nevezni meglehetősen nagy merészségnek tűnik.) Míg a dokumentum szerzői korábban a historicizmus érvényesítését kérték számon az utókortól, e ponton ők maguk követik el a történelmietlenséget. Teljesen értelmetlen dolog ugyanis egy spanyol és portugál konkvisztádortól vagy hittérítő paptól számon kérni azt, hogy „nem tett különbséget evangéliumi módon a népek kulturális értékei között, és nem volt tekintettel az egyes emberek lelkiismeretére, akik számára a hitet felkínálta, (…) megsértette az emberi jogokat”. A probléma ugyanis nem „a kulturális értékek figyelmen kívül hagyása”, hanem az őslakosság szisztematikus kipusztítása volt, például Közép-Amerikában. De az az állítás sem sokkal történelmibb, amely szerint az erőszakot „a tévedések/tévelygések (errors) elnyomására és kijavítására használták”.
Az 5.4. fejezet, amely nemes egyszerűséggel a Keresztények és zsidók címet viseli, mindöszsze két bekezdést tartalmaz. Az elsőben elismerik, hogy „az idők folyamán számos keresztény zsidókkal szemben tanúsított ellenségessége szomorú történelmi tény”, amely abból fakad, hogy az egyház elfelejtkezett arról megemlékezni, hogy maga Jézus is zsidó volt. A zsidók - szögezi le a nyilatkozat a pápát idézve - „a mi szeretett testvéreink, sőt bizonyos értelemben ők a mi »idősebb testvéreink«”. A holocausttal kapcsolatban az 1998 márciusában megjelent „Emlékezzünk…” kezdetű dokumentum megfogalmazását idézi fel, amely szerint: „A soá kétségkívül egy pogány ideológia, vagyis a nácizmus eredménye volt, egy olyan pogány ideológiáé, melyet egy olyan könyörtelen antiszemitizmus élesztett fel, amely nemcsak megvetette a zsidó nép hitét, de még emberi méltóságukat is tagadta. Mindazonáltal fel kell tenni a kérdést: vajon a nácik zsidóüldözését nem tették-e könnyebbé azok a zsidóellenes előítéletek, amelyek néhány keresztény elméjébe és szívébe befészkelték magukat…” Szó sem esik a katolikus egyház több évszázados doktrinális antijudaizmusáról, s az ezzel a történelmi dokumentumok szerint is nyilvánvalóan összefüggő sorozatos antiszemita megnyilvánulásokról. Szó sem esik keresztény császárok alatti zsinagógarombolásokról, az erőszakos térítésekről, a zsidók jogait korlátozó (sok esetben egyházi tisztségviselők által kezdeményezett) törvényekről, a keresztesháborúk pogromjairól, egész országokra kiterjedő kiűzésekről és vagyonelkobzásokról, a közönségesen csak „disznóknak” csúfolt betért zsidók zaklatásáról és koncepciós pereiről, amelyek végeredménye sok esetben a máglyahalál volt. Szó sem esik a XIX. századi antiszemitizmus egyházi fogadtatásáról, a cionizmus legmagasabb szinten történő elutasításáról, a náci Németországgal kötött paktumról, amely a német katolikusokat hozzásegítette ahhoz, hogy lelkiismeret-furdalás nélkül válhassanak egy ördögi rendszer kiszolgálóivá, amely legfőbb céljának a zsidók teljes és végleges megsemmisítését tartotta.
(A szerző történész)